Az is feltűnt még az olimpiai közvetítéseken, de még a rádióban is fel szokott tűnni, hogy az angolok rendszeresen úgy hivatkoznak magukra, mint valami parányi törpeminoritásra. Az olimpia kapcsán is azt emelték ki, hogy nem elég, hogy az egy csoda, hogy érmeket nyernek, hanem az az elképesztő, hogy egy ennyire parányi ország lakosságához és gazdasági súlyához képest mennyire jól szerepel az éremtáblázaton. Különböző lakosság, meg GDP alapú, illetve ezek meg egyebek kombinációiból álló ranglistákat elemezgettek. Nagy-Britannia mindegyik szerint igen előkelő helyen volt – Magyarországot egyikben sem említették.
Azt értem, hogy elsősorban a saját sportolóik iránt érdeklődnek, de nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen szinten ignorálnak mindenki mást. Feltéve, hogy az nem az USA. Interjú csak angol ajkú emberrel készült, meg egy szerb úszóval, aki szinte hibátlanul beszélt angolul. A rádióban sincs soha olyan, hogy egy angol riporter más nyelven szólalna meg. Angolul beszélőt mindenhol találni a világon, minek a nehezebb ellenállás irányába erőlködni.
Az amerikaiakra visszatérve, a hozzájuk való viszonyuk hasonlóan ambivalens, mint a németekhez. Van egy-két fogás rajtuk, amiért meg lehet mosolyogni őket (pl. a német humor ezer éve vagy az amerikai precedensjog gyöngyszemei), de alapvetően térde borulva hajlanak meg előttük.
Magukat azért látják parányinak és elhanyagolhatónak, mert irigy szemüket az USA-ra és Kínára vetik, azokra az országokra, akik olyan szintű játékosok a világpolitikában és –gazdaságban, amilyenek az angolok is újra szeretnének lenni. Az így betájolt szemek látómezejébe nyolcvanmilliósnál kisebb lélekszámú ország nem fér bele. Ezért is van az, hogy a Magyarországgal (vagy akár Ausztriával) foglalkozó hírek száma évente átlagosan 0,7.
