Vezetés közben – jobb híján – kereskedelmi rádiókat szoktam hallgatni. Erről semmi jót vagy legalább jobbat nem tudok elmondani, mint amit otthon is tapasztaltam. Viszont feltűnt valami.
Van mostanában egy dal, aminek a címét helytelenül olvassák be a szám elhangzása után. A nóta címe Niggas in Paris; a politikailag korrekt verzió pedig egyszerűen csak így hangzik: Paris.
Könyörgöm. Egy (vagy két) fekete előadóművész elnevezte a számát valaminek, amit viszont a BBC Radio 1 és a kereskedelmi rádiók semmiképpen nem vennének a szájukra, mert csúnya szó.
A BBC 4-en szokott szó esni az idegenellenességről, az előítéletekről, és arról, hogy az utóbbi évtizedekben és években ezek hogyan változtak. Az ilyen beszélgetésekben hosszasan értekeznek, érvelnek és vitáznak úgy, hogy az egész egy kicsit nevetségessé válik mindig, amikor a beszélő zavarba jön, és rövid torokköszörülés után azt mondja, hogy valaki az N betűs szót használta. Erre a rádióhallgatók rögtön bólintanak magukban, hogy igen, az említett úr azt mondta, hogy nigger.
És ebben a pillanatban az egész értelmét veszti, hiszen ahelyett, hogy egyvalaki kimondaná hangosan – nem mellesleg éppen a rasszizmus ellen amúgy érvényesen érvelve – ezrek fogják kimondani magukban.
A vita persze arról szól, hogy jól van-e, hogy már nem lehet ilyesmiket mondani, és főleg arról, hogy akkor a jelenség most mennyire létezik. Ugyanis tényleg bíztató a helyzet abból a szempontból, hogy nem lehet itt már odvas szájjal fröcsögni, mert nem szalonképes. Felmerül viszont, hogy ha ezt jól megmértük valami 1.0-ás statisztikával, akkor mire is jutottunk. Mert az idegenellenességet nem sikerült megragadnunk.
Egy kicsit olyan ez, mintha egy nyílt törés mellett üldögélve addig adjuk a fájdalomcsillapítót a sérültnek, amíg az végre ki nem mondja, hogy már nem fáj neki. Ebben a pillanatban a csoda megtörtént, a sikert elkönyvelhetjük.
Egy szociológus is beszélt erről a jelenségcsoportról. Ő egyenesen azt mondta, hogy ez a finomkodó politikai korrektség több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt, ugyanis a gyűlöletet és a szalonképtelen gondolatokat láthatatlanná, összekacsintás tárgyává teszi, és végső soron olyan állapotokat alakít ki, ahol csak homályosan lehet látni, hogy mi ellen is kellene küzdeni, illetve hogy az a valami pontosan mekkora, és hol van.
Egy hasonló beszélgetős műsorból tudtam meg, hogy az Egyesült Királyságban messze nem új ez a hozzáállás. Amikor Németországban – és a befolyása alá kerülő többi államban – javában hozták a zsidótörvényeket, Nagy-Britanniában ilyen otrombaságot soha nem követtek el. Egyszerűen annyi történt, hogy a tenisz, golf és egyéb klubok tagságába egyszerűen nem jutottak be zsidók. Nem stimmelt valami a jelentkezési lapjukkal, elfelejtődött, elkallódott, elhúzódott az ügy. Soha nem mondták senkinek, hogy te, barátom, itt nem lehetsz tag. Ez csak a végeredmény volt.
