A zeneelméletben van egy csomó meglepő dolog, olyasmi, amit az ember a józan eszére támaszkodva soha nem gondolna, mert hallható, hogy az nem úgy van. És akkor kiderül, hogy de, csak az agyunk sok mindent elintéz, csoportosít és észlelés-érzetté alakít anélkül, hogy tudnánk róla.

Az ember például azt gondolná, hogy ha két, egymástól több oktávra lévő E-t megpendítünk, akkor a kettő között, középen elhelyezkedő hangot fogjuk hallani. És nem. Kifejezett tanácsra megpengettem a hatodik, vaskos E húrt a G húr második bundját is lefogva és pendítve, majd nem is tudom milyen várakozásokkal elkezdtem a G húron mozogni. Két csoda is történt.

Először is kiderült, hogy hiába pendítem mindig ugyanazt az üres E-t a változó G húri hangok mellé, minden hang kellemes és harmonikus lesz. Ehhez persze a második csoda is kellett: az, hogy mindenféle tervezés és gondolkodás nélkül sikerüljön csak a megfelelő hangokat lefognom, és nem tévedni a disszonánsan hangzókra. Pillanatok alatt dallamok születtek.

Ezen kívül, mivel itt két nem szomszédos húrt kell egyszerre pendíteni, a hüvelyk és mutatóujjam begyeinek összecsippentő mozdulatát alkalmaztam, ami bársonyosságot ad a hangzásnak, ezt a bársonyosságot pedig a vastag E még jobban beburkolja, a G sajátos zengése meg megfűszerezi.

Vagy közvetlenül erről jutott eszembe, vagy pár, nem tisztázott asszociációs lépés után jutottam a következő lépésig, nem tudom, de elővettem egy vaskosabb pengetőt. Kezdőknek a vékonyat ajánlják: megengedőbb a durvább mozgású bizonytalan kézzel. Ezt alá is írom, amikor utoljára próbáltam a keményebbet, olyan voltam vele, mint egy orángután a szemöldökcsipesszel, de ez mostanra alaposan megváltozott. Persze elsőre, a kifinomultabb elemeket is tartalmazó riffjeimnél erősen oda kellett figyelnem, hogy ne legyek túl durva, de aztán hirtelen egész más megvilágításba került a vékony pengető, amit eddig használtam.

Azt éreztem, hogy ott nem én voltam a helyzet ura, mintha a végső mozdulatot, ami ugye pont a pengető és a húr találkozása, valami gátló közegben kéne megtennem. A hangzás is egész más a vaskosabb pengetővel: a pengetés zaja gyakorlatilag eltűnt, és a húrok is vastagabban és melegebben szólnak – pont ahogy tulajdonképpen nagyon régóta szerettem volna. Szóval megint fejlődésen kaptam magam: egy haladóbbaknak ajánlott metódus jobban kézre esik, mint egy kezdőknek szánt.

Plusz egy zeneelméleti érdekesség. Az agyunk az egyes hangszereket főleg a hang feltámadásának első pillanata alapján dönti el. Ha ezt az első pillanatot mesterségesen lecsippentik – például a gitárhangról – és egy zongorát teszik a helyére, akkor az egészet zongorának fogjuk észlelni, még ha lesznek is rafináltabb fülűek, akiknek valami gyanús lesz, csak nem tudják, mi az.