Ma sem megy az írás, úgyhogy álljon itt egy egyszerű információközlés. Mondjuk a gepárdokról.

A gepárd arról híres, hogy – rövidtávon – istentelenül gyorsan, akár 110km/h sebességgel tud futni. Egyedfejlődésében mindent ennek a kimagasló üldözési képességének rendelt alá. Arányai, izmai, egész teste mind erről árulkodnak. Az egyetlen macskaféle, amelyik nem tudja visszahúzni a karmait, mert azok hatékonyabbak a vágtánál, ha fixen vannak a helyükön.

Ez baromi jól hangzik, de majdnem olyan veszélyes túl specializáció, mint a koaláé, aki kizárólag a világ leggyúlékonyabb növényének (az eukaliptusznak) a levelét bírja enni. A gepárddal ugyanis az a gond, hogy elképesztően magas áron (azaz nagyon nagy energia-befektetéssel) szerzett zsákmányát egy serdülő hiénával szemben sem tudja megtartani, ami közvetlenül rendkívül megalázó helyzetekhez, statisztikailag meg ahhoz vezet, hogy ennek a macskafélének a legrosszabb a sikeres vadászati aránya. (Sikernek itt azt tekintjük, ha nem csak elfogni sikerül a prédát, hanem jóllakni vagy legalább érdemben enni is belőle).

Nem tudni, pontosan miért, de valamikor a nem túl távoli múltban a faj olyannyira a kihalás szélére sodródott, hogy mindössze néhány példányon múlt a túlélésük. A jelenlegi populációk tehát mind ugyanattól a pár példánytól származnak.

A szegény embert az ág is húzza: A genetikai változatosság hiánya újabb rizikótényező a fennmaradásért vívott harcban, márpedig a gepárdok annyira egy kaptafára készülnek, hogy egy kísérlet során, ahol különböző gepárdok oldalából tenyérnyi bőrdarabokat vágtak ki, és átvarrták egy másik példányra, a bőrszövetek a legkisebb probléma nélkül éltek tovább új gazdájukon, és meg sem próbáltak kilökődni.

És ha én meg tudtam volna rendesen írni, amit eredetileg akartam, akkor senki nem is beszélne ezeknek a nemes állatoknak a sorsáról.