Kis Ferenc egyre érzékenyebb lett a szarszagra. Ott is megérezte, ahol mások nem, illetve a legkülönbözőbb, a legmeglepőbb helyeken csapta meg az orrát a kellemetlen bűz. Egy bő hónap múlva rádöbbent, hogy pár napja, vagy talán már egy hete is(?), nem csak itt-ott és olykor-olykor, hanem egyfolytában érzi a szarszagot. Ráadásul képtelen hozzászokni, minden pillanat olyan gyötrelmes, mint az első, amikor először tolakodott az orrába az öklendeznivaló szag. 

Amikor már otthon is érezni kezdte, kimosta minden ruháját, kitisztította az összes szőnyegét, kipakolta a szekrényei tartalmát, majd magukat a szekrényeket is az udvarra, egészen odáig, hogy csak a csupasz falak maradtak egykori otthonából. De a szarszag csak nem akart elmúlni. 

Már a szörnyű sejtéssel a gondolatai mélyén, de még reménykedve kórházba vonult, és teljes kivizsgálást kért. Nem volt szerencséje: a vizsgálat nem derített ki semmit. A megfigyelés hatodik napjának reggelén a steril kórházi szobában ült az ágyon meztelenül, tompán bámult maga elé, belélegezte a dögletes szarszagot, sóhajtott egyet, és próbálta elfogadni, hogy a világ, a maga sajátos módján, éppen neki címezte talán utolsó segélykiáltását.