Itt összehasonlíthatatlanul udvariasabbak az emberek, mint nálunk. Egy szokványos értékesítés-vásárlás tranzakció során a köszönetnyilvánítások és jókívánságok legalább hármas csokra hangzik el, de könnyen futhat ötig is a dolog – ha pedig az egyik résztvevő úgy dönt, akkor az életben nem lesz vége.
Ha átadok egy pizzát, az tipikusan úgy néz ki, hogy megkérdezzük egymástól, hogy a másikkal minden rendben van-e. Kölcsönösen azt feleljük, hogy minden OK, vagy akár csodálatos, de legalábbis nincs okunk panaszra. Ezután az ügyfél megköszöni, hogy egyáltalán megjelentem, majd én azt mondom, semmiség az egész, és azért közbeszúrom, hogy viszont 19 font 99 pennybe kerül a rendelése. Amikor a pénzt átadja, egyúttal megköszöni a pizzát, amit még nem kapott meg. Én megköszönöm a pénzt, és odaadom a visszajárót, amit ő megköszön – vagy azt mondja, hogy tartsak meg valamennyit, amit én köszönetnyilvánítással nyugtázok. Ezután már tényleg nincs más hátra, mint átadni a pizzát, azt a megrendelőnek megköszönni, nekem bagatellizálni a tett erőfeszítéseket, és szép napot kívánni egymásnak.
Én eleinte a józan ész és a valódi cselekvések száma alapján szükségesnek ítélt minimális modorossággal intéztem az ilyen ügyeket, de ma már előfordul, hogy szinte magam számára is észrevétlenül sodródom a véget érni nem akaró udvariassági spirálba.
Van az udvariaskodásnak egy olyan területe is, amit viszont kimondottam élvezek. Ha például kienged valaki az alárendelt utcából – és ez itt igen sűrűn megtörténik –, azt én természetesen vészvillogással, vagy kézjellel köszönöm meg. Na de egy itteni ezt nem hagyja ennyiben, hanem ő is jelzi, hogy vette a köszönetnyilvánításomat, és szintén int. Ezen a vidéken egyébként a felfelé tartott hüvelykujjal egymás szemébe nézés és bólintás az egyezményes jel, amit először úgy éltem meg, hogy a babakocsit toló figura meghatódott az előzékenységemtől, mert még soha ilyen kedves nem volt vele senki. De aztán kiderült, hogy így tesz mindenki. Ettől még a kedvenc mozdulatom lett.
Ha valaki egy ilyen autós elengedéses helyzetben nem köszöni meg a megköszönést, azt vagy otrombaságnak vélik, vagy azt gondolják, hogy talán nem látta a jelzést, és újra próbálkoznak. Az egész jelenet akkor is lejátszódik, ha azért kell elengedni valakit, mert annak a sávja szabad, az enyém meg tele van parkoló autókkal. Megállok, ő eljön mellettem, megköszöni, én meg intek, hogy ne hülyéskedj, ez a legkevesebb.
Vannak azonban arra utaló jelek, hogy az egész tökéletesen üres formaság, egyszerű rituálé. Például egy tetszőleges állásinterjú tetszőleges résztvevője az esemény közben és utána könnyen azt gondolhatja, hogy csodálatosan ment minden, el voltak ájulva a stílusától, az elősorolt szakmai tapasztalatától és a humorától, és a többiek meghallgatása csak formaság csupán arra a kis időre, amíg vele nem közlik a jó hírt. Csak aztán a jó hír közlése elmarad, és vagy nem történik semmi, vagy sajnálkozó levelet kap az ember.
Egyes elutasító formalevelek alján olyan beillesztett szöveg van, ami könnyeket csalhat a rutintalan ember szemébe. Olyanokat írnak, hogy most ez ugyan nem sikerült, de látják ám, hogy itt egy igen-igen magasan képzett emberrel, egy tehetséggel állnak szemben, aki annyira potens a munkaerő-piacon, hogy a legokosabb, ha azonnal hívja a levelet küldő fejvadászt, hogy rögtön találjanak egy másik lehetőséget, mert hogy az ember sikerre van ítélve, az biztos. Még hozzáteszik, hogy ha nem hívnánk őket, akkor pár pillanattal később ők maguk fognak jelentkezni. Na ez viszont soha a büdös életben nem történik meg, sőt, ha egy kezdő felhívja őket, lényegesen kevesebb udvariaskodás kíséretében jelzik neki, hogy aktuálisan nincs semmi érdekes, de csak tartsa nyitva a szemét, aztán jelentkezzen megint bátran, ha úgy érzi, talált valami érdekeset.
Hasonló kontrasztot érzek az edzőterem egyik alkalmazottjával kapcsolatban is. A pult mögött olyan kedvesen mosolyog, úgy árad a szeméből a melegség, hogy szinte rá sem lehet ismerni, amikor vendégként jelenik meg a futópadon, és hűvös undorral nem néz azokra, akikkel negyven perce még majdnem összeölelkezett.
Kicsit magamat is megleptem, amikor végül arra a következtetésre jutottam, hogy nagyjából jól van ez így. Hiába látom, hogy az egész csak szokás kérdése, és az emberek különösebb meggyőződés nélkül, mint rutint űzik az udvariaskodást, akkor is jobb a hangulatom tőle. Még az után az állásinterjú után is, amiről tudom, hogy ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, már intettek az adminisztrátornak, hogy akkor mehet a levél, ami úgy kezdődik, hogy Dear …, I regret to inform you…
