Közép-kora gyerekkorom egyik legőszintébb gasztronómiai élménye az albán kagylókonzerv volt. Mindenféle megalapozott vagy megalapozatlan előítélettől mentesen kóstoltam meg, és rögtön levett a lábamról. Rákattantam, és nem győztem dobozszám falni.

Jutalomjátékom – kisebb, tojásrántotta, farmer szalámi és marha-májkrém dominanciájú időszakok által megszakítva – jó pár hónapig tartott. Aztán egy csípős téli estén vörhenyesre váltott az arcom, háromszorosára dagadt a szám, riadt, viszkető szemeimmel pedig alig tudtam rácsodálkozni az engem körülvevő világra, úgy fel voltak puffadva a szemhéjaim.

Bementünk az ügyeletre, ahol kaptam egy injekciót, meg egy tippet, hogy talán hidegallergiám lehet. Az orvos által felkínált egérutat kihasználva szívesen hazudtam volna egy szebb világot magamnak, de szüleim és én is tudtuk, hogy a kagylókonzerv a bűnös. Évekig nem ettem belőle.

Aztán jóval később újra átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, mégis megkockáztatok egy ismétlő kísérletet. Megettem egy teljes konzervet. Az íze, az omlóssága semmit nem fakult, ugyanolyan csodálatos volt, mint a sajnálatos esemény előtti időkben – illetve mint akkor. Mivel a legkisebb bántódásom sem esett, beláttam, hogy egy elszigetelt esemény hiszékeny áldozatává váltam, és nincs okom többé megtartóztatni magam ettől az örömforrástól. Ez éppen arra az időpontra esett, amikortól soha többet nem lehetett kapni az ominózus konzervet.

Azóta is elkötelezett híve vagyok a tengeri állatoknak mind természettudományos, mind táplálkozási vonatkozásban, de a kagylót speciel utálom. Nem szeretem az ízét, nem szeretem azt a kiirthatatlan inasságát, azt az ellenséges ruganyosságát. Csak azt a csodálatos albán kagylókonzervet szerettem.