Nem vagyok egy ókor rajongó, de az – akár több ezer éves – romok között mindig (már persze amikor a közelükbe férkőzöm) megérint valami – amit például középkori emlékek között nem igazán érzek.

Valami olyasmiről van szó, hogy megpróbálom megérezni azt a kort, azt a hangulatot, amit a korabeliek érezhettek. Egyszerre felemelő és lesújtó érzés, mert egyrészt érzem, hogy valami nagyszerű dolognak vagyok a részese (ha időben elcsúszva is), másrészt nincs reális esélyem mindazt betárazni a fejembe, ami az ókoriaknak hétköznapi és magától értetődő volt.

Aztán azon is el szoktam gondolkodni, hogy mit szólna egy közülük, ha egyszer csak a mi jelenünkben találná magát. Le lenne lombozva, hogy a hibátlan, színes épületek mára romokká roskadtak? Vagy éppen büszke lenne, hogy ennyi időt átvészeltek?

De az egyik legérdekesebb élményem sokall profánabb. Amikor az iskolában az ókorról tanultunk, mindenhol csak oszlopokat láttam, még technika órán is oszlopcsarnokot kellett hajtogatni és ragasztani papírból. Ez annyira belém vésődött, hogy a homlokomra kellett csapnom, amikor megláttam, hogy – természetesen – akkor is voltak falak, sőt emeletek is. Ahhoz az érzéshez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember színes felvételeket lát a II. világháború idejéből; amiről korábban volt egy olyan homályos érzése, hogy fekete-fehérben zajlott.