Mielőtt továbbmennék konkrét albániai élményekkel, engedek egy sürgető érzésemnek. Valahogy úgy érzem, hogy idejekorán szólnom kell, nem tudom kivárni, hogy csak a végén vagy valahol közben elbújtatva derüljön ki, hogy Albánia – már – nem az a hely, amit általában gondolni szokás róla.
Albánia egész Európában az elmaradottság, a betonbunkerek, a feliratos öngyújtóval elcsavarható fejű lányok, az áruhiány és az emberi mérce szerint minősíthetetlen utak országaként él a köztudatban.
Na, az az Albánia, amit mi láttunk, nem ilyen. Először is: az emberek olyan kedvesek, ahogy Európában az nem megtapasztalható. Ezt nem csak a mosolyukból szűrtük le, hanem abból, hogy tényleg segítettek nekünk mindig, amikor kértük.
Ugyanis ha odamész egy albán fiatalhoz, majdnem biztos, hogy beszél angolul. Ha ő nem, akkor a mellette álló, ha ő sem (de ez már pechszériának számít), akkor kerítenek valakit, aki már beszél angolul, vagy egyikőjükről kiderül, hogy tud olaszul.
Ahhoz képest, amin keresztülmentek… Nem. Abszolút értékben is teljesen normális, kedves, értelmes emberek lakják Albániát. Az öltözködésük nem hogy nem tér el a magyar átlagtól, de az idősebb hölgyek összehasonlíthatatlanul igényesebben, takarosabban ruházkodnak, mint itteni társaik.
Tirana kimondottan jó hely. Parkok, szökőkutak, vendégektől telt kávéházak, éttermek tarkítják. A puffadtra tömött autónkon egyértelműen látszott, hogy gyakorlatilag minden cuccunk benne van, de – miután egy kedves idegen kereső üzemmódunkat látva egy felőlünk fedésben lévő, még szabad parkolóhelyre irányított minket – egész nap ott állhatott anélkül, hogy bántódása esett volna.
Háromszor vagy négyszer is tévedtünk olyan útra, ahol annak állapota miatt csak harminccal lehetett menni, de ez hipp-hopp a múlté lesz. Az egész országban rohamtempóban épülnek az autópályák, lassan csak a térképen feketével jelzettek maradnak kátyúsnak, de úgy látom, nem sokáig. Ahol még nincs autópálya illetve tüköraszfalt, ott az út mentén már látszanak a munkálatok.
A tankolástól azért mindezt látva is tartottam, ezért komolyabbnak látszó kútnál vettem gázolajat, de ebben is kellemesen csalódtam: pont úgy ment és pont annyit evett a kocsi, mint ha itthon hajtottuk volna.
Summa summárum: Albániai utunk során kedves emberekkel találkoztunk, lélegzetelállítóan szép tájakat láttunk és jókat ettünk – az itthoni vagy különösen a horvát és montenegrói árak szűk harmadáért.
