A magyar nyelv egyik legplasztikusabb szava a megköpdös. A k, p és s hangok ilyen ütemes sora az eléjük vetett meg-gel szinte cselekvésre kényszerít: El kéne húzni a környékről, vagy le kéne törölni (valakinek). A szagát is érzem.

Szomorúan látom, hogy újra kapható a Mese Sajt. Annak idején a napköziben kerültem vele a kívántnál nagyobb közelségbe. Színe vészjóslóan mélybarna volt, szagában és ízében a rothadás úgy kombinálódott az émelyítő édeskésséggel, hogy az fogyasztását a dögevéssel tette egylényegűvé. Amint megforgattam a számban, gyomrom és nyelőcsövem uralhatatlan, pánikszerű, görcsös összehúzódásokkal parancsolt rám öklendezést. (Később az Unicum váltott ki belőlem hasonló reakciókat, de azokon – az évek során – sikerült felülkerekednem).

Az alkotók szándéka szerint volt vajon valami magasabb rendű célja annak, hogy Linda destruktívan, patológiásan viszonyult a férfi nemhez? Nem győzte eleget büntetni Tomit. Az ítélet minden alkalommal a férfiasság bátortalanul vélt, vagy valós érzetétől való maradéktalan megfosztás volt. És mindig végrehajtatott. Epizódonként legalább háromszor.

A Bodies kiállításon olvastam egy magyarázó szövegben, hogy „a vakbél jelzi a vastagbél legelejét”. Stimmel. Én is úgy tudtam, hogy semmi dolga a szervezetben, és minden további nélkül el is tudom képzelni, hogy amint szikével közelítenek felé – nyilvánvaló szükségtelenségét leplezendő – felpattan, és már mondja is: „Jó napot kívánok, üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy a vastagbél kezdőpontjához érkeztek. Erre parancsoljanak továbbfáradni”.

Nem helyrehozhatatlan hiba, de sajnos megtörtént, hogy a gimnáziumban nem tanultam meg olaszul, noha akkortájt a nyelvtanulás volt az, ami a legkönnyebben ment nekem. Így történhetett, hogy amikor a nővéremékkel Olaszországban nyaraltunk, az egyik alakommal zsömlét ettünk kenyér helyett, ugyanis a panino szót ismertem, a pane-t nem.

Akik pár évvel később segíteni hívtak, hogy közvetítsek egy a balatoni házát kiadó hölgy és olasz fiatalok között, azt hitték viccelek, amikor azt mondtam, hogy engem ugyan tanítottak olaszul négy éven át, de én sajnos nem tanultam. A szóban forgó olaszok nálam is rosszabbul álltak, és a sajátjukon kívül egyetlen szót sem tudtak semmilyen idegen nyelven.

Rettenetes erőfeszítések közepette, mutogatva, gesztikulálva sikerült eljutni addig, hogy van elég hely számukra, és az ajánlott ár is megfelel. Ekkor azonban azt kérdezték, hogy lányokat felhozhatnak-e. Ahogy ezt megkérdeztem, mindannyian láttuk a nő arcán, hogy nem tartja jó ötletnek a dolgot. Talán ezért, talán nem, a srácok helyesbítettek, hogy ragazzi (fiúk), és nem ragazze (lányok), ahogy én értettem.

Megnyugodva fordultam a házigazda felé a helyesbített fordítással, de megrökönyödve kellett tapasztalnom, hogy erősen felháborodott, és azt kiabálta, hogy „ide buzik nem jönnek, az biztos!”. Magyarázni kezdtem, hogy nem erről van szó, de a taljánok a segítségemre siettek (talán, mert azt hitték, hogy még mindig nőkről beszélek?), és egymásra mutogattak, illetve karmozdulataikkal az egy csapat fogalmát próbálták kifejezni, végső soron azt, hogy itt fiúk lesznek csak, ők meg pár haverjuk(?).

A hölgy eddigre teljesen kikészült, és épphogy fokhagymafüzért nem vett elő a kiűzésünkre: hipp-hopp az ajtó előtt találtuk magunkat. Az olaszokkal egymásra néztünk, és a magunk számára a legkönnyebb értelmezési lehetőséget választva, kölcsönösen non-verbálisan fejeztük ki, hogy a nő nem normális.

A mai napig sem egészen értem, hogy mi történhetett. Lehet, hogy volt pár másik haverjuk, akik a környéken szintén kiadó házat kerestek, és csak azt akarták megtudni, hogy nekik is van-e elég hely?

Ha egy együttes lecseréli az énekesét, a halállal dacol. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányaknak sikerült ez a manőver anélkül, hogy jelentéktelenné váltak volna. Az AC/DC az egyik.

Bon Scottot 1980. február 19-én, egy átmulatott, végigivott, azaz egy minden szempontból szokványos éjszaka után saját hányásába fulladva találták meg. (Veleszületett jogérzékem szerint az előadóművészek esetében ez munkahelyi balesetnek számít). Akkor pár hónapos, Highway to Hell című albumuk hozta meg számukra az igazi áttörést, ezért a tragédia annak időzítése miatt is különösen szerencsétlen volt. 

A többiek hamar úgy döntöttek, hogy utódot keresnek: Bon is ezt akarná – mondták. A befutó Brian Johnson lett, aki többek között azzal nyerte el az együttes szimpátiáját, hogy a meghallgatásról csúnyán elkésett; ugyanis belefeledkezett egy biliárd mérkőzésbe. (Nálam ezzel kieső lett volna, de nincs is tehetségem a zenéhez, illetve – szerencsére – beleszólásom sem volt a döntésbe). 

A Back in Black című albumuk még abban az évben megjelent (és azóta is a legnagyobb példányszámban eladott lemezük – ha jól tudom). Biztos volt valami reklámkampányuk, amiből kiderülhetett, hogy kiféle, miféle az új énekes, de a korong első dalát (Hells Bells) mindig azzal a hipotetikus hozzáállással hallgatom, mintha már létezése hajnalától ismertem volna a csapatot, és csak annyit tudnék, hogy Bon Scott meghalt, és ezen a lemezen valaki más fog énekelni.

A megkondított harang, majd az ahhoz csatlakozó méltóságteljes gitárok tiszteletet parancsolnak, és erőt sugároznak, rögtön egyértelművé teszik, hogy itt komoly dologról van szó. Amikor azonban felcsendül Brian Johnson soha addig élő embertől nem hallott, elképesztő torokhangja, az összes szőrszálam kiegyenesedik és az ég felé tör, olyan léptékváltást érzek, mintha a vaku fényét atomvillanás mosná el, szemeim kikerekednek, eltátott számon pedig azt suttogom magam elé: A kurva életbe…

Aztán sokáig csendben vagyok, hagyom, hogy vigyen a zene, és csak az album végén eszmélek, hogy nincs a világon még egy olyan, hogy a tökélyt olyasfajta tökéllyel fejeljék meg, ami nem versenyez az előzővel, nem próbálja meg legyőzni azt, hanem másik kategóriát avat, és rögtön a trónjára ül.

Reggelente olvasgatom André Gide – Visszatérés a Szovjetunióból című könyvét. Kiderül belőle, hogy Gide szenvedélyesen hitt a kommunizmus eszméjében, és hazájában, Franciaországban, képviselte is azt. Könyvében az 1936-os Szovjetunióbeli látogatásáról számol be. Tiszteletreméltó, ahogy konokul őszinte marad magához és olvasóihoz, és rendre, szisztematikusan rámutat azokra a visszásságokra, amelyek hitén fájó sebeket ejtenek, de eszével megkerülhetetlenek. Vagy ez nem is olyan nehéz, mint ahogy nekünk tűnhet az alapján, hogy nálunk nincs egyetlen publicitáshoz jutó politológus sem, aki ezt a mutatványt meg tudná ismételni?

– Öregem, amiket te most olvasol, azokat nekünk már gimnazista korunkban mind tanították, mind el kellett olvasnunk. Nagy a különbség műveltségben a generációink között.

– Hát igen, mázlisták vagytok. A ti generációtoknak még átadta a tudását az előző. De a mi generációnknak már nem volt ilyen szerencséje… veletek.

– Tegyük fel, hogy mindig este érsz haza, olyan későn, hogy villanyt kell gyújtanod. Ahogy felgyújtod, rémült döbbenettel látod, hogy összenőtt, fekete szemöldökei alól egy kerekfejű, nehézcsontú, barna köpenyes férfi mered rád közönyösen, óriási, szőrös kezei ökölbe szorítva nyugszanak combjai mellett. Erre te – mintegy struccpolitikát folytatva – ösztönös ijedtségedben leoltod a lámpát, de aztán hirtelen visszakapcsolod: mégsem maradhatsz vakon egy számodra valószínűleg fenyegetést jelentő idegennel a saját lakásodban! De a fénynél hiába mereszted a szemed, a férfi eltűnt. Másnap ugyanez történik: ott van, leoltod a villanyt, felkapcsolod, és látod, hogy eltűnt. Hány nap múlva változik természetessé számodra a dolog, és válik magától értetődő rutinoddá, hogy csak fel, le és megint fel kell oltanod a villanyt, hogy az idegentől megszabadulj?

– Négy.

– Na jó, akkor hagyjuk a francba az egészet. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.

– Hét.

– Hét? Aha… Nekem négy is elég lenne.

– Van olyan ötleted, amit meg akartál írni, de elfelejtetted, hogy mi volt az?

– Van.

– És mi az?

– A…

Jack Wire, a szegénysorban, nehéz körülmények között nevelkedett, de később híressé vált, kivételesen tehetséges zenész 1980. január 7-én meghalt. De pár órával később, ugyanazon a napon újjászületett egy szegénysorban, nehéz körülmények között élő családban. A környezet azonban, melyből jött – korábbi életétől eltérően, de tulajdonképpen magától értetődően – , nem tette lehetővé, hogy tehetsége kibontakozzon – noha életében többször megmutatkozott, csak senki nem vette észre, beleértve őt magát is. Jack Wire reinkarnációja (a nevét sajnos nem tudom) tegnap meghalt.