Az első benyomás mindent eldönt. Tudom, mert ennek köszönhetek mindent, amit elértem. Úgy ismernek, mint akinek minden sikerül, amibe csak belefog.

Ha váratlanul egy labda száll felém, és mindenki azt hiszi, hogy egyszerűen el fog találni mondjuk a fejemen, leveszem mellkassal, hagyom egyet pattanni, miközben felnézek, hogy hova lőjem, aztán egy határozott, de elegáns mozdulattal valamelyik pipába vágom az elképedt kapus kinyújtott kezétől pár centire. Ha egy soha nem látott problémával szembesülök, rövid gondolkodás után – a lehetőségekhez képest – a legjobb megoldást találom meg. Az állásinterjúkon magabiztos, de rokonszenves szakember benyomását keltem, mindenre tudom a választ, ráadásul újabb szempontokat hozok interjúvolóim tudomására. És így tovább…

Ugyanakkor, amennyire csak lehet, azon vagyok, hogy mindent csak egyszer kelljen megtennem. Ha ugyanis a focicsapatba invitálnak, az első (azaz a második) adandó alkalommal luftot rúgok, kimegy a bokám, vagy öngólt szerzek. Ha a megoldott probléma egy másodikat szül, vagy csak egyszerűen a következő akadály kerül sorra, fatális hibát vétek, mely elrothasztja korábbi, helyes döntésem minden gyümölcsét. Ha dolgozni kezdek az új munkahelyemen, szétszórttá válok, például figyelmen kívül hagyom a legfontosabb, mindenki más számára evidens körülményt. És így tovább…

Mégis. Azok is, akik százszor láttak elbukni, meg vannak győződve róla, hogy kivételes képességekkel rendelkezem, és gyakorlatilag bármihez jobban értek, bármiben jobb vagyok, mint ők. Száz százalékos biztonsággal bekövetkező hibáimra ötvenedszerre is elnézően legyintenek, hiszen tudják, hogy az az egy alkalom, a siker pillanata vagyok én, és a másik több száz kínos perchez jóformán nincs is közöm, ha pedig megint valami új dolog kerül elő, amit hibátlanul oldok meg, nevetve gratulálnak, hogy tudták, hogy rám számíthatnak, hogy nekem ez menni fog, hiszen nekem mindig minden elsőre sikerül.