A rénszarvas magabiztossága

A rénszarvas magabiztossága

Az oroszlán és a kiskutya

2008. október 15. - suhodminyák

 

Másodikos, azaz nyolc éves voltam, amikor az olvasókönyv szerkesztői gondosságának hála, megismerhettem az oroszlánnak és a kiskutyának az átlagosnál talán kissé szomorkásabb történetét.

 

A bő féloldalas kis mese szerint történt egyszer, hogy Londonban állatokat mutogattak pénzért, de aki nem akart fizetni, az vihetett kiskutyát, vagy kismacskát is – tápnak. (Miféle emberek ezek az angolok?!). Egy gentleman így is tett: összeszedett egy kiskutyát az utcán, amit rögtön be is dobtak az oroszlán ketrecébe.

 

A kiskutya a kihívó helyzet hatására eléggé elanyátlanodott, és a sarokba húzódott, illetve felvette a klasszikus megadó pózt. Az oroszlán alaposan megvizsgálta, de nem bántotta, sőt, a vacsorájából is letépett egy darabot a blöki számára, éjszaka pedig már összebújva aludtak.

 

Az elkövetkezendő egy évben együtt laktak, néha még játszottak is. Azt nem írják, hogy barátok lettek volna, vagy hogy boldogan éltek volna. Maradjunk annyiban, hogy talán nem túlzó a feltételezés, hogy az oroszlán korrekt volt a kiskutyával, és se fizikai erőfölényével nem élt vissza, se erőszakos halállal, vagy bizarr receptekkel kapcsolatos tréfákat nem sütött el kis cellatársának.

 

Egyszer csak megjelent a kutya „gazdája”, és ki akarta vetetni szeretett kedvencét a ketrecből, de az oroszlán félre nem érthető vizuális és akusztikus jeleit adta, hogy szerinte ez az ötlet úgy hülyeség, ahogy van. (Ezúttal kifizette a belépőt az úr? Vagy most hozott egy macskát, csak azt a jegesmedvének dobták be, de arról az esetről egy másik mese fog szólni majd harmadikban?).

 

Eddig ívelt felfelé a történet. Az eb ugyanis megbetegedett, és hipp-hopp elpusztult. Erre az oroszlán úgy elszomorodott, hogy keserves bánatában dúlni-fúlni kezdett ketrecében, ahova megnyugtatására bedobtak egy másik kiskutyát. Ekkor vált egyértelművé, hogy – legalábbis a nagymacska oldaláról – igenis igaz barátságról volt szó. Ez onnan is látszott, hogy semennyi energiát nem volt hajlandó a másik kiskutya megismerésébe és megkedvelésébe fektetni, inkább azonnal apró darabokra tépte.

 

Még öt munkanapot gubbasztott kis barátja teteme mellett, aztán ő is elpusztult.

 

Na, Andris, most mondd el szépen, hogy mi a tanulsága ennek a mesének. Ha nem sikerül szépen elmondanod… Várj csak! Tiéd az az aranyos, kölyökképű, kajlafülű kutyus, akivel a múltkor láttalak sétálni?

A bejegyzés trackback címe:

https://suhodminyak.blog.hu/api/trackback/id/tr215032006

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_1924 2008.10.18. 14:33:01

Nagyon súlyos volt az az olvasókönyv, emlékszem. Ez a kép, még a bejegyzés elolvasása előtt összeugrasztotta a gyomrom. Aszem én sírtam azon a történeten. A másik amire emlékszem a pingvines, amiben az éhező lesoványodott pingvinnek az Okos Tudósok adnak egy nagy halat, amit szerencsétlen boldogan befalt, majd azzal a lendülettel el is pusztult. Mert, írta a másodikos olvasókönyv, nem szabad az éhezőt jól megetetni, hanem kis, egyre növekvő adagokkal kell etetni, hogy visszaszokjon a gyomra a normál adagra. Köszi, gondoltam akkor, és ezt az Okos Tudósok nem tudták?
süti beállítások módosítása