A sorban állás is nagyon angol dolog – ahogy azt a már többször, és most sem utoljára emlegetett könyv szerint az angolok gondolják magukról. Amikor erről először hallottam, arra gondoltam, hogy a híres sorállóknak kéne egy kicsit olvasgatniuk mondjuk a hetvenes évek Moszkvájáról.

Aztán Kate Fox George Mikest idézi, aki azt állította az angolokról, hogy a világon egyedüliként képesek egymaguk is sort képezni. Ezen Fox addig nevetett, amíg rajta nem kapta magát, hogy a buszmegállóban egyes egyedül sorban áll. Utána is nevetett. Amint elolvastam, hogy csinálta, hogy sikerült egyedül sorban állnia, rögtön beugrott, hogy tényleg így tesz itt mindenki.

Ha valaki elsőként érkezik a buszmegállóba, egyenesen a táblához megy, arccal az út, illetve a kinyíló ajtó várható helye felé fordul, és úgy vár. A következő (ha lesz olyan) mögé fog állni, és így tovább. Kérdéses, hogy mi értelme van a sorban állásnak abban az esetben (és a buszozás pont ilyen), amikor az indulást az utolsó felszálló érkezése időzíti, azaz az első és az utolsó ugyanabban a másodpercben fog elindulni. Talán – általánosságban – az ülőhelyekért folytatott harc lehet a magyarázat, de velem még csak egyszer fordult elő, hogy állnom kellett, és nem is vagyok biztos benne, hogy abszolút ne lett volna hely sehol a buszon.

Szóval az ittenieknek a sorban állás tényleg szívügyük, de az egész nem annyira különleges azért, hogy igazán megkülönböztesse az angolokat bárki mástól. Hacsak nem dél-amerikaiakról van szó.

Jó pár éve Madridban volt egy olyan átszállásban részem, hogy este érkeztem, és hajnalban indultam. Adódott volna a városnézés, ha nem öt órát kellett volna sorban állnom, és a szálloda, ahova éjfél után érkeztem meg, nem az autópályák gyűrűjén túl lett volna.

Szóval a reptéren épp káosz volt, amit sajnos semmilyen időjárási vagy munkaharc eseménnyel nem tudtam magyarázni, csak azt gondolni róla, hogy Spanyolországban az ilyesmi könnyen előfordulhat. Elvileg arról volt szó, hogy hipp-hopp elvisznek minket a szállodába (ami a repülőjegy árába értendő volt), aztán elfoglaljuk magunkat másnap reggelig. Ehelyett nem lehetett tudni, hogy mi lesz velünk, úgy tűnt, hogy a spanyol szakemberek nem fogják tudni megoldani a szervezési feladványt.

Végül, hosszas keresgélés után sikerült találni pár ablakot, ahova el lehetett kezdeni sorban állni. Az összesereglett tömegben először enyhén, később komolyan ittas dél-amerikai fehér fiatalok hívták fel magukra a figyelmet. (Madrid bonyolítja a Dél-Amerika és Európa közötti légi forgalom legnagyobb részét).

Mindenki állt a helyén, és beszélgetett, illetve bosszankodott annak megfelelően, hogy a saját országában mennyire képzelhető el az a fejetlenség, ami körülvett minket. A németek és svájciak fizikai fájdalmat éreztek, az oroszok nem akarták elhinni, hogy megint ez történik velük, a dél-amerikaiak meg jól érezték magukat.

Pattintották a dobozos söröket, el-elmozogtak a helyükről, majd visszatértek, aztán az ablakokhoz mentek és teátrális felháborodást tettettek, majd atyai hangon adtak tanácsot az üveg mögött dolgozóknak, és nyugtatták a még nem ideges európaiakat.

Az európaiak csak valamivel később lettek idegesek. Amikor a három működő ablak közül kettőt elfüggönyöztek. Általános felhördülés, és otromba gondolatok futottak végig a termen. A leghangosabbak a dél-amerikaiak voltak, akik az égre emelték a kezüket, és körbe jártak meggyőződni róla, hogy mások is azt látják-e a szemükkel, amit ők, hogy példátlan dolog történt: cserbenhagyták a sorban állókat.

Csakhogy a dráma megélése után olyan magától értetődően álltak be a nyitva maradt ablakhoz álló sor középső harmadába, hogy esküszöm, voltak, akiket megcsalt az emlékezetük, és azt hitték, ezek mindig is ott álltak. A többségnek azért feltűnt a dolog, és közülük páran szóvá is tették azt.

A dél-amerikaiak nem értették a felvetést, és nem kevesebbet állítottak, mint hogy ők pont itt álltak, de már régebb óta, mint bárki a teremben. Ez az arcátlan és nyilvánvaló hazugság többeket megbénított, néhányan pedig kurvára bepöccentek tőle. A dél-amerikaiak ez utóbbiakat nyugtatgatni kezdték, és felhívták a figyelmüket a korrektség(!) és a békés egymás mellett élés kiemelt jelentőségére. Közben megrendülve pillantottak körbe, hogy ugye más is látja, micsoda fenevadak ezek a méltatlankodók.

Szóval akármilyen vád is érte őket, elhatározták, hogy nem sértődnek meg. Megveregették a feldühítettek vállát, és ittak tovább, nem haragudtak. Mivel azonban a sor csak nem akart haladni, látták, hogy itt bizony intézkedni kell, és elkezdtek egyrészt körbejárni, hogy mindenki rendben van-e, másrészt az ablakhoz mentek, hogy elintézzék végre, hogy azok ott, mögötte, rendesen végezzék a munkájukat.

Az ott állók azt hitték, ez egy újabb trükk, és arra megy ki a játék, hogy még a csalás utáni helyükből következőnél is hamarabb kerüljenek sorra. Így is volt. Ha már úgyis ott kiabáltak, egyszer csak beadták a saját útlevelüket valami dumával, amiről elsőre úgy tűnt, mint ha valami nyelvi nehézségekkel küzdő utastársunk már feltett kérdésének lényegét akarnák illusztrálni, de nem.

Így ők sokkal hamarabb kapták meg a kis bilétájukat, amivel jogot nyertek, hogy majd felszálljanak a buszra, ami elviszi őket a saját szállodájukba. Óriási volt az öröm (az ürömben), amikor öt óra elteltével kiderült, hogy mindannyian ugyanabba a szállodába megyünk, ugyanazzal a busszal, és a dél-amerikaiak pont annyit rohadtak a váróban, mint mindenki más.