A két idős úriasszony, Melitta és Hildegárd kávéztak, és a feketéhez aprósüteményt eszegettek. A parányokból szinte túlzóan apró falatkákat haraptak le, és közben az irodalomról általában, és valamivel konkrétabban rég halott költőkről beszélgettek. Úgy belemelegedtek a diskurzusba, hogy a keserédes italból többször is töltöttek, és a süteményekből is több fogyott, mint rendesen.

Mire ahhoz az „alacsony sorból” származó költőhöz értek, akit arisztokrata gyökereik miatt távolságtartással kezeltek, de költészetében olyan tüzet éreztek, melytől viszont képtelenek voltak távol tartani magukat, már alaposan kiszáradt a szájuk.

Melitta kért is egy pohár vizet; annál is inkább, mert gyomra is égni kezdett: a diós süteményből csak nagyon keveset tudott (volna) megenni bántódás nélkül, és most elszabadult szenvedélyében jócskán elvetette a sulykot. Hildegárd azonban nem hallotta a szelíd, csendes kérést, így tovább beszélt. Ráadásul olyanokat, amiket Melitta sem hagyhatott szó nélkül, így az izgalom (és a szomj) csak tovább fokozódott.

Melitta még kétszer próbált vizet kérni, de harmadjára már száraz ajkaira fagyasztotta a kimondani vágyott szót (vizet!), mert nem akarta Hildegárdot pont akkor félbeszakítani, amikor a költő egyik legmagasztosabb, a szerelemért odavetett életről szóló versét olvasta fel.

Gyengének érezte magát, ujjai kihűltek, tenyere nyirkos lett. Minden erejével próbált a versre figyelni, ami csodálatos módon sikerült is neki: egy idő után a költemény szárnyára vette, és csak repítette anélkül, hogy állapotáról tudomást venni engedte volna. Látása elhomályosult, már nem hallotta Hildegárd hangját, a költemény valami égi csatornán át jutott egyenesen a lelkébe, és mire az utolsó szavak elhangzottak, már halott volt.

– Jaj, Istenem! – kiáltotta Hildegárd, mikor a felolvasást befejezte, és a kötelező hatásszünetet megtartotta. Észrevette, hogy baj van.

– Hozok neked gyorsan egy kis vizet – tette hozzá sietve, aggódón, és elkésve.

A szomorú eset óta még nagyobb csodálattal néz a költőre, és végleg megadta magát neki, átlépett kisszerű távolságtartásán, mert példázatként tapasztalhatta meg a művész és művészete mindent elsöprő, a mennyországban fogant, lenyűgöző erejét.

A férfiak köztudottan csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor az már tényleg elkerülhetetlen. Ervin – az aranyerével – például akkor, amikor zsinórban a negyedik éjszaka álmodta – komoly fájdalmak között –, hogy titkosügynökök egy különösen elszánt csoportja három darab Micimackó formájú, irreálisan nagyméretű pendrive-ot helyezett fel a végbelébe, és felkényszerítette őt az ötvenhárom órás Isztambul-Teherán buszjáratra.

Megrendeltük a pizzát. Nem volt az étlapon; egy korábbi akcióból maradt a kínálatban, vagy legalábbis tudták, miről beszélünk. Arról a harminckét centis pizzáról, amin szalámi, kolbász, sonka, bacon, marharagu, sajt és pepperoni van. A film már be volt készítve, mire a futár megérkezett. Tányérra nem volt szükség, csak kést, villát, poharat vettünk elő, és kólát tettünk az asztalra.

Jóval kevesebb volt hátra a filmből, mint amennyi lement belőle, mire végeztünk a pizzánkkal, meg a fejenként bő egy liter kólánkkal. Későre járt már, így haza indultam.

Az úton csak vánszorogtam, kissé melegem volt, hosszan és feszítően ásítottam, meg-megálltam böfögni, ami pillanatnyi könnyebbséget jelentett csupán. Otthon leültem a kisszékre, és pár mély lélegzet után, nagy terpeszben, homorított háttal előrehajolva kioldottam az egyik cipőfűzőmet, majd pihentem egy kicsit, és megismételtem a műveletet a másikkal is. Felálltam, lerugdaltam a lábamról a csukát (őrültség lett volna ezt is kézzel, előrehajolva csinálni), gyorsan elmentem WC-re, fogat mostam, és lefeküdtem aludni.

Azaz az ágy szélére ültem, és onnan ereszkedtem lassan fekvő testhelyzetbe. Csak hanyatt tudtam feküdni, azt is úgy, hogy kicsit jobbra görbítettem magam, hogy – akár a májamnak jutó hely rovására – nagyobb teret engedjek a gyomromnak. Csak ekkor tűnt fel, hogy valósággal lihegek. A későbbiekben lehetőségem volt megfigyelni, ahogy ez szuszogássá szelídül, ugyanis hajnali négyig tartó, rendíthetetlen éberségemet semmi nem ingathatta meg. Kiszáradt számat nyalogatva bámultam a plafont vérágas szemeimmel, néha felkönyököltem böfögni egyet, és időnként úgy hallottam, azt mondom halkan: jaj. És ez szóról szóra így ment, meg sem tudom mondani, hány alkalommal.

Bálint a leggyakorlottabb, legnagyobb tudású utazó, akivel valaha találkoztam. Szívesen elkísérném a világ bármelyik pontjára, egyrészt mert rendkívül szép helyeken jár, másrészt mert sajátos szempontjaival egész biztosan tovább gazdagítaná az utazás tényéből  már eleve is következő szép élményeimet. De erre eddig nem került sor, ugyanis a dolog megszervezése meglehetősen nehéz lenne. Elmondom, hogy miért.

Még a nyolcvanas években történt, hogy Bálint egy amúgy átlagos nyári napon minden átmenet vagy előjel nélkül, egyszer csak Békésszentandráson találta magát. Értsék úgy, ahogy mondom. Nem akart odamenni, nem vett jegyet a vonatra, nem utazott, nem csinált egyáltalán semmit, hanem „csak” ott találta magát. Persze ez sem magától derült ki: neki kellett mégnéznie vagy megkérdeznie (nem emlékszem már pontosan, hogy mesélte), hogy hova került.

Az első alkalommal nem is időzött sokat hirtelen érkezése színhelyén, hanem szinte azonnal intézkedett a hazajutásáról. Persze rengeteget gondolkodott rajta, hogy hogyan történhetett vele mindez, de – eléggé el nem ítélhető módon – nem jött rá.

Még ugyanazon a nyáron, hasonló körülmények között került Pécsre. Később Sopronba, majd Debrecenbe is. Idővel, még ha furcsa is kimondani, de mégiscsak valamiféle rutint szerzett különös sorsának kezelésében, és kezdte úgy felfogni rejtélyes „utazásait”, mint lehetőséget, mint ajándékot: Ha már ott volt, körül is nézett, nem sietett rögtön haza.

Ez így ment hosszú éveken át. Az első komolyabb fordulópont már a kilencvenes években következett be, amikor legnagyobb meglepetésére Brüsszel mellett találta magát. Ez a helyzet szervezési szempontból lényegesen komolyabb kihívás volt, mint a belföldiek. Nem volt útlevele és helyi pénze, ezen kívül jóval távolabbról kellett hazajutnia.

Szigorúan véve innentől kezdve fogadta el sorsát abban az értelemben, hogy élete megkerülhetetlen részeként tekintett rá, és szinte bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy újra valami idegen helyen találja magát: Útlevelét állandóan magánál tartotta, és kézitáskát kezdett el hordani, benne pár váltás fehérneművel, néhány melegebb ruhával, és alapvető tisztálkodási eszközökkel.

Jól tette, mert sorsa hamarosan emelte a tétet, és más földrészekre került, egészen idegen kultúrákba, Indiától kezdve az Amazonas vidékén keresztül Óceánián át a Tűzföldig mindenfelé. Ehhez már egészen másfajta felkészültség kell. Gondoljanak csak bele: hiába van útlevél, ha nincs vízum, ha nincs vízum, hiába beszél Bálint angolul, az kevés egy ilyen hiba elsimítására, és még sorolhatnám.

Bálint így elkezdett nyelveket tanulni, tanulmányozta más kultúrák szokásait, komolyan elmélyedt a földrajz tudományában, és egyáltalán: tényleg odafigyelt arra, hogy mi folyik a világban, hiszen számára minden, másnak jelentéktelennek vagy érdektelennek tűnő információ sorsdöntővé léphetett elő, bármelyik pillanatban.

 Ma már várja az utazásokat, és a helyszínek döntő többségére úgy érkezik, hogy van fogalma az őt körülvevő világról. Ezért aztán nem is siet pánikszerűen hazajutni, hanem addig csak elméleti ismereteit a gyakorlatban mélyíti el. A bő két, utazással töltött évtized alatt akkora tapasztalatra tett szert, hogy vetítéseket tart egész Európában. Azok a legsikeresebb előadásai, melyekről egyszer csak, minden átmenet vagy előjel nélkül eltűnik.

Láttam egy tévéműsort. Többek között egy híres, befutott üzletember szerepelt benne, és ahogy az szinte kötelező, áhítattal emlékezett vissza az általános iskolájára. Elmondta, hogy kiváló matematikatanára volt, ráadásul imponálóan erős is, aki ha nyomatékosítani akarta az anyagot, a pajeszánál fogva emelte fel a diákot.

Feltételezem, hogy a pajeszánál megragadott gyerek maga is segít az emelkedésben, és nem csodálattal nézi, hogy leszakítják a fél arcát. De az interjúalany emlékei nem csak itt csalnak. Végtelenül szomorúnak tartom azt a patológiás elmeelváltozást, amelynek során valaki a testi fenyítést erkölcsi teljesítményként dédelgeti a hosszú távú memóriájában, és a morális alapvetései között.

Gondolom, ma is így van, de amikor én annak idején négyosztályos gimnáziumba kerültem, számos tantárgyból egyfajta lépjen a startmezőre megoldással kellett szembesülnöm: például irodalomból is visszatértünk az ókorhoz.

Ez rengeteget rontott az egyébként is kitörési pontokra éhes motiváltságomon, és ebben oroszlánrésze volt Szophoklész Antigonéjának.

A történet, illetve az alapkonfliktus alkalmas lett volna arra, hogy olyan triviális és/vagy sehova nem vezető erkölcsi vitákat folytassunk róla, amikben egyébként örömemet leltem tinédzserként, és ma is azt gondolom, hogy hasznosíthatók a gondolkodás és a vitakészség fejlesztésében. Csak így sokkal nehezebben, örömtelenül.

A dráma egyik legnagyobb fegyverténye az időmértékes, hatos jambikus verselés. Emberfeletti teljesítményt kíván a szerzőtől, a fordítótól és az olvasótól egyaránt. Ehhez képest a ritmusra ráérezni közel nem akkora boldogság, mint amekkora fáradtsággal az értelem oltárán feláldozott rímképleten való áttörés jár. Homlokomat ráncolva, lassan haladtam, mindig azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok figyelni az egyébként egyszerű cselekményre.

Apropó dráma. Soha nem értettem, hogy hogy kerül elém egy színpadra szánt mű írott változata. Olvassa el az, aki előadást tud varázsolni belőle, én majd inkább megnézném azt. Ha megírnak valamit, írják meg úgy, hogy a párbeszédekből, a helyzetek, és a környezet leírásából derüljön ki minden (vagy fedje homály), amire az olvasónak szüksége van (vagy nincs), és ne kelljen a sorok elején feltüntetni, hogy éppen ki szól, jön oda, vagy megy el. (Filmet is szívesebben nézek, mint ahogy forgatókönyvet olvasok. Ez utóbbit nem is teszem soha).

Úgy éreztem, hogy a kar szerepét is kiválóan lehetett volna helyettesíteni azzal, ha a mesélő valami ügyesebb módon kommentál, esetleg kívülről enged betekintést a szereplők azon gondolataiba, amelyek szavaikból közvetlenül nem, vagy nem egyértelműen derülnek ki.

Azon egyébként meglepődtem, amikor az eseményekhez és dilemmákhoz addig csak kívülről, megfigyelőként csatlakozó kar egyszer csak a cselekmény részévé válik, és konzultálni kezd Kreónnal. Ezt újabb ügyetlenségként éltem meg. Ma már megengedőbb vagyok, és úgy gondolom, kellő empátiával az abszurd műfajának csíráit is láthatjuk e megoldásban.

Nem tudom, van-e valami, amit jobban utálok, mint az ütemterv készítést. Talán a szalontüdőt…

A kávéautomata nem mindig fogad el minden érmét. Ilyen esetekben fogom az adott pénzdarabot, és úgy csinálok, mint aki meghajlítja – noha tudom, hogy erre fizikailag nem vagyok képes. Erőfeszítésem hatására azonban (hétköznapi) csoda történik, és a gép jó étvággyal nyeli el a pénzt. Nem tudom, hogy a kezemről rá kerülő zsír, a fém hőmérsékletének megemelkedése, vagy milyen egyéb más tényező áll a hatásmechanizmus középpontjában, de úgy gondolom, hogy pontosan e bizonytalanságra van szükségünk ahhoz, hogy csodáról beszélhessünk. Egyébként alantas trükké silányulna a varázslat.

J. Szabolcs sorrendben a negyedik alkalommal lépte túl a számára megszabott letöltési korlátot munkahelyén. A Biztonsági Kockázatkezelő és Üzletmenet Folytonossági Igazgatóság egy mindenki számára elérhető, de soha senki által nem olvasott belső direktívájának VII/12/a pontja alapján egy gyors reagálású csoport lépett akcióba, és rajtaütött a harminchárom éves munkatárson. Döbbent, de szótlan kollégái közül hátracsavart kézzel, a „Gyere csak, te kis download manager!” szavakat sziszegve hurcolták a külső parkolóba, ahol minden további írásos vagy szóbeli tájékoztatás nélkül fejbe lőtték.

A dombtetőn, a magányos fa legvastagabb ágán egy ember lóg. Felakasztották. Közvetlenül mellette himbálózik egy másik is. Hasonlít az elsőre, csak talán zordabb az ábrázata, keményebbek a vonásai – amennyire azt az eltelt nyári napok után meg lehet állapítani. Mindegy. Amúgy sem látja senki. Soha nem is látták, pedig egész életében, sülve-főve ezzel az egyikkel volt. Mindenhova követte, mindig saját szája íze szerinti megoldásokat sugdosott a fülébe: elvenni, kényszeríteni, megbosszulni, elpusztítani. De emez soha nem hallgatott rá. Nem is csoda, hogy csak őt látták.

A zord tekintetű, mintha igazából nem is lógna, mintha rá nem is hatna a nehézkedés, lassan, puhán, hangtalanul leugrik. A hurokkal nem törődik: a nyakán marad. A kötél súlyosan puffan a földön. Ahogy kiegyenesedik, végigsimítja kabátját, tekintetét a falu irányába döfi, és elindul a házak felé. Lépteit nem, csak a surrogást lehet hallani, ahogy a kötél árkot vág a domboldalba.

Philip aznap, amikor felesége végérvényesen kiadta az útját, éppen három éve volt nős, és éppen harmadszor ment el otthonról, hogy összejöjjön a házassága előtti időkben még naponta látott barátaival.

Az este jól sikerült: rettenetesen berúgott. Annyira, hogy ahhoz az egyébként minden emberben meglévő képességéhez kellett folyamodnia, amely a még épp mozgóképes részeget csodával határos, de részleteiben ismeretlen módon és útvonalon hazajuttatja.

Csakhogy – a gyakorlatilag öntudatlan – Philipet robotpilótája azon az ominózus hajnalon nem haza, hanem egyenesen anyja házához

vitte, ahol aztán mély álomba merítette.

A napokban újra a fülem ügyébe került a Hobo Blues Band – Édes otthon című dala. Azt hiszem, ez is olyan alkotás, amit a világ nagyobbik része valószínűleg nem pontosan ért, de magunknak senki közülünk nem tudná frappánsabban összefoglalni. Szerintem még az iskolában is, amikor verselemzésre kerül a sor, elfogadható válasz, hogy ez magáért beszél, ehhez nincs mit hozzátenni.

„Hányszor hallom, mondják: ó édes otthon,

Erről nagyon hamar le is kellett szoknom.

Anyám a konyhában gyászolta magát,

Kocsmába küldött, hogy hozzam el apát.

Szóltam: Fater, jöjjön haza hát,

Húsz forintot adott, hozzak még piát.

A bátyám melózott, megunta hamar,

Elment, már nem is tudom svéd-e vagy magyar.

Évente hazajön, önmagától részeg,

Visszahívja mindig, ó a családi fészek.

Asztalra borulva egész este sírt,

Vegyek majd neki Kerepesen sírt.

Falvédőmön ez áll:

Az édes otthon visszavár,

Visszavár.

Presszó előtt állnak bizonytalan lányok,

Közöttük éhesen, nyugtalanul járok.

Át kellene jutnom még ezen a poklon,

Bableves csülökkel, vár az édes otthon.

Lemegyek a térre, sör és kártya vár,

Zsebemben két ásszal már nem érhet kár”.

Család a szólamokban, meg a gyakorlatban, darabokban, önjelölt mártír, alkoholista, ebből hozd ki, menekülünk, elszállunk, csak sajnáljanak minket, akkor jó, falvédőre való, visszavár, aha, nem mi tehetünk róla, hanem a környezetünk, de nehéz nekünk, gulyáskommunizmus, pontosan tudjuk, de nem csináljuk, langyos vízbe hugyozunk, megoldjuk okosba.

– Be akarunk vonni egy projektbe.

– Ti? Ez hatáskör túllépés! Miről van szó egyébként?

– Majd holnap elmondom.

– Küldj valamit róla írásban, hogy lássam, nagyjából miről van szó, mihez kapcsolódik, vagy valami.

– Nincs még leírva semmi.

– Micsoda? Ha nálatok erről nincs egy prezentáció, akkor a dolog nem is létezik.

– Jó, hát egy slide van…

A házunkban van egy nagyobbacska, sarkában még vizesblokkal is rendelkező tárolóhelyiség. Néhány hónapja elromlott valahogy a zára, és senki nem tud bemenni. Illetve Fruchtsam néni nem tudott bemenni. Ugyanis csak ő próbálta meg.   

Sopánkodott, említette sok mindenkinek, és azt is hozzátette, hogy bentről zajokat hallott, és ezért rossz előérzete van ezzel a pincehelyiséggel kapcsolatban. Nem akarom elhallgatni: nekem is szólt. Nem lenne elegáns, ha magyarázni próbálnám, hogy én miért nem tettem valamit. Elég annyi, hogy nem tettem, és kész.

Egyedül Fedele úr volt az, aki meghallgatta Fruchtsam nénit (vagy Úrasszonyt, ahogy ő nevezte). Bólintott, és arra kérte az idős hölgyet, hogy nyugodjon meg, a legjobb tudása szerint fog eljárni az ügyben.

Lement a pincébe, és bekopogott. Nem jött válasz. Kopogott még egyszer, de arra sem reagált senki. Ekkor – anélkül, hogy hallgatózni próbált volna – fennhangon elmondta az ajtó előtt, hogy őt úgy tájékoztatták, hogy valaki rendszeresen ebben a helyiségben tartózkodik – alighanem jogtalanul. Mindezek következtében pedig meg fogja próbálni kideríteni, hogy mi történik itt.

Várt egy kicsit, hátha válasz érkezik. Nem érkezett. Kiment a ház kert felőli frontjára, és megállapította, hogy a bukóablak határoló rudazata sérült, az ablak maga pedig félig nyitott állapotban van. Benézett, és körüljáratta szemét.

Ezután felment a lakásába, ingét magán hagyta, de pantallóját alul pántos melegítőnadrágra cserélte, néhány A4-es lapot, egy tollat, valamint egy nagyobb kartondobozt vett magához, és visszament a pinceablakhoz. Kiakasztotta a sérült zárszerkezetet, és leereszkedett. (Egész életében kitartóan sportolt, ezért előrehaladott kora nem akadályozta meg abban, hogy bejusson).

Kisvártatva néhány ruhát, egy kis gázfőzőt, egy zacskónyi pipere felszerelést, két pár cipőt, és még pár ingóságot rakott ki az ablakon, majd maga is kimászott. A felhozott holmit gondos rendbe szedte, és elhelyezte a kartondobozban ott, ahol a pince felé kell fordulni. Miután ezzel végzett, a doboz tetején tételes jegyzéket írt az egyik lapra az általa talált tárgyakról, és egy nyilatkozatot illesztett az aljára arról, hogy azokon kívül más nem volt a helyiségben.

Innentől kezdve csak várnia kellett. Alig fél óra múlva meg is érkezett egy középkorú férfi. Rögtön sejtett valamit, de azért – mintha az a legtermészetesebb volna – lement a lépcsőn, majd persze hamarosan visszajött, és bizonytalan kérdően nézett Fedele úrra.

– Jó napot kívánok, Fedele Péter vagyok – szólt az úriember. Amennyiben nem tévedek, Ön a házunk pincéjében lakik, noha erre – legjobb tudomásom szerint – nincs hivatalos felhatalmazása. Amennyiben nincs igazam, kérem, mutassa meg az okiratot. Az önkényes lakásfoglaló természetesen semmilyen irattal nem tudott szolgálni. Ezt csak onnan tudhatjuk, hogy nem mutatott semmiféle papírt, illetve hogy meglepetten ingatta fejét. Fedele úr folytatta: – Felhoztam a lent talált ingóságait, kérem, nézze meg őket a dobozban, és vesse össze a listán szereplő tételekkel. Amennyiben a lajstromot korrektnek és hiánytalannak találja, kérem, itt írja alá.

Én éppen ekkor érkeztem haza. A pincelakó még mindig nem jutott szóhoz, a doboz tartalmát babrálta újra és újra, mintha az időt akarná húzni, de aztán be kellett látnia, hogy abból nem hiányzik semmi és a lista is teljes. Némán elfogadta a feléje nyújtott tollat, és aláírta a nyilatkozatot. Fruchtsam néni és én voltunk a tanúk.

Fedele úr megköszönte az együttműködését (és a miénket persze), a férfi pedig – motyogva – szintén köszönetét fejezte ki, bár hangsúlyából hiányzott az igazi meggyőzőerő, inkább szinte kérdő bizonytalanság bujkált benne. Fogta a dobozt, és lassú léptekkel elment.

Az egész gyerekkoromat végighunyorogtam, mert nem volt napszemüvegem. Lehetett volna, illetve volt is, de azokban is csíknyira kellett összehúznom a szemem. A világ kevésbé volt éles fényű, de valami láthatatlan módon mégis ugyanazt éreztem, mintha az lett volna. (A kitágult pupillákon a végelszámolásnál több bántó fény jut be, mint az összeszűkülteken napszemüveg nélkül).

Aztán felfedeztem, hogy vannak a fényt polarizáló lencsék. Azóta nem kell hunyorognom, a bántó, fehér, szórt fények nem jutnak el hozzám, csak a színek és a kontrasztok. (Meg látom a vízfelszín alatt nem sokkal úszó halakat is). Szoktam mondani, hogy nézzétek az eget, ilyen kéket még nem láttam. Aztán amikor nincsenek elájulva, kapcsolok, hogy ja, ezzel nézzétek meg. És elájulnak.

De emiatt felmerül, hogy ez nem a valóság, hogy ilyen tulajdonképpen nincs. Mert mi a valóság? Amit napszemüveg nélkül látunk? Nem az, amit az összetett szemű rovarok látnak? És/vagy akiknek minden a kék valamilyen árnyalatában játszik? Vagy akiknek a visszavert ultrahang alapján áll össze a kép? Egyik sem a valóság. A valóságot nem lehet látni, csak nézni.

Egyszer egy ocsmány novemberi délutánon összefutottam Lacival. Egy narancsszín üvegű szemüveg volt rajta. Rögtön elkértem. Ahogy felvettem, a világ gyökeresen megváltozott. Locsogó, túlzó napfényben úszott minden, és meleg lett.

Most nyáron újra láttam pár ilyen szemüveget. Idén ősztől ezt szánom a saját valóságomnak.