Szabó a földön feküdt. Nyugodt volt. Bokrok vették körül: senki és semmi nem láthatta. Közvetlenül a szeme előtt az élet egy apró szelete pezsgett. A száraz falevelek alól egy csokornyi apró, illatos gomba tört a fény felé. Szabónak eszébe jutott, hogy majdnem húsz éve jár az erdőre vadászni, de fogalma sincs, hogy milyen gombák lehetnek.
Most a leveleket kezdte alaposabban szemügyre venni. Lehullanak minden ősszel. Itt fekszenek a földön, mint egy meg nem ásott tömegsírban. Az alsó rétegek, a korábbi őszök áldozatai ráérősen elrothadnak, beszivárognak a földbe, és táplálják vele a fát, amely őket is a világra hozta. A legfelsők, azok is, amik már teljesen szárazak voltak, zöld színükön és nedves rugalmasságukon kívül minden mást megtartottak abból, amik életükben voltak. Mint a tökéletesen konzervált múmiák.
Észrevette, hogy nyitva van a szája, és a levegő sustorogva áramlik ki és be. Mintha kívülről látta és hallotta volna magát. Olyan volt, mint amikor kisgyerek korábban figyelte a nagyanyját, aki az ebéd utáni mese felolvasása közben elszunnyadt.
Hangyákat vett észre, akik egy darabokra cincált, aszott csipkebogyó foszlányait cipelték szertelen ösvényükön a boly felé. A levelek alatt páncélos hátú bogarakat látott osonni, és még náluk is kisebb ízeltlábúakat. Bár ez utóbbiakban nem volt egészen biztos. Talán barnák voltak, mint az avar, de lehet, hogy áttetszőek. Most hiába meresztette a szemét, nem látta őket.
Becsukta hát szemeit, hogy újra kinyitva őket jobban tudjon koncentrálni, de úgy érezte, jobb lenne mégis egy kicsit behunyva tartani őket, és pihenni valamennyit. Ahogy így feküdt, hirtelen elfelejtette, hogy hol van. Hasonló szokott vele történni az ágyban is: felébred, és nem tudja, hogy melyik szobában van, ha kinyitja a szemét, merre találja majd az ablakot, az ajtót.
De most ennél is furcsább érzése volt. Azt nem tudta, hogy mekkora. Azon kezdett gondolkodni, hogy az ember úgy éli le az életét, hogy a világnak csak egy szeletével törődik. Az előbb látott hangyáknál kisebb dolgokkal nem törődünk, mintha nem is léteznének. Mondjuk is, ha valami jelentéktelen, hogy hangyányi.
Közben itt is, ebben a mérettartományban is zajlik az élet. Ezek a lények is mennek valahová, számukra is létezik távolság, nekik is van olyan messzeség, ahova soha nem fognak eljutni. Mint nekünk a világegyetem. Onnan nézve mi nem számítunk.
Szabó megdöbbent saját gondolatai irányán. Ebbe eddig bele se gondolt. Mindig természetes volt neki az őt körülvevő világ. Nem törődött például a Jupiterrel. Ahogy valószínűleg egy atka sem törődik ővele. Mintha egy párhuzamos világban élnének: semmi dolguk egymással. Jószerével nem is kell, hogy tudjanak egymásról.
Szeme még mindig csukva volt. Megpróbálta sorban elképzelni, és egy-egy képben lelki szemei előtt megjeleníteni az összes méretosztályt. Az atomok belsejétől a baktériumokon és a bálnákon át a galaxisig és az univerzum egészéig. Ahogy idáig ért gondolataiban, hirtelen végtelenül jelentéktelennek érezte magát, és – mintha ez ebből következne – rádöbbent, hogy egy ideje fázik.
Újra kinyitotta a szemét, de csak annyit látott, mintha egy koszos tejüvegen át nézné az avart. Megpróbálta megtörölni a szemét, de döbbenten észlelte, hogy nem érzi a kezét, sőt, igazából azt sem tudja, hogy hol van. Maga alatt, a törzse mellett vagy valahol oldalra nyújtva? Nem tudta megmozdítani. Megijedt, és tehetetlenül figyelte saját, egyre erősödő, egyre intenzívebb zihálását.
Szeme ezúttal szinte magától csukódott be. Ez egy kicsit megnyugtatta, saját nehéz légzésének hangja is eltávolodott lassan. Csak egyetlen pillanatra sajgott fel újra a combtöve a lőtt sebnél, aztán már csak valami végtelenség egyetlen elemének érezte magát, aki emiatt teljes biztonságban is van, hiszen lehet, hogy aki esetleg rátalál, az olyan parányi vagy épp annyira hatalmas, hogy őt nem is észleli.
