A vonaton, a két kocsirészt elválasztó részen egy lány ült az ajtóban, lábait a szabadban lóbálva, fülhallgatóval a fülében. Én is kimentem, hogy a kupéban összegyűjtött verejtéket sófolttá szárítsam a hátamon. Az egyik megállóhoz közeledvén két idős hölgy került elő. A vonat megállásáig gondosan a lány háta mögött álltak, nehogy észrevehesse őket. Amikor megálltunk, az egyik hölgy félve majdnem megérintette a csaj vállát, majd mégis elhúzta a kezét, és felhábárodottan nézett a másikra. Az is meg volt botránkozva. Végül mégis megérintette az egyik. A lány felnézett, és azonnal felállt, hogy utat engedjen. Az egyik nő csak csóválta a fejét, de a másik még azelőtt, hogy a lánynak lett volna ideje teljesen félreállni, gyorsan elsütötte a jó előre megkomponált mondatát: - Csak a testén keresztül [lehet leszállni]?! Majd még a peronról is visszaszólt szempilláit rebegtetve, ajkát biggyesztve, bántó, hisztis éllel a hangjában: - Igazán nagyon kedves! Nagyon kedves!
Elképesztő, hogy emberek mennyi energiát képesek fektetni abba, hogy egy említésre sem méltó helyzetet maguk előtt jogosnak hazudott felháborodásuk tárgyává csavarjanak.
