Megint kint voltam a hétvégi maratonon. Futottam ugyan, de nem ezért járok ilyen helyekre, hanem a Dukowksi ikrek miatt. Pedig csak az egyikük fut. Nekem sajnos nincs testvérem, de ha lenne, mi is így lennénk egymással, érzem.

Közöttük különlegesen szoros kötelék van. Valahogy részei egymásnak, érzik, amit a másik. Erőt tudnak meríteni egymásból, de közben nem fogy az energiájuk, hanem éppen, hogy megsokszorozódik.

Az ikreknél is mindig tudni szokták, és számon is tartják, hogy melyikük az idősebb testvér. Ez Dukowskiéknál is így van, csak egy kicsit másképp. Tomas az idősebb, azaz a báty, és Peter a fiatalabb, azaz az öcs, ebben mindenki egyetért. Pedig Peter jött hamarabb a világra. Állítólag Tomas az anyaméhben – és ameddig lehetett, a szülőcsatornába menet is – öccse sarkát fogta; nem engedte el a végsőkig. Mikor aztán Peter kibújt, nem sírt fel, hanem visszafojtott lélegzettel várta, hogy bátyja is kövesse. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, de hajlok rá, hogy igen. Csak az alapján, amit a futóversenyekről tudok.

Csak Peter fut. A zenésszé lett Tomas egy furgonban várja a cél közelében. Mindenféle zenét készít oda maguknak a keverőpultjához, és feltesz egy fejhallgatót. A startnál álló Peter érzi azt a finom nyomást a fülén, ahogy bátyja feltette magának a párnás fejhallgatót. Tomas pulzusa pedig kezdi felvenni azt az izgalmi szintet, amin Peteré áll.

Tomas fejhallgatójában és Peter fülében (minden további technikai eszköz közbeiktatása nélkül) egy mélyről felhörgő intenzív hang teljesedik ki. Az izgalom szívverése átfordul az összpontosított energia pulzálásává. Nincs már más, csak az öcs, a báty, a zene, meg a futás.

A start pillanatától kezdve improvizatív dzsessz szólal meg. Peter helyezkedik, kerülgeti a többieket, kezdi felvenni a ritmust, amiben futni akar, megérzi, hogy milyen formában van. Tomas pulzusa ugrál, színes emberfoltok úsznak el a szeme előtt a furgon hátuljában.

Ahogy Peter körül ritkulnak kicsit az emberek, a dzsessz elhalkul, és hangos, mély dobokkal kipányvázott, pökhendi francia rapp veszi át a helyét a keverőpulton, Tomas fejhallgatójában, és Peter fülében. Erővel telve nyújtja lépteit, szinte nagyképűen úszik a zenével. Az ikrek ujjai kihűlnek, légzésük elmélyül, vérük a lábakban összpontosul.

A tizenkettedik kilométernél aztán Tomas saját állapotán érzi, hogy Peter fáradni kezd. Az eddigi szolid izzadás helyét intenzív verejtékezés veszi át, a szívverés szaporábbá válik, a lélegzet ki-kiesik a ritmusból. Holtpont. Halkul a rapp, újra beúszik a dzsessz, sorjáznak a hangok, pöffennek a trombiták, szitálnak a cintányérok, oda-odakapnak a gitárok.

Aztán szinte észrevétlenül már nem csak odakapnak, hanem átveszik az uralmat Peter fülében, és egy éles, torzított vonyítással, két elementáris erejű dobütéssel leszakítanak minden nyúlós hálót, minden nyákos posványt a futóról. Indul a favágók következetességével felvértezett ausztrál rock.

Peter látása elhomályosul, arcán mosoly árad szét, szemei szinte felakadnak, de nincs is rájuk igazán szüksége, csak annyit kell látnia, hogy van-e valami az útjában, elegek a színes foltok, neki csak a zene kell, csak az kell, amit a bátyjától tud. Gyorsabb tempót vesz fel, keményen lép a ritmusra, lábai alatt futószalagon maradnak hátra a kilométerek.

Tomasról ömlik a veríték, pulzusa stabilan százhatvan, zihálva lélegzik, szemébe sós izzadtsága folyik, alkarjával törli ki. Peter újabb holtponthoz közeledik. Tomast erős fáradtság nyomja le, Peter kapkodni kezd a levegő után, Tomas oldala szúrni kezd. A huszonhatodik kilométer.

Tomas egyenletes légzést erőltet magára. Először kevésnek tűnik az oxigén, de aztán Peter szervezete nyugalmat talál a kiszámíthatóságban, és Tomas keverőpultjáról egy elszálló riff uszályán halálpontos, félremagyarázhatatlan ütéshullám érkezik Peter fülébe, ereibe, izmaiba. A minimal techno kiszorít mindent. Már látni sem kell, csak lépni a ritmusra, rá a bitekre, mint az atomóra. Peter szemében nem az út széle látszik, hanem csak egyenes szakaszok által megzabolázott szinuszgörbék. Olyan állapotba kerülnek, mint a sámánok, a varázslók, a dervisek. Fujtató fűrészgép módjára dobálják hátra a kilométerek szétvágott forgácsait. Mosolyuk megmutatja fehér fogaikat.

Míg el nem jön a harmincnyolcadik kilométer. A zene nem segítség már, az ütemet képtelenség követni. Szúr a tüdejük, hasít a szívük, vérzik a mellbimbójuk, foltok úsznak a szemük elé, meg-megrogy a térdük. Ez a holtpont erősebb mindnél. Nem lehet tovább bírni. Nem szabadott volna pökhendinek lenni az elején. Nem szabadott volna favágóként nekimenni. Hiba volt bitek szolgálatába állni?

Tomas pultjára támaszkodik. Ömlik róla a víz, és fázik. Ajkai kicserepesedtek. És akkor megérzi, ahogy Peter zihálása csillapul, és a szabályossá erőltetett lélegzet rendet vág a pusztulás, a kétségbeesés fölött. Tomas is megrázza magát, és követi az ütemet. Mindkettejük fülében csak a másik van. Mindkettejük szemében csak a másik van. Az öcsnek a báty, a bátynak az öcs. Aztán kiesik minden hang, tompa csendben homályosodnak az elhagyott kilométerek, és lassan élesedik a testvérek képe.

A célszalag átszakításával a film is szakad. Peter épphogy csillapítani tudja estét az aszfalton, Tomas a pult alá rogy, szemük becsukódik. A Peter fölé hajoló orvos semmit sem érzékel a verem lényegéből, melybe a futó esett, de a felemelt lábnak, és a víznek is szerepe van abban, hogy az ikrek szempillái rezegni kezdenek, aztán kinyitják a szemüket, és lassan feltápászkodnak. Találkozniuk kell.