Margit néni alighanem maga volt a pokol bejárata. Rajta keresztül vágott meg minket az a vakítóan éles fény, amit az iskolarendszerből bocsátottak az agyunkra. Nem a megvilágosításunkra, hanem hogy megértsük, hol a helyünk. Az iskola azért volt, hogy felkészítsen minket az életre. És mivel az életet úgy rendezték be, hogy szopás, korlátoltság és rosszindulat uralja, az iskolában nem unatkoztunk.

Az új iskolában volt pár különbség a régihez képest, de ezeknek csak egyike volt a félkatonai életérzés, hogy az első óra 7:55-kor kezdődött, hogy előtte és az órák között a folyosón kellett várakoznunk. A másik, hogy itt minden könyvből és munkafüzetből eggyel újabb kiadást használtak. Azaz minden könyv és munkafüzet eggyel silányabb papírból volt, eggyel nehezebb volt egyben tartani az év végéig.

Én jó tanuló voltam, meg az október közepéig eltelt idő alatt messzebb is jutottunk az előző iskolámban, mint itt. Ilyen szempontból nem volt vészes az átállás. De az oroszóra fojtó, halálszürke köde már kezdett alászállni a hátam mögött.

Margit néni állítólag még bábozott is az első órákon, hogy kto v tyéreme zsivjot*, és mindenki csak játszott és csak nevetett. Margit néni állítólag a lakására is meghívta az osztályt, és kipróbálták a szamovárt is, meg orosz dzsemet kentek vastagon a feketekenyérre, de akkor az András viccelt egyet, amit Margit néni sértésnek vett, és onnantól nem volt soha már több nevetés. Lehet, hogy amúgy se lett volna.

Az oroszóra előtt valahogy nem volt az a vagánykodás, röhögcsélés, mint mondjuk ének előtt. Megjelent Margit néni, alias Margarita Gyiliszovna, és rögtön megértettem, hogy miért. A többiek arcáról rettegést olvastam le, és a kétségbeesett igyekezetet, hogy ne hibázzanak, hogy ne adjanak okot a támadásra. Csakhogy hibázni bármivel lehetett. Egy hangos szóval, egy halk szóval, szóval egyáltalán, vagy szó nélkül. Egy a fejen felejtett sapkával, egy nem elég jó vagy túl jó tollal, füzettel vagy köpennyel. De volt, aki egyszerű létezésének ősbűnét nem tudta sehogy se megjobbítani.

A hetes jelentett. Nem tudta a dátumból, hogy melyik az ezer és miért, melyik a kilencszáz és miért, de tudta a hangok dallamát, megtanulta, hogy addig olvashatja le az ábécében elöl lévők szájáról, amíg ő sorra nem kerül. Nyikto nye atszusztvujet**. Az első áldozat már felírta a leckét, tudta az előző óra vége óta, hogy majd neki kell. Mire leültünk, halvány, bátortalan, görbe krétabetűk húzták meg magukat a táblán. Kto na piszal?*** – kérdezte Margit néni. Ez persze nem kérdés volt, hanem a potenciális bűnösség elismerésének megkerülhetetlen és visszavonhatatlan aktusa.

A házi feladat átfutása felírójának felelete is volt. Hacsak ki nem derült, hogy idegen segítséggel verejtékezte ki. Ebben az esetben büntetés következett. Nem az egyes. Az csak tinta egy papíron. Hanem a bűn tudatosítása, bevésése, a rettegés magvának elültetése, és rendszeres, hidegen számított táplálása addig és azon túl, amíg már önálló életet nyer, és átveszi az irányítást a tanulás során elvileg felmerülő minden más mozgatórugó felett.

A bűn kiderült, a házi feladat felírója csalt. Ezzel a legiszonyúbbat tette, amit diák tehet. Álljon fel. Nézzen a szemébe. Válaszoljon a kérdésre, hogy a szülei talán csak nem bűnözők vagy gyilkosok, hogy erre tanítják a gyereküket. Ha nem – ami valószínűtlennek tűnt fel Margit néni számára –, akkor az aljasság annál nagyobb: a munkahelyen, a családban helyt álló, értékes gyermeket érdemlő, de a jelek szerint szerencsétlenül járt szülők felőrlése, erkölcsi megsemmisítése, szélsőséges, alattomos hálátlanság. Velejéig gonoszság.

