A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Ház a tó partján

2016. február 29. - suhodminyák

Csendes Endre megette ízetlen ebédjét lent a menzán, és most fent ült az asztalánál. Csuklott. Minden csuklásnál kis nyilallást érzett a torkában Legszívesebben kihányt volna mindent, vagy még jobb lett volna egyszerűen csak kiizzadni. Nem csak ezt az ebédet, nem csak a mai napot. Mindent. Hirtelen eldöntötte, hogy beteget jelent. Ez nem is hazugság: legalább három hete levert, köhög, kimerült, állandóan fázik. Három hete? – kezdett gondolkodni, és rájött, hogy a köhögésen kívül minden más kellemetlenség olyan régóta áll fent, hogy nem is emlékszik, mikor kezdődött az egész.

– Nézze – mondta a kezdő benyomását keltő orvos a vizsgálat végeztével – Nem akarom megijeszteni, de félek, hogy… Szóval mégiscsak jobb félni, mint megijedni… ezért én most elküldöm a mintát szövettanra, mert ez a torok nem tetszik nekem. Várjuk meg az eredményt, és reméljük, hogy csak egy csúnyább megfázás az egész. Most mindenesetre maradjon otthon, kiírom, és a jövő héten megkeresem az eredménnyel.

Csendes Endre meg volt lepődve. Furcsa módon nem azon, hogy lehet, hogy rákos, hanem azon, hogy ez mennyire nem vágja mellbe. Gyalog ment haza, az úton köhécselt, és mindenféle gondolatok kavarogtak a fejében. Az egyik sarkon, a gyalogos-pirosnál ácsorogva vette észre, hogy van valami a kezében. Egy gyűrött, tenyere izzadságától nyirkos papírdarab. Az orvos által felírt recept volt az. Csendes csak nézte a papírt, mint valami földönkívüli tárgyat, meg se próbálta elolvasni. Amikor zöldre váltott a lámpa, gyűrt rajta egyet, és kidobta a lámpapóznára erősített szemetesbe.

Kulcsával nyitotta ki a lépcsőház ajtaját, kiürítette a levélszekrényét, és a tucatnyi reklámot rögtön kidobta. Pár számlalevéllel a kezében lépett be a liftbe. Otthon leült a konyhaasztalhoz, és felnyitotta őket. Az egyik az éves gázelszámolás volt. Kisebb havi részleteket állított be, mert meg volt szorulva, és abban bízott, hogy egy év alatt javul a helyzete, de sem új állást, sem béremelést nem kapott. A levél szerint most egy jókora pótösszeget kellett befizetnie. Ha ezt megteszi, akkor megint pont nullán van, ahogy az egész rohadt életben, ahol mindig valami kisebb-nagyobb bajra tartalékol, hogy csak azt túl tudja élni. És a kisebb-nagyobb baj mindig jön is. Az egész semerre nem tartó élete sem más, mint egy kisebb-nagyobb baj.

A következő hetet pizsamában töltötte. Le se zuhanyozott, boltba se ment, hanem rendelte az ételt, noha tulajdonképpen nem engedhette meg magának. Nem érdekelte. Egész nap döglött az ágyban, vagy a kanapén, és hagyta, hogy gondolatai össze-vissza repkedjenek. Az életéről gondolkodott. Hogy van-e ennek így értelme. És arra jutott, hogy nincs. Az élete egy permanens fáradság, egy szolgálat, lépéskényszerek véget nem érő láncolata. Megfelelni a lakástulajdonosnak, a főnökének, a szomszédainak, az összes ember kicsavart értékeinek. Közben már se ideje, se ereje azon gondolkodni, hogy ő mit szeretne, mit csinálna, ha azt tehetne, amit akar. Torkig volt az életével. Azon kapta magát, hogy várja az orvos hívását, és azért szorít, hogy pozitív legyen a szövettan eredménye.

