Az Albániában töltött első napok után határozott javulást mutatott az ország, de azért volt egy olyan érzésünk, hogy nem biztos, hogy egészen le kell mennünk délre. Az országból már vettünk mintát, rácsodálkoztunk jó pár dologra, amire korábban egészen más tippeket adtunk volna, lehet, hogy a csúcson kellene abbahagyni.

A legfőbb ellenérv az volt, hogy biztos, tapasztalati tudásunk van róla, hogy Montenegróban és Horvátországban gyönyörű a tenger, míg Albániában – azon kívül, hogy szemetes – homokos is, ami ugyan kedvez a mezítláb habok közé rohanásnak, de látványnak nem lélegzetelállító.

Utunk dél felé folytatása mellett pedig végül is részben hasonló okok szóltak: az ország eddig határozott javulást mutatott, és rácsodálkoztunk jó pár dologra, amire korábban egészen más tippeket adtunk volna. Úgy döntöttünk, hogy lemegyünk.

Én szeretem a magas hegyeket, lenyűgöznek. Ennél jobban már csak a tengert szeretem. Ha kék, ha tiszta, ha mély, ha nem lehet látni a végét. Délen már a Jón tenger hullámzik. A könyv azt írta, hogy szép. A gyakorlatban lélegzetelállító hegyen kellett átmenni, majd leereszkedni, hogy oda jussunk. Többször meg kellett állnunk, annyira elképesztően jól nézett ki. Messziről a sekély part menti víz trópusi hatást keltett, olyan éles türkiz színben ragyogott, hogy csak hunyorogva lehetett ránézni.

Egy olyan helyen álltunk meg, ahova – az úttól, illetve lakott településektől való nagy távolsága miatt – csak kocsival lehetett levergődni bunkerek között és kőzuhatagon át. Egyértelműen és vastagon megérte. Még akkor is megérte volna, hogy fürdünk egy órát, aztán tizenkettőt vezetünk az ellenkező irányba.

Én még nem voltam Görögországban; azt mondják, ott ilyen a tenger. Hófehér kövek ragyognak át a kristálytiszta vízen, döbbenetesek a színek, paradicsomi az érzés.