Jól haladok a Highway To Hellel, tulajdonképpen el tudom játszani, csak erre még konkrétan teljes egészében nem került sor, csak az egyes riffeket fűzögettem egymáshoz, és ha például ahhoz érzek kedvet, hogy a refrén alatti röptetős menetbe jobban belemerüljek, akkor nem számolom az ismétléseket, hanem berepülök.
Ugyanez a riff irányította rá (újra) a figyelmemet arra, hogy a groove elérésének feladata nagyjából teljes egészében előttem áll – már ami a saját riffek, dallamok kiötlését illeti. Van pár olyanom, ami energikusan hullámzik, de a döntő többség inkább csak odáig jutott, hogy elfogadható dallama és ritmusképlete van, de nem emeli el a hallgatót a földtől.
Mentségemre szolgáljon, hogy a zenecsinálást nem is magányos műfajként képzelem el, hanem valahogy úgy, hogy a rám – nem meglepő módon a zenében is – jellemző vonalasság énekkel, és a többi hangszerrel körülburkolt együttes hangzással adná ki az egészet. Azt gondolom, hogy úgy fényesebbnek tűnne, amit csinálok. Ezzel együtt egyértelmű feladat, hogy saját jogon is szert tegyek a groove előállításának a képességére.
Pár másik dalba is belenéztem, és ugyanazt tapasztaltam, mint a Highway To Hellnél, hogy nem egészen úgy játsszák, ahogy gondoltam. Nyilván egy akkord többféleképpen is előállítható. Az új lefogásokat úgy-ahogy megtanultam, de őszintén szólva – remélem a szofisztikált technikai háttér hiánya miatt – fakóbban szóltak, mint az eredeti. Úgyhogy mertem egyedi lenni, és saját magam ötlöttem ki, hogy hogyan és mennyire térek el a „hivatalos” akkordoktól.
A dolog ugyanakkor további oknyomozásért kiált, ugyanis, ahol az eredeti előadók egyszerűen organikusan átsiklanak D-ről G-re, ott nálam érződik egy, a pillanat tört részéig tartó szünet. Nem kések le az ütemről, de van egy folytonossági hiány. Az ő akkord verziójuk szerint rövidebb utat kell bejárni, és kevesebb ujjat elemelni, de úgy egyrészt ugye életlenebb a hangzás (mármint ugye az én előadásomban), másrészt még akkor is marad egy kis lyuk.
A hangfelvétel eddig is problémás terület volt, de az új felállásban még inkább az. Ha a notebook túl közel van, az olyan, mintha Sokol rádióra kötöttek volna egy atomerőművet, ha túl távol, akkor meg olyan, mint szégyellős előadó kezében a gyermek akusztikus gitár. Erre persze egy profi mikrofon a válasz, ahogy a zenetanulásom organikus folytatása is magában foglalna egy tanárt, de ezeket már tényleg a luxuskiadások közé sorolom, úgyhogy egyelőre vagy kitalálok valami elfogadható áthidaló megoldást a hangfelvételre, vagy nem veszem fel, amit játszom.