A hívás meg is érkezett, de az orvos nem akarta a telefonban elmondani, hogy mi a helyzet. Csendes ezt jó jelnek vette. Lezuhanyozott, megborotválkozott, és bement a kórházba. – Nos, Csendes úr – kezdte az orvos – Sajnos nem a legjobb híreim vannak. Ugye két mintát vettünk, mert ilyenkor a pontosság, pontosabban a bizonyosság mindennél pontosabb… öö, fontosabb. És hát sajnos mindkettő pozitív. Önnek komolyan előrehaladott torokrákja van.

Csendes ezúttal nem lepődött meg azon, hogy nem vágja mellbe a dolog, de egy furcsaságot mégis tapasztalt magába tekintve. Azt érezte, hogy örülnie kellene, hiszen valami furcsa módon épp ezt akarta hallani, de amit érzett, az nem kifejezett öröm volt, hanem az elégedettségnek valami soha nem tapasztalt formája. Ilyen lehet – morfondírozott magában – amikor valakinek, egy sikeres embernek egyszerűen csak jól mennek a dolgai, amikor eltervez valamit, és az szépen meg is történik? Amikor egy kis szerencsére van szükség, és tényleg szerencsésen is alakulnak a dolgok? Ez az, amikor az ember az élet hullámainak a tetején lebegve utazik, és nem azok alatt, levegő után kapkodva, a szemébe folyt vízen át kémleli kétségbeesetten kapálózva a közelinek tűnő, de elérhetetlen szárazföldet? Nem is figyelt az orvosra, csak elvette a feléje nyújtott prospektust, mintha csak rutinból cselekedne egy már ezerszer eljátszott színdarabban.

Hazafelé menet, életében először, szabadnak érezte magát. Hirtelen rádöbbent, hogy felmentést kapott minden kötelezettsége alól. Úgy nézett az emberekre, mint az érettségivel először végző a még a megpróbáltatás előtt álló társaira. Hirtelen barátságosnak tűnt minden. Életében először a világ szerves részének érezte magát. Mindig is az volt, csak ezt nem látta be, nem ismerte fel a jelentőségét. Rákkal, vagy anélkül, teljesen mindegy, illetve nem mindegy, hanem épp az a lényeg, hogy rákkal együtt is az, és ha meghal, akkor is megmarad valahogy a világ részének lenni… Képtelenség elrontani, azaz izgulni sincs min. Hirtelen eszébe jutott, hogy gyorsan végrendelkezik. Rövid végrendelet lesz, nincs ugyanis semmije, csak annyit akar leírni, hogy hamvasszák el, és a poraira ültessenek egy fát. Mondjuk diót.

Szinte eufórikus hangulatba került. Már diófaként képzelte el magát nem messze egy meseszép tótól, egy kedves faházzal a partján, aminek a meleg fényei este mézszínű csillámlással terítik be a langyos vizet. Köhögve lépegetett, de nem zavartatta magát. A köhögés ritmusát meglovagolva szinte dallamosan járt, még a kezével is jelezte az ütemet, mintha dobolna; a csuklás volt a cintányér. Azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog, és ahogy körbenéz, mosolyt, és örömet keres másokban is. Ahogy így forgatta a fejét, egyszer csak meglátta az elképzelt házat a tó partján egy utazási iroda kirakatában.

Ez már több volt, mint amikor az embernek jól mennek a dolgai, mint amikor sikerre van ítélve. Ez már jel. Az idő megszűnt létezni, Csendes számára egyszerűen nem volt jelentősége annak, hogy negyvenhét borzasztó (vagy akár semmilyen) éven van túl, és csak hónapjai vannak hátra, tudta, hogy ezek a hónapok lesznek az igazi élete, ami most fog történni vele, az lesz számára az örökkévalóság. Bement az utazási irodába, és megtudta, hogy épp ma reggel mondták le a házat; pedig három hónapra vették volna ki. Csendes elővette a vészhelyzetekre tartogatott hitelkártyáját, átnyújtotta, és csak annyit mondott – Egyszerűen írja át az én nevemre. – A terv egy pillanat alatt kész volt. A hitelkeret elég volt a ház kibérlésére, még egy vacsorára való is maradt, a be nem fizetett lakbérből, számlákból, és a fizetésből maradt pénz meg fedezi a felmerülő egyéb kis költségeket erre a kis időre.

Ahogy megérkezett a tó partjára, úgy érezte, mintha hazajött volna. Ledobta a cuccát, fürdőnadrágot vett, és lubickolt egyet a langymeleg tóban. Most is fájt a torka, most is köhögött, ami azt illeti egyre csúnyábban, de nem érdekelte. Beleköhögött a vízbe, ez volt a kilégzés, a belégzés meg csak a szokásos. Sima ügy. Az úszásba szinte belerészegülve kitántorgott a partra, és lerogyott a dús pázsitra. Hanyatt feküdt, kezét-lábát széttárta, és hagyta, hogy a Nap sugarai átjárják, hogy csukott szemhéján át a színné változott otthonosság árassza el. Igen, ez volt az. Otthon érezte magát a háznál, otthon érezte magát a világban.

A háznál töltött összes többi napja nagyon hasonlított erre az elsőre. Reggel elég korán kelt. Egyszerűen kedve volt korán felkelni. Még csak nem is arról volt szó, hogy nem akarta elvesztegetni hátra lévő kevés idejét. Csak így tűnt természetesnek. Gyümölcsöket evett, rengeteget úszott, fetrengett a fűben és napozott, főzött magának. A számítógépet csak esténként kapcsolta be. Távoli tájak, különleges állatok és növények után böngészett, de legjobban a világegyetemről szeretett olvasni, és képeket nézegetni. Úgy érezte magát, mintha egy nagyon befogadó, pont neki való társaságba invitálták volna. – Jupiter? El se hiszi, mennyire örülök, már rengeteget hallottam önről.

Az egyetlen kellemetlenség, ami ezekben a hónapokban zavarta, a hetenkénti bevásárlás volt. Egyszerűen nem talált olyan napot vagy napszakot, amikor ne lettek volna túl sokan a boltban, és ez egyszerűen dühítette. A köhögése is felerősödött, a torka is szúrt, és noha – ahogy belegondolt – mindenezek a háznál is részei voltak az életének, bent a városban valahogy egész más megvilágításba kerültek, egész más léptéket kaptak. Az egész túl sok volt. A hajszolt arcok, a tülekedés, a türelmetlenség, a mohóság, az élet igazi értelmére vak tömegek fojtó masszája. Eleinte már a hazafelé biciklizés közben elmúlt az egész, aztán egy újabb hétig nem is gondolt rá, de ahogy a hetek múltak, minden bevásárlás egy kicsit nehezebb lett, és mindig egy kicsit később sikerült megnyugodnia.

Ez az alattomos hangsúlyváltás a nyaralás utolsó előtti bevásárlása alkalmával tűnt fel Csendesnek. A pénztárnál állt a sorban, ahogy megértette, és egyúttal – mint aki hirtelen kijózanodik – az is eszébe jutott, hogy az idill nem tart örökké, hanem nagyon is a vége felé közeleg. Az örökkévalósággal való eggyé válás hirtelen távoli képtelenségnek tűnt. Csendest hideg verejtékpára lepte el, hirtelen úgy érezte, mint aki egy gránittömb belsejébe szorult, és a mázsás súly nem csak fentről nyomja lefelé, hanem minden irányból készül összeroppantani. Megmarkolta a bevásárlókocsi fogantyúját, és halkan, szárazan köhögni kezdett, de csakhamar már hangosan és görcsösen köhögött, egyre hosszabb, egyre keservesebb hullámokban. Az emberek először igyekeztek nem tudomást venni róla, aztán arcukon undorral húzódtak félre, majd lassan majdnem mindenkinek egyértelművé vált, hogy itt sokkal-sokkal nagyobb baj van, mint hogy kínosságról lehetne beszélni. Csendes előtt elhomályosult a világ, minden erejét arra összpontosította, hogy ne kontrollálatlanul essen össze. Úgy ahogy sikerült belegömbölyödnie az esésbe, a térdét hallotta koppanni a kövön, de nem érezte. Kezét maga elé tartva csuklott előre, és elterült a két pénztársor között. Minden elhomályosult előtte, csak a koszos járólapot látta maga előtt, és azt, ahogy végre sikerült egy mély levegőt vennie, hogy a száraz lehullott morzsák táncolva megindulnak a szája felé.

Megváltozott a fény, árnyak jelentek meg, aztán Csendes a szokatlan szagokra lett figyelmes, majd a morajlást is meghallotta, és rájött, hogy eddig aludt, vagy nem volt eszméleténél, és… kórházban van – nyugtázta, ahogy kinyitotta a szemét. Ágya lábánál egy orvos, és jó pár másik, fehérköpenyes férfi és nő állt. – Jó reggelt! – kezdte az orvos – Hogy van? Emlékszik, mi történt magával? – kérdezte, de nem várt válaszra (és Csendes sem szólalt meg), hanem folytatta – Ami azt illeti, elég érdekes eset a magáé, kollégák, ebből sokat fognak tanulni. Röviden: tegnap, ahogy most gondoljuk, magának pánikrohama volt. Ez persze egy magára nehezedő óriási súly érzetében, fulladásban, légzési görcsökben, végső soron pedig egy köhögési rohamban manifesztálódott. Nézze. Ez részben nyilván orvosi kompetencia. De, és most talán magam, mint orvos ellen beszélek, ez életfelfogás kérdése is. Én nem azt mondom, hogy ezt egyszerű legyőzni, de azért már most is megemlítek valamit magának. A pánik egyfajta elveszettség érzés, annak az érzése, hogy a világ agyonnyom minket, hogy nem csak, hogy rajta kívül, hanem egyenesen alatta vagyunk. Ezzel szemben a helyzet az, hogy mi szerves részei vagyunk a világnak. Pont olyanok, mint egy papucsállatka, vagy mint a Jupiter. És ez ennyire egyszerű. Leéljük az életünket, és kész. Közben semmi különös nem fog történni, minden azon múlik javarészt, hogy mi mire figyelünk. Nincs miért pánikolni. Nem olyan egyszerű meghalni. – Az orvos megpróbálta elharapni a mondata végét, de már késő volt, kicsúszott a száján. Azért magabiztosan folytatta. – Megnéztem a kórtörténetét a rendszerben, és beszéltem a kezelőorvosával is. Magát gégerákkal diagnosztizálták, ha jól látom, ráadásul kétszeresen, és cáfoljon meg, ha tévedek, de semmilyen kezelést nem vett igénybe, legfőképpen nem kezdett el kemoterápiára járni, hanem helyette elutazott? Mi volt a terv? Varázsnövényeket falatozva akart meggyógyulni? Rákból?! Vagy épp ellenkezőleg, meg akart halni? Akárhogy is, az előbbi jött össze: pánikrohama volt, irritált a torka az állandó köhögéstől, majd utána járunk, hogy ez mitől van, de ez visszavisz minket az életszemlélet kérdéséhez, és egyelőre nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy maga jelen pillanatban minden jel szerint nem rákos.

Csendes oldalra fordult, felhúzta a lábait egészen a mellkasához, és hagyta, hogy az orvos szavai lassan eljussanak hozzá. Az elvesztett állás. A be nem fizetett lakbér. A villany. A gáz, és a gáz meg egyszer, meg még egyszer. Az, hogy most nem nullán van, hanem jelentős mínuszban. Hogy igazából most van a baj, amire mindig tartalékolni szokott, és most nincs semmi tartaléka. Gombóc kezdett nőni a torkában, és minden gondolatra egy újabb szúrást érzett.

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr948429796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása