Egy fekete figurát vettem fel. Már ránézésből látni lehetett, hogy nagy intézkedésben volt, de elég hajszoltan és szétszórtan végezte a dolgát, ami aztán további intézkedéseket tett szükségessé.
Az úton vagy hétszer megkérdezte, hogy milyen messze van a cél, illetve telefonokat intézett. Mivel soha nem járt a dolgok végére, három hívás után sikerült megtudnia, hogy végül is pontosan hova megyünk, majd további két hívásból az is kiderült, hogy hol fogjuk felvenni a következő utasunkat.
Ez utóbbi egy fiatal lány volt. Ő csak várt minket az egyik kapunál, első utasom őt nem hívta egyáltalán, hanem valaki mással beszélte meg, hogy hol lesz. A hármasban töltött út során a fickó folyamatosan panaszkodott az elviselhetetlen terhelésére, és a lány legkedvesebb felajánlásait (mint hogy például főz neki valamit), otrombán utasította vissza, és ragaszkodott ahhoz, hogy nehéz helyzetét részletezze. Eközben már szinte úgy nézett ki, mintha a kialakult helyzetért a lány lenne felelős. Miután kitettem, a lányt kellett tovább vinnem az új lakásába. Ahogy a muksó kiszállt, a lány addig szinte észrevétlen figyelmét rögtön felém fordította, és a nevemet kérdezte.
Szóba elegyedtünk, és kíváncsiságomnak engedve hamar rákérdeztem, hogy ugye ezt az embert nem régóta ismeri. Mondta, hogy nem. Egy hónapja jött Nigériából, a figura pedig a testvérének egy barátja, aki segít neki ebben-abban – teszem hozzá, leginkább úgy, ahogy nekem például nem kéne segítség.
Kiderült, hogy a lány politológiát tanul. Ezt szégyellősen, illetve egy kis daccal a hangjában mondta. Én megdicsértem érte, aminek nagyon megörült, és megköszönte. Azt is megkérdeztem, hogy mihez kezd, ha végzett a tanulmányaival.
Erre azt mondta, hogy még nem tudja, hogy az országban marad-e például. Mert az főleg attól függ, hogy lesz-e valami különös oka rá, hogy így tegyen. Ha nem lesz, hát hazamegy. Az előbbi férfiról sokan azt gondolják, hogy a barátja, de erről szó sincs, sőt, isten mentsen tőle. Amúgy sem akar fekete barátot magának, csak fehér jöhet szóba – mondta, és úgy nézett rám, hogy az eddigi megérzésem bizonyossággá vált.
Hogyhogy? – kérdeztem. Erre azt mondta, hogy a fekete férfiak túlontúl dominánsak, nem veszik figyelembe, amit a nők gondolnak és éreznek, sőt meg se hallgatják. Erre kénytelen voltam azt mondani, hogy ilyet a fehérek között is fog találni, és hogy a dolog okait inkább a nigériai kultúrában kell keresnie, itt, Angliában pedig elég sokfélék az emberek mindenféle vonatkozásban, ami nem azt jelenti, hogy jobbak vagy rosszabbak lennének, csak sokfélék.
Ez részemről igazából csak egy saját magam által is unalmasnak tartott, kötelező közhely felemlítés volt, de rögtön kiderült, hogy a lány új szemponttal szembesült. Vissza is kérdezett, hogy jól értette-e, amit mondtam, és kis csalódottsággal a hangjában, talán még mindig eredeti feltevése megerősítésére várva elmondta, hogy ő pedig úgy tudta, hogy a fehér férfiak figyelmesek, törődők, érdeklődők és udvariasak.
Mondtam, hogy hát vannak ilyenek, de nem ez különbözteti meg őket általában a feketéktől, úgyhogy annyi óvatosságot azért tanúsítson, amennyi ebből a körülményből következik. Közben megérkeztünk, ő megköszönte a fuvart, kölcsönösen megerősítettük, hogy egy élmény volt egymással eszmét cserélni, végezetül pedig szinte kislányosan megígérte, hogy óvatos lesz.