Biztos jelent valamit, hogy sokadszorra ezt tapasztalom, de valószínűleg még nem vagyok kész rá, hogy befogadjam, hogy ésszel vagy intuícióval felérjem a jelentését.

Megyek az utcán, messzebbről egy hároméves forma gyerek szalad felém. Lát engem, sőt, a szemembe néz, ahogy kicsit kacsázva közeledik. Én lassítok, majd az utolsó pillanatban meg is állok, mert tudom, hogy mi fog történni, de ugyanakkor nem is hiszem el igazán, hogy megtörténhet.

Vagy magam elé teszem a kezem, vagy kicsit elfordítom a csípőmet, hogy a gyerek ne fejeljen tökön, ahogy lassítás nélkül nekem szalad, majd a becsapódáskor úgy néz rám, mintha addig nem látott volna, mintha nem tudott volna a létezésemről, mintha a negyedik dimenzió által elé gördített akadály lennék.

Az anyuka ilyenkor aztán lép két nagyobbat, sietést mímel, valami elnézést kérő nevetéssel néz rám, mintegy összekacsintást kezdeményezve, hogy hát a gyerekek már csak ilyenek, és általánosságban azt tanácsolja a csemetéjének, hogy nézzen előre.

Én meg mosolygok, hogy semmi gond, aztán mindig azon rágódom, hogy szólnom kellett volna, hogy asszonyom, az ön gyereke előre nézett, látott engem, itt valami nagyobb gond van, az ön gyermeke aranyos és külsőre teljesen rendben lévőnek látszik, de biztos, hogy valami alattomos attitűd rágja a központi idegrendszerét, én attól tartok, hogy sok lehetetlen helyzetbe fog keveredni felnőttként – ha megéri a tavaszt.