A hétvégi képzésen – mellékesen – felmerült a kérdés, hogy a zuhanyt az amerikaiak vagy a franciák találták-e fel. Az előadó azt mondta, hogy az amerikaiak szerint az amerikaiak, a franciák szerint a franciák. Megkérdezte, hogy valamelyikünknek van-e biztos tudomása arról, hogy történt a dolog valójában. Mivel nem volt, az angolok rövid gondolkodás után, kizárásos alapon azt mondták (és ebben meg is nyugodtak), hogy a franciák egyszerűen nem lehettek, tehát az amerikaiak kellett, hogy legyenek. Aztán még pár rövid gondolat elhangzott arról, hogy milyen egyéb problémák vannak a franciákkal, a vacsoránál pedig a németekről is lehullt a lepel (kockafejűek és amit nem tudnak felzabálni a svédasztalról, azt magukkal viszik).
Összességében úgy tűnt az előadó is, és a többiek is, mint akik enyhén szólva nem teljesen mentesek az előítéletektől és sztereotípiáktól. Előbbi – hogy tájékozottságát villantsa? – megkérdezte tőlem, hogy az ’56-os forradalom után ugye aztán elárasztott bennünket a nagy szabadság. Egy kicsit meglepett a kérdése, mert arról árulkodik, hogy aktív életének nagyobb részében (most ötvenegy éves) nem volt tudomása az Európában folyó dolgokról.
Mentségére szolgálhatna, hogy nincs tisztában azzal, hol húzódnak Európa határai. Amikor amolyan reggeli frissítő feladatként az Unió országait szedtük össze, érdekességként megjegyezte, hogy ugye ezek egy része (azaz az újak) tulajdonképpen nem európai országok. Az egész feladat egyébként onnan jutott eszébe, hogy az ’56-os kérdése után még feltette azt is, hogy Magyarországnak szerintem van-e reális esélye, hogy belátható időn belül csatlakozzon az Európai Unióhoz, én meg válaszoltam neki.
Külön érdekesség, hogy a figura nagyapja bejárta egész Közép-Európát, beszélt magyarul, csehül, lengyelül és németül olyannyira, hogy a fia (az előadó apja) világ életében magyar akcentussal beszélte az anyanyelvét, mert az ebből a szempontból meghatározó korában épp Magyarországon volt gyerek.
Az esti összejövetelnél pedig beszámolt arról, hogy a városban, ahol lakik, van egy magyar étterem. Amolyan kedvesen egyszerű. Egyszerű ételek, egyszerű, szedett-vedett berendezés. Például nincs két egyforma tányér vagy evőeszköz. Erre megosztottam vele a gyanúmat, hogy ez alighanem szándékos lehet, hiszen – képzelje el – Budapest többek között a hasonló részleteket villantó romkocsmáiról híres. Hogy észrevétlen, de számára is meggyőző asszociációkat ültessek el érdemtelen fejében, hozzátettem, hogy hasonlót még Berlinben láthat.
Persze a nap folyamán folyamatos, erősödő kételyek között vergődtem, hogy nem kéne-e az egyszerű tényközléseken, hibajavításokon kívül konkrétabban is felhívnom a figyelmét arra, hogy korlátolt tájékozatlanságával kárba veszejti a nála minden bizonnyal négyszer-ötször jobb fej nagyapja emlékét, de nem mentem tovább mégsem. Nem akartam elterelni a figyelmet arról, amiről egyébként szó volt (és amit a fickó sokkal jobban csinált), főleg pedig nem akartam olyan helyzetet teremteni, amit ott bárki úgy értelmezhetett volna, mintha én kétségbeesetten akarnám bizonygatni, hogy de mi is milyen értékes emberek vagyunk.
Külön érdekesség, hogy sok szó esett az egyenlő bánásmód törvényi kereteiről, a diszkrimináció-mentesség fontosságáról és annak üzleti hasznáról(!), amit a muksó mély meggyőződéssel adott ugyan elő, és a többiek hasonlóan mély egyetértéssel nyugtáztak, de az a helyzet, hogy itt pár idegpályát meg gondolatot még be kellene mutatni egymásnak ugyanazokon az agyakon belül.
