Több helyen is olvastam lelkes kritikákat, hogy itt a Black Mirror harmadik évada, és hogy milyen brutálisan jó. Az első két évad tényleg elég jó volt, felvetett pár problémát, és azokból csavart egy-egy furcsa, tanulságoktól sem mentes helyzetet.
Azóta – úgy tűnik – az történt, hogy az angoloktól átvették az irányítást az amerikaiak. A harmadik évad az utolsó epizódot leszámítva már amerikai akcentussal megy, amerikai környezetben, a hollywoodi színvonalat is alulmúlva.
Az alaphelyzetek általában érvényesnek tűnnek: a történetek a nem túl távoli jövőben játszódnak, és a jelenkori nyugati társadalom visszásságaira helyezik a fókuszt. Ezek közül az egyik, nagyjából minden részt átszövő elem, hogy a (mai) ember milyen könnyen befolyásolható, mennyire magán kívül él, és keres visszaigazolást, illetve iránymutatást. Ez igaz, és elcsépeltsége ellenére is lehetne vele mit kezdeni, de a sorozat a legalpáribb, legotrombább módon tálalja a témát.
Minden pillanat olcsó, kiszámítható, sematikusan maníros. Az egészből számomra az derül ki, hogy az alkotók pontosan úgy gondolnak a célközönségükre, ahogy azok megérdemlik: ostoba birkaként, akinek nem esik le a poén annak elhangzásakor, hanem még hátulról meg kell támasztani a fejét, és további negyven percen keresztül kell lefelé tuszkolni a torkán az eddigre már teljesen közhellyé ürült és valódi tartalmától megfosztott vagy attól egy jelentéktelen részlet felé elhajlított üzenetet. Gondolkodó emberek számára méltatlan a dolog.