A kérdés nem költői volt. Meg kellett válaszolni hangosan és jól érthetően, felemelt fejjel, belenézve a Margit néni szemein át nyíló feneketlen feketeségbe. A „nem” válasz rossz volt. Ellenszegülést jelentett. Az „igen” válasz viszont szintén. Az meg árulást. Az ember akkor is álljon ki a szülei mellett, ha azok olyan söpredéket rejtegetnek, mint ő, aki ma még csak csal az orosz leckével, holnap talán ölni fog.

A bemelegítés után Margit néni leeresztette a mellére az egyik láncon lógó szemüvegét, és a másikat tette fel. Ugyanolyan volt, mint az egyik, csak bifokális. Elővette a tollát, ami meg a zsebébe volt láncolva. Nem szétszórt volt, hanem rossz tapasztalatai voltak a gyerekekkel. Még nagyon régről. Abból az időből, amikor mi még talán nem is éltünk. Ő már akkor ismert minket. A mi fajtánkat. Gyerekeket.

Csak egy pillanatra húztam grimaszra a számat, ahogy reggelije maradványát, egy széttépett medve sajt hulláját láttam a fogsorára felkenődve az örök vadászmezők felé enyészni. De csakhamar rádöbbentem, hogy ezek a közepén nyitják a könyvet. Mi még nem tartottunk ott. Csak ott, hogy malagyec****, vot éta da***** meg kraszívaja******. Mint később megtudtam, a táblázat, amit soha kontextusában nem éltünk meg, csak mint táblázatot, nem volt más, mint az addig ismeretlen, de aztán rettegett főnév ragozás.

Engem sokkolt, hogy a főneveket is ragozzák. Nem hangzott el magyarul a jelentésük, a többiek csak mint verset mondták, Margit néni meg szúrópróba szerűen kérdezett, hogy többes szám, birtokos eset. És erre a kérdésre volt válasz, de értelme nem volt, csak a rettegés maradt, hogy egyszer megkérdezi, hogy mégis mit gondolunk, mi ez.

A mi csoportunkban ha valaki hibázott, könnyen kaphatott egy elégtelent. Vagy kettőt. Igaz, kaphatott az is, aki a másik csoportban volt. Két csoport volt. A napló hol itt, hol ott kezdte az órát. Valakinek át kellett mennie érte. Nekünk egyszerre ajándék és büntetés volt átmenni. A másik csoportban egy kezdő kislány próbált túlélni a tanárnő szerepében. Az osztály másik fele ordítozott, rohangált, dobálózott. Láttunk egy csapat felszabadult gyereket, és egy boldogtalan tanárnőt. Mondhatnám, hogy az se volt jó, de bármelyikünk adott volna tíz évet az életéből, ha nem kell visszamennie a mi csoportunkba.

Aki viszont onnan jött át, nem tudta, hogy kesztyűt dob Margarita Gyiliszovnának már csak azzal, ha nem oroszul vagy nem helyes oroszsággal köszön, vagy ha mosolyog (gyerekeknél az a gúny – vagy ami még rosszabb – a rettegés hiányának a jele). Ilyenkor Margit néni kérdezett valamit, és az mindig olyan volt, amire a másik csoport egyetlen tagja sem tudott válaszolni. Utána már csak azt, hogy kak tyibjá zavut*******?, hogy tudja, hova kell írnia az egyest, amit a másik csoport tagjának adott.

Én csak csodálkoztam, hogy ilyet tényleg lehet, hogy nem fogja az utolsó pillanatban felemelni a tollát, hogy viccel, hogy ehhez nincs joga. És egy kicsit még ma is csodálkozom. Egy kicsit meg nem csodálkozom semmin.

* kto v tyereme zsivjot? – ki lakik a házacskában?

** nyikto nye atszusztvujet – senki nem hiányzik

*** kto na piszal – ki írta fel?

**** malagyec – derék

***** vot éta da – ez igen

****** kraszívaja – szép

******* kak tyibjá zavut? – hogy hívnak (téged)?