Nevetgélést hallottam a hátam mögül. Egy kolléganőm volt az. Valami nem stimmelt a gépével. Már vagy negyedórája próbálkozott egy beállítással, de csak nem akart összejönni. Ezen vihogott.
Elindultam felé, és közben arra gondoltam, hogy mennyivel jobb hozzáállás az övé, mint az enyém. Én ugyanis az ilyen apróságokon húzom fel magam a legjobban. Ha elsőre nem sikerül valami, rögtön feszült leszek, ha másodszorra sem, akkor már dühös, később, az idő és a sikertelen kísérletek múlásával pedig tönkremegy az egész napom, esetleg még kárt is teszek a gépben – vagy ha az nem a tervek szerint megy, akkor egy, a dühtől elhibázott mozdulattal magamban.
Ez a lány meg elnevetgél. Neki van igaza, az nem kérdés – gondoltam, miközben odaértem. Azt mondta – és tényleg így is volt –, hogy valahogy elforgatta a monitor képét kilencven fokkal, és nem sikerült visszacsinálnia. Közben egyre jobban nevetett, hogy a számítógép az ő titkos ellensége, meg hogy mindig kitalál valamit a bosszantására.
Én egyelőre nem nyúltam semmihez, csak a gép fölé görnyedtem, és gondolkoztam, mert ehhez hasonlót még nem láttam. Esetleg a monitort kellene elforgatni az ellenkező irányba kilencven fokkal, ha máshogy nem megy – morfondíroztam a lányról rám ragadt vidámsággal. A lány kuncogása közben egyre erősödött, és kisvártatva gyöngyöző kacajjá terebélyesedett a minket körülvevő csöndben.
Én közben megnyomtam a CTRL – ALT – jobbra nyíl kombinációt, mert arra gondoltam, hogy ha egy mozdulattal sikerült elállítania, akkor ennél nem lehet bonyolultabb visszafelé sem, és a nyilak érintettsége is logikusnak tűnt. Működött. A kép visszanyerte eredeti irányát és arányait.
Nyugodt megkönnyebbüléssel néztem a lányra, hogy nem kellett többször próbálkoznom, hogy nem kellett feldühítenem magam, és neki van igaza, hogy nevet az egészen. Ahogy ránéztem, hirtelen rádöbbentem, hogy egy ideje nem hallottam a kacaját.
Néma nevetőgörcsben rázkódott, olyan mozdulatokat tett, mint aki a térdét csapkodja, de kis kezei ügyetlenül, szinte hangtalanul ütődtek a szoknya szövetének. Arckifejezése egy pantomimművészé volt, aki azt a feladatot kapta, hogy játssza el a vidámságot. Arca szégyentől piroslott, szemei szomorúak voltak, csak a szája remegett határtalanul széles mosolyra húzva, csak a fogai világítottak segélykérőn.
Önkéntelenül is rámeredtem, és megkérdeztem, hogy minden rendben van-e. Megrázta magát, mint aki varázslat alól szabadult, és vidáman mondta, hogy persze, és köszöni a segítséget. Szívesen – mondtam, és megkönnyebbülten mentem a helyemre. Onnan aztán lopva visszanéztem. A lány széles mosollyal a száján, de kifejezéstelen tekintettel maga elé meredve ült a gépe előtt még percekig.
