Vezetőként nekem mindig az ember volt az első. Az embereim. Úgy tekintettem rájuk, mint a harcostársaimra, mint a gyerekeimre. Tiszteltem őket. Tűzbe mentem értük. Mindent megadtam nekik, ami ahhoz kellett, hogy csodát tegyenek.

Eggyé váltam velük, ismertem őket, mint a tenyeremet, a legapróbb rezdülésükből tudtam, hogy ha gondban voltak. Különösen meleg szívvel emlékszem vissza arra az esetre, amikor az egyik beosztottam kisebb magánéleti válságot élt át, ami úgy megviselte, hogy az kikezdte az önbizalmát, a saját magába vetett hitét.

Még éjjel rossz érzéseim támadtak, tudtam, hogy valamelyik emberem bajban van, és reggel az első tekintetekből rögtön ki is olvastam, hogy ki az, akinek szüksége van rám. Behívtam a szobámba, és átbeszéltük a dolgot. Sorra vettük, hogy mit tett eddig (és milyen helyesen tette), és közösen kigondoltuk, hogy mit tehetne még.

Az egyik ezek közül az volt, hogy figyelmének egy részét még inkább a munkája, és a csapata felé, azaz felénk fordítja, és eléri, megéli azt a sikert, amire természeténél, tehetségénél fogva hivatott, amiből erőt és önbizalmat meríthet ahhoz, hogy magánéleti hullámvölgyének fölébe kerekedhessen.

A beszélgetés annyira megerősített, annyira feltöltött mindkettőnket, hogy a végén egyszerre pattantunk fel az asztaltól, és én szinte önkívületben kiáltottam fel, hogy szállj fel és repülj, te, te csodálatos ember! És az emberem nem habozott, hanem kitárta a két karját, megfeszítette a hátát, és elemelkedett a földtől, hogy repüljön egy kört a nyílt teres irodában.

A többiek üdvrivalgással fogadták a teljesítményét, és a hevület olyannyira átragadt rájuk, hogy valósággal megtáltosodtak, és közösen aztán olyan évet zártunk, amit csak három év múlva sikerült túlszárnyalnunk.

A fentiek alapján kérem, hogy a csoportvezetői pozícióra benyújtott pályázatomat elfogadni szíveskedjenek.