Már az is nehezen védhető, hogy én miért gépen futok, és nem mondjuk valami erdő szélén (mert rögtön utána súlyzókkal füstölöm el a maradék energiámat a szomszéd helyiségben, meg mert ezen kívül úszom és biciklizem), de akit ma sodort elém a balszerencsém, annak aligha lehet mentsége arra, amit tett.

Ahogy megérkeztem, láttam, hogy a gépen, ahol én futni szerettem volna, egy jólfésült, testileg egészségesnek látszó, de mentálisan nyilvánvalóan menthetetlen koraharmincas csóka sétál büszke, huszáros tartással, és olyan küldetéstudatos arckifejezéssel, mint aki a bátyja becsületéért indul harcba az olimpián. Mindezt olyan tempóban, ahogy én dolgozni járok – pedig azt nem szívesen teszem.

Az ilyen miért nem száll le kettővel korábban a buszról, vagy dugja el maga elől a kocsikulcsot? A hozzá hasonlók kapnak szívszélhűdést az Időjárás-változás II. című thriller premier előtti vetítésén, és személyes példájukkal igazolják, hogy a nyugati ember nem érdemel még egy esélyt. Ahogy átnéztem rá a szobabicikli nyergéből, ahova miatta kényszerültem, kilencvenre pörgettem a percenkénti pedálfordulatot, és összeszorított fogaim közül sziszegtem a fülembe ömlő refrént, hogy Inject The Venom.