Az indiai főnök-helyettest fuvaroztam haza a napokban. Egyszer csak megkérdezte, hogy tudok-e úszni. Mondtam, hogy igen. Nem lepte meg a dolog, mert már régen feltűnt neki az eleinte hihetetlennek tűnő tény, miszerint az európaiak szinte mind tudnak úszni.

Azt mondta, náluk az emberek kilencvenöt százaléka nem tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Én meg azt, hogy nálunk meg a kilencvenöt százalék tud. (Ez azért lehet, hogy túlzás). Nálunk a gyerekeket vagy valaki a családból megtanítja, vagy tanfolyamra mennek az egyik nyáron, de hogy ne tanuljanak meg úszni, az nem merül fel.

Egy kicsit kölcsönösen csodálkoztunk. Én azon, hogy egy vízzel bőven ellátott országban az emberek nem tudnak úszni – bár az araboknál is ugyanez a helyzet –, ő meg azon, hogy nálunk pont fordítva áll minden. Végül megkérdezte, hogy meg tudnám-e tanítani őt is úszni. Egy kicsit meglepett a kérdése, és azt mondtam, hogy sose próbáltam még, de gondolom, hogy meg tudnám tanítani, igen.

Még meghallgatta, amit arról mondtam, hogy először a vizet el kell fogadni természetes közegnek, és belátni, hogy teleszívott tüdővel nem süllyed el az ember, hanem lebeg a víz tetején, és hogy ha lyukkal lefelé tartja az orrát, akkor abba se megy víz, stb., aztán elmondta, hogy annál is inkább meg kéne tanulnia úszni, mert meggyőződése szerint meglehetősen kevés időnk van hátra a világvégéig (vagy legalább egy világvége kísérletig), és az elkövető elég nagy eséllyel áradással is fog operálni. Igazi balekságnak érezné, ha ilyen szerencsétlenül pontozódna ki mindjárt az elején.