Kleinnek megint rossz napja volt. Bal lábbal kelt fel, elkésett a munkából, ahol aztán először mások hibáit kellett helyrehoznia, hogy a maga dolgához egyáltalán hozzáláthasson, ráadásul egyik kollégáját, talán a legostobábbat mind közül, éppen aznap léptették elő. Délben nem volt ideje elmenni ebédelni, a többiek pedig nem hoztak neki egy szendvicset se, így mire délután összeomlott a számítógépe, és magával rántotta egész aznapi munkáját, láthatatlan, de nagyon is érezhető vasabroncs szorult a fejére, szívét hideg jégburok zárta körül, kezei ökölbe szorultak, és ha nem lett volna vége a munkanapnak, talán meg is üt valakit, de hát ő volt az utolsó, nem maradt senki, akin kitölthette volna a dühét.
Magában ereszkedett le a lépcsőn, a liftben már évek óta fulladt, azt érezte, hogy a gép részévé válik, mire leér a hetedikről a földszintre, aztán nem lesz, aki kiszálljon, és ilyen nyomorultul fog elenyészni szánalmas élete. Az épületből egyenesen a kocsmába ment. Ott már várták. A pultos fel se nézett, szinte megérezte Klein jövetelét, és töltött. Klein felhajtotta a felest, letette a rá szánt bankót, és egy szó nélkül kiment az autójához.
Gyűlölködve kerülgette a többi autóst, rájuk mászott, az öklét rázta, taposta a gázt, szorította a kormányt, és ahogy közeledett a háza felé, csak egyre dühösebb lett. Az aznapi és évekkel korábbi sérelmek és megaláztatások váltották egymást lelki szemei előtt, fogait összeszorította és fújtatott, kollégái halálra kínzásáról vagy éppen egyetlen ütéssel való kivégzéséről álmodozott.
Ebben a hangulatban fordult be a kapufeljárón. A kerítés mögött zölden villanó szempár tűnt fel, majd el a sötétben egy pillanat alatt. Klein kivágta a kocsi ajtaját, kiszállt, lábával belökte az ajtót, aztán élesítette a riasztót. – Dinci! – kiáltott hörögve, és jobb kezébe vette a kapu mellé készített husángot.
A kiáltásra egy vékonydongájú vizsla jött elő lassan, bizonytalanul. – Dinci! – mordult még egyszer Klein, és meglengette a durungot, majd a kutya mellé csapott vele, aki félreugott, de Klein újra lesújtott, mire a kutya egyetlen mozdulattal elkapta a botot, és morogva rángatni kezdte. Klein is morogni kezdett, és szorította a fát elfehéredő ujjakkal, Dinci is morgott, és rángatta a botot, aztán Kleinnek sikerült kiszabadítani a szájából, és nagyot lendített, a kutya pedig rohant a suhogva repülő husáng után, aztán rohant vele vissza, és újra huzakodni és hörögni kezdtek, és ment ez addig, míg Klein szinte ájulásig fáradt, Dinci pedig nagyjából kiszórakozta magát.
