A tegnapi előadás jól indult, de aztán valahogy unalomba fulladt annak ellenére is, hogy az a szereplő, aki a jelenetek előtt mindig elmondta, hogy mit kell tudnunk a háttérben meghúzódó történelmi eseményekről, halott-ébresztő hangosan ordított, és úgy teleszívta a mellkasát és úgy kihúzta magát, hogy attól kellett tartanunk, elpattan, mint egy túlfeszített íj.
A második felvonás alatt egyre többen kezdtek fészkelődni, mások álomba szenderültek, én pedig gépiesen bámultam a bal oldalon mindvégig mozdulatlanul ülő brácsás színpadról lelógó jobb lábának a szárát.
Már erősen közelítettünk a darab végéhez, amikor zsibbadt bénultságomból szokatlanul heves székelési inger rántott ki egy csapásra. Összeugrottam, mint akinek citromot fecskendeztek az ereibe, de azért megpróbáltam tartani magam: csak pár perc volt hátra.
De ahogy lenni szokott, az utolsó percek egyre lassabban teltek. Egészen odáig, hogy az idő végül szinte megállt, és egyetlen, a végtelen felé hullámzó óramutatóvá merevedett. Beleim elemi erővel próbáltak szabadulni terhüktől, engem hideg veríték borított el, és kétségbeesett légzőgyakorlatokkal próbáltam visszanyerni az irányítást testi funkcióim felett, miközben a színészek egymásra licitáltak lassított mozdulataikkal, hosszan megfontolt szavaikkal.
Minden szó beillett volna végszónak, de mindre jött válasz, majd viszontkérdés, és így tovább, mire engem már a pánik kerülgetett, záróizmaimat remegés fogta el, éreztem, hogy kapitulálni készülnek, és én már nem parancsolhatok rájuk engedelmességet. Belezuhantam saját kétségbeesésembe, megszűnt körülöttem a világ, az univerzum egyetlen végbélnyílássá zsugorodott.
Szűkölő állat módjára kuporogtam a székemen, amikor egyszer csak megéreztem, hogy valami megváltozott. Talán az elégedett morajlás jutott el hozzám, de akárhogy is, elhangzott az igazi végszó. A függönyt ezúttal nem engedték össze, de a színészek elkezdtek meghajolni. Végre eljött az én időm! A gyér tapsba beleadtam a magam egy-két kötelező, enervált tenyér összeütését, aztán óvatosan felálltam.
Kissé görnyedten fordultam oldalra, és úgy néztem a szomszédomra, hogy engedjen ki, mintha csak a darabról nyilvánítanék véleményt sietős távozásommal, és nem a természet szólítana, követelné, hogy rohanjak hívó szavára. Félmosolya meggyőzött, hogy hasonlóan gondolkodunk az előadásról. Felállt, hogy kiengedjen, közben össze-összeütötte kezeit, majd a mellette lévőnek is ki kellett egyenesednie, és így tovább. Végül az egész sor állt már, mindenki tessék-lássék tapsolt, de hátulról ez nem így látszott, hanem csak tapsolásnak és állásnak, és mire az elöl ülők hátranéztek, már csak azt látták, hogy hátul mindenki áll, és mindenki tapsol, így hát mire kijutottam a két térfél közé középre, ők is felemelkedtek, és tapsoltak. Rohanni nem tudtam, de remegve igyekeztem a kijárat felé, és ahogy az ajtót meglökve záróizmaim végleg feladták a küzdelmet, robbanó beleim hangját lelkes, szűnni nem akaró, ütemes vastaps söpörte el.
