A BBC4-en hallottam, hogy a világon az élelmiszerek nagyjából harminc százaléka veszendőbe megy. A harmadik, illetve fejlődő világban gondok vannak a tárolással és a szállítással, valamint a kórokozók ellen sem tudnak olyan hatékonyan védekezni, mint ahogy világ szerencsésebbik felén képesek rá.

A bolygó felénk eső oldalán ezekben elég jók vagyunk, ezért úgy érjük el az eleve elrendeltnek tűnő harminc százalékot, hogy imponáló technológiai fegyelemmel és magas szervezési színvonalon juttatjuk a boltok polcaira, majd szorgalmasan hazahordjuk, és a hetven százalékuk elfogyasztása után megpenészedve, savanyodásnak indulva, vagy csak egyszerűen érdekmúlás okán vágjuk ki a kaját a szemétbe.

A patkányoknak tök mindegy, ők így is, úgy is megtalálják a számításukat. Éjszakánként kellemetlenül sokszor találkozom velük, és nem kell sikátorokba mennem értük. Ott szaladnak, szimatolnak a házak, kerítések tövében.

Elég erősen tartok tőlük gyerekkorom óta, de azért nem annyira, hogy ne tudjam, nincs mitől félnem: nem mennek torokra, ők vállalják az igazi kockázatot, ha emberrel futnak össze. Illetve az itteni viselkedésükből úgy látom, nem ítélik túlságosan nagynak a kockázatot.

Az egyik diákszállásnál fiatalok szöszmötöltek, hangoskodtak mondjuk tíz méternyire egy patkánytól, aki – úgy tűnik – pontosan tudta, hogy jó eséllyel észrevétlen maradhat. Én közöttük álltam félúton, mozdulatlanul. A patkány ide-oda osont a fal tövében, aztán a levegőbe szimatolt, és kisebb előrerohanásokkal megindult felém.

Mivel ez a viselkedés meglepett a korábban tapasztaltakhoz képest, felvontam a szemöldökömet, hogy legyen hely a szemeim elkerekítéséhez, és a nyakamat is kissé előre nyújtottam. Ez utóbbi árulhatta el a patkánynak, hogy nem tereptárgy vagyok. Hirtelen megtorpant. Testbeszéde és gombszemei olyan hatást keltettek, mint amikor egy tinédzsert kapnak rajta az utcasarkon kifordulva, amint éppen későbbi rock sztár énjét próbálja már jó előre tökélyre vinni.

A patkány egy hosszú másodpercig állt döbbenten, majd nyílegyenesen visszarohant a léckerítés mögé, ahonnan előbújt. Ha az egész jelenetet egyetlen szóval kéne leírnom, azt mondanám: aranyos volt.

Ez nekem új élmény a patkányokkal kapcsolatban, és örülök neki, hogy tehettem egy lépést ebbe az irányba még akkor is, ha nem célom, hogy odáig jussak, hogy széttárt karokkal, a boldog nevetéstől könnyezve álljak a napsütésben, ahogy patkány-barátaim rajtam fürtökben lógva ostromolnak szeretetükkel.