– Te haragtartó embernek tartod magad?

– Nem.

– Nem? És mások haragtartónak tartanak téged?

– Csak néhány szemétláda, még régről.

– Bárcsak olyan laza lennék, mint a székletem – szakította meg szorongását Ervin egy kis álmodozással.

A másik oldalon, két üléssel odébb, velem szemben ül egy ember. Folyton engem néz. Érzem. Persze, amikor feléje fordítom a tekintetemet, ő rögtön elkapja a sajátját. Az a típus, aki mindjárt átlát az emberen. Nincs értelme előtte alakoskodni, szerepet játszani. Neki minden tekintet, minden mozdulat egy beismerés, egy vallomás. Amikor rájön valamire, egészen halványan elmosolyodik, és érzem, hogy dölyfös büszkeségéhez újabb adagot mér hozzá, majd onnantól kezdve még lenézőbben mustrál, mintha tudná, hogy hibáztam, vagy hibázni fogok, de nem szólna semmi esetre sem, aztán megint talál bennem valamit, és erre már szinte bólint, hogy tudta előre azok alapján, amikre korábban bukkant bennem. Csakhogy én is meg tudok egyet s mást mondani az emberekről. Ez például – azon kívül, amit eddig elmondtam róla… Ó. Észrevette, hogy elkezdtem átlátni rajta! Erre most leszáll!

Amikor Kontrátot megkérdezték, hogy mi az utolsó kívánsága, vészjóslón a tiszt szemébe nézett, és azt mondta, hogy egy hirdetést akar feladni a Harsonában a következő szöveggel: Minden úgy alakul, ahogy terveztük: hajnalban elszakítják láncaikat a Pokol Kutyái.

Az egyenruhás a meglepettség legkisebb jele nélkül felírta a szöveget, és utasította egyik beosztottját, hogy haladéktalanul intézkedjen annak feladásáról. Kontrát ezt látva arra gondolt, hogy mégis egyszerűen harcsapaprikást kellett volna kérnie (sztrapacskával). Másnap hajnalban felakasztották.

– Értse meg, hogy nincs értelme tovább hallgatnia, Ivánkó! Mindent tudunk!

Milliónyian nézték úgy a Dallast péntekenként, hogy alapvetően nem értették, miről van szó.

Voltak persze páran, akik kapiskáltak valamit. Ők viszkit készítettek maguk mellé, és ahányszor az adott epizódban a pohárhoz nyúlt valaki, ők is ezt tették. Amennyire tudom, élő ember soha nem tudott ezzel a módszerrel végignézni egyetlen epizódot sem.

A sorozat – az én olvasatomban – azonban arról szólt, hogy mit tesz az alkohol az emberekkel, mit hoz ki belőlük. Bobbynak abban segített, hogy egyáltalán szociálissá válhasson, és szélsőséges zárkózottságát legyőzze, sőt, sikereket érjen el a nőknél. Jockey viszont ha ivott, nyíltszívű, megbízható, alapvetően kedves emberi mivoltából teljesen kifordult, és gátlástalan szemétkedővé vált.

Az egész Vili szépapjával kezdődött. Fogadásból nekilátott, hogy egy szekér dinnyét megegyen. Makacs ember volt, így lehetetlen vállalkozásáról barátai, családja sem tudta lebeszélni. Egyszerűen halálra ette magát. (A szekéren szinte nem is látszott, hogy fogyott róla dinnye).

Vilmos ükapja – a mai napig tisztázatlan módon – egy vaskos cikk, a torkán is alig leférő dinnye felét juttatta a tüdejébe, ahonnan azt a keserves haláltusa nagyjából egy perce alatt képtelenség volt visszahozni.

A dédapját a Dinnyéssy-birtok határától fél kilométerre találták holtan. Mellette egy kisebb, félig megevett dinnye hevert. Senki sem tudja, mi történt pontosan.

Az apja egy vasárnapi ebéd közben allergiás rohammal reagált a desszertként felkínált dinnyére. Az egész ember, minden külső és belső szervével együtt ijesztő méretűre dagadt, majd heves reszketés és sípoló légzéshangok közepette halt meg.

Szegény Vilit most temettük. Pedig ő már ismerte a család átkát, tudta, hogy nem ehet dinnyét. Még mondta is nekünk, hogy semmilyen körülmények között ne hagyjuk, soha az életben, hogy dinnyét akár csak a kezébe is vegyen. Sőt, azt is kérte, hogy a „semmilyen körülmények közöttet” komolyan vegyük. Lehet, hogy megpróbálja majd viccnek álcázni, vagy könyörögni fog, vagy utasítani minket, hogy hagyjuk a saját dolgával törődni, de nekünk akkor is ki kell tartanunk, minden áron meg kell akadályoznunk, hogy dinnyét egyen.

Először rendben is ment minden azon a szombat estén. Még csak azt sem furcsálltuk, hogy pont ő hozott dinnyét, hiszen mindig is jólelkű volt, illetve mindig hozott valamit. Viccelt is ezzel, fekete humora volt, melyet őszintén szólva mindannyian élveztünk. Aztán azt vettük észre, hogy egész este a dinnyére sandít, hogy gyümölcsökről, vitaminokról és víztartalomról beszél csak úgy általánosságban. Először olyan óvatosan nyúlt a dinnyéért, olyan ügyesen húzta vissza a kezét, hogy láttuk ugyan, hogy mit csinál, de egyszerűen nem hittük el, vagy nem jutott el az agyunkig. Nem tudom. Később a mozdulatot viccesen eltúlozva megismételte, melyre riadtan ugrottunk oda, aztán persze jót nevettünk a tréfán.

De végül – bosszantó módon – a létező „legócskább” trükknek ugrottunk be. Vili hirtelen, riadt szemekkel a falra mutatott, majd ahogy mindenki odakapta tekintetét, megfogta az asztalon lévő szeletet, és a szájához emelte. Nem harapott bele rögtön, így amikor visszafordultunk, még időben voltunk, hogy megakadályozzuk szörnyű tettét, és kitéptük a kezéből a dinnyét, Noémi ki is futott vele a WC-be, hogy azon nyomban lehúzza, Imre Vili és az asztal közé állt, hátha még van valahol a poharak, tányérok között egy a végzetes gyümölcsből. De Vili ekkor hirtelen megfordult, és démoni elszánással az arcán a fal tövében megbúvó szatyorra vetette magát, és belemarkolt a jó előre odakészített dinnyeszeletbe, amit érkezésekor taktikusan nem vett elő. A hátul lévők nem érhettek a kezéig, én pedig a kerevettől nem fértem hozzá elég gyorsan. Pedig ahogy óriásit harapott hússzínű végzetéből, még kinézett rám oldalra. Rettegő könyörgést láttam a szemében, de az óriási falat ugyanebben a pillanatban csúszott le a torkán. Ekkor mintha megállt volna az idő. A siket csendet csak a nyelés hangja törte meg, majd a következő pillanatban a suhogás, ahogy lecsúszott a kerevet szövetén, aztán az a tompa puffanás a parkettán.

Magyar tudósok az emlősállatok egy teljesen új faját tenyésztettek ki. Az ízletes húsú, gyönyörű szőrméjű növényevők különlegessége, hogy haláluk nem ébreszt részvétet az emberekben, így sokak számára elfogyasztásuk sem vet fel erkölcsi aggályokat.

Az elsőre talán lehetetlennek tűnő jelenség hátterében a szóban forgó állatok személyisége áll. A tudósok a póniló méretű, de jellegében leginkább a szarvasmarhával hasonlóságot mutató állatok génjeibe életuntságot és halálvágyat kódoltak. De nem elégedtek meg ennyivel.

Az állatok természete egyszerűen elviselhetetlen. Gyűlölködnek, gáncsoskodnak, az emberek ellen irányuló terveket szőnek, minden alkalmat megragadnak, hogy árthassanak, ha máshogy nem, hát szavakkal. A tenyésztelepre látogató emberek háta mögött gúnyosan összesúgnak, kinevetik őket, rájuk ijesztenek, igyekeznek megtalálni, és otromba tréfák tárgyává tenni valamely testi tökéletlenségüket, és sorolhatnám. Ötletekből kifogyhatatlanok.

A kísérleti telep szabadon látogatható, sőt, ingyenes buszok viszik az érdeklődőket a szervezett túrákra, melynek során a vendégek megismerhetik az új fajt, vásárolhatnak vagy rendelhetnek húsából, vagy az étteremben is megízlelhetik őket. A szakemberek szerint az üzletek polcain legkorábban januárban találkozhatunk az újfajta húskészítményekkel.

M. Márton egy ködös reggelen arra lett figyelmes, hogy amint munkahelye felé tart, a busz utasai között egy mókus kapaszkodik fesztelenül, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. M. a többi embert fürkészte, hogy azok nem furcsállják-e az esetet, de úgy látta, hogy ügyet sem vetnek a bőrkabátos emlősre.

A busz végállomásán újabb mókusokat vett észre a távolban. Valószínűleg ők is munkába igyekeztek: táska, illetve A4-es formátumú mappa volt náluk. A jelenség a munkahelyén is megismétlődött. Négy további mókust vett észre.

Dél körül már nyugtalanítani kezdte a dolog, de mivel egyrészt az észlelt mókusok száma további növekedést nem mutatott, másrészt az eddigiekkel sem volt dolga – mert nem szólították meg, illetve mert olyan osztályokon dolgoztak, melyekkel nem volt közvetlen munkakapcsolata –, sikerült legyűrnie aggodalmát.

A hazafelé úton már teljesen megnyugodott, és mire az erdő szélén lévő óriási fában lévő odújához ért, el is felejtette az egész képtelen históriát.

Egy agykutatásról szóló konferencián bemutattak egy számítógépes módszert. A képernyőn rövid időre megjelenik pár szám, majd mind eltűnik. A kísérleti személynek meg kell jegyeznie azok nagyságát és elhelyezkedését. Kicsit később üres körök követik őket, melyekre a számok növekvő sorrendjében kell rákattintani. A módszer – a szoftver forgalmazója szerint – az agy, a test többi részéhez viszonyított életkorát méri; azaz megmondja, hogy gondolkodásunkért felelős szervük fiatalabbnak vagy idősebbnek hat-e, mint mi magunk általában véve.

– Maga szerint megalapozott ez a módszer? – kérdezi a konferencia egyik résztvevője egy másiktól a szünetben.

– Ebben a formájában nem. Talán a fittséget mérheti valamelyes pontatlansággal, annak is inkább csak egy parányi dimenzióját. Ha már az életkorral akarjuk összefüggésbe hozni, maximum annyit mernék sejteni, hogy a fiatalok, de különösen a gyerekek jobban teljesítenek ebben a feladatban, mert az ő agyuk a felnőttekénél sokkal inkább nagy mennyiségű információ – akár szűrés nélküli – befogadására van kiélezve. A felnőttek kevésbé képesek az ilyen finom részleteket megfigyelni és elraktározni, sokkal inkább hagyatkoznak a szintetizálás, és a logikai összefüggések keresésének módszerére, semmint a statikus információk összefüggésrendszerbe nem ágyazott elraktározására.

– Hm. Érdekes, amit mond. Maga valamelyik gyártó cégtől van, vagy agykutató?

– Egy főleg birkaagy specialitásokat készítő étteremben vagyok segédszakács.

Nem tudom, mi lesz. Semmilyen tervem nincs, nem tudom, hol kéne tartanom, vagy hová kéne eljutnom. Ezzel együtt, valami furcsa módon, azt mégis tudom, hogy praktikusan mit kéne tennem ahhoz, hogy előrébb jussak. De képtelen vagyok megtenni. Hová jutnék úgy?

Ezért van az, hogy egyszerre vetem meg és irigylem Márkot, aki mivel egy olyan cégnél dolgozik, ahol sokat adnak az élettapasztalatból táplálkozó bölcsességre, halántékát őszesre festeti, és még arra is odafigyel, hogy egyébként fényes fekete haja le ne nőjön. Ma hívott, hogy kinevezték osztályvezetőnek.

Bassza meg, hát nekem magamtól is őszes a halántékom, sőt mindenhol őszülök! Igaz, osztályvezető se akar lenni egyetlen porcikám se.

Barnabás élt-halt a növényeiért, és ez meg is látszott rajtuk. Az ismerősei a csodájára jártak, el sem akarták hinni, hogy ezek az élőlények ilyen boldog egészségben élhetnek. Vagy kétszázat gondozott: az egyes fajták számára a nekik speciálisan legmegfelelőbb fényviszonyokat biztosította, rendszeresen öntözte őket, cserélte a földjüket (mindegyik gyökerei személyre szóló összetételű talajba mélyedtek), letörölgette a leveleiket, és egyáltalán: mindent megtett értük.

A kétszázegyedik növény más volt. Szemre nem volt semmi különös rajta. Zöld volt ugyan, mint a többiek, és kétségkívül pompásan fejlődött, de szépnek mégsem nevezném, illata pedig inkább szag volt. De ennél sokkal érdekesebb, hogy Barnabás egy kissé átalakított páncélszekrényben tartotta a kamrában, minden kíváncsi szem elől elzárva.

A nap huszonnégy órájában zárva tartott, vaskos acélszekrény alsó részében a Föld három legjobb fekete földjéből sajátos arány szerint kevert talaj helyezkedett el. A belső falakat (beleértve a plafont is) tükör borította, az alul elenyészni szándékozó fénynyalábokat pedig csillámló kőzetszilánkok szórták vissza a fotoszintézist végző sejtek felé. A napi tizennyolc órányi fényt egy különleges lámpa szolgáltatta, melynek színhőmérséklete éppen annyira tért el a Napétól, amennyire az a növény számára teljesen eszményi összetétel elnyeréséhez volt szükséges. Automatikus öntözőberendezés gondoskodott a vízellátásról, és – egy erre szolgáló segédberendezés közbeiktatásával – ugyanennek a részegységnek volt a feladata a megfelelő páratartalom biztosítása is. Természetesen a hőmérséklet is állandó értéket vett fel, és a széndioxid befúvó is folyamatosan működött.

A Wertheimen az előbb említetteken kívül még egy fontos részlet volt: a kémlelőnyílás. Ez egy körülbelül tenyérnyi golyóálló páncélüvegből, és egy rá illeszkedő, elhúzható fedőlapból állt. Ezen egyrészt úgy lehetett benