– Hogyan, kérem? – kérdeztem vissza először, mert nem értettem azt, aminek a feltűnésére nem számítottam, nem tudtam, hogy ilyen előfordulhat. – Lenne olyan kedves, és beemelné a lábamat? – ismételte meg az idős asszony a legtermészetesebb hangon. – Természetesen – válaszoltam úgy, mintha az előbb csak nyelvi akadályba ütköztem volna. 

A hölgy pedig ült a hátsó ülésen kifelé fordulva, és mintha erőfeszítést tett volna, legalábbis egyes tagjaiban volt valami feszülés, akarás. De a lábában semmi. Otthonkája kissé felcsúszott, látni engedte felvizesedett lábszárát. Olyan puha, olyan erőtlen, hogy nem találni rajta fogást, szorítani kell, a pikkelyes, vörhenyes bőr ilyenkor fehéredik, nem tudom, mikor okozok fájdalmat, és mikor szorítom eléggé, hogy felemelhessem. De a néni nem jelez fájdalmat. 

Az egész látszólagos természetességgel folyik le, legalábbis én nem látok semmit az idős hölgy arcán, és ő sem lát semmit az enyémen. A kiszállás könnyebben megy, ott csak a küszöböt kell legyőzni. A hallgatólagos megállapodás szerint – amit eddig senki nem szegett még meg, pedig nem egy ilyen hölgy utazott már velem – borravaló jár az ilyesmi után. 

Miután a legkifinomultabb udvariaskodások és kölcsönös jókívánságok után búcsút veszünk egymástól, én marokkal kapok a nedves törlőkendő után, és alaposan megtisztítom a kezemet. 

Újabb technikám szerint már nem érintem a – valami miatt mindig – pikkelyszerű, gyulladásos, irritált bőrt, hanem a cipőt fogom meg inkább. Ez még mindig jobban hasonlít arra, mint amiért eredetileg bekészítettem a törlőkendőket.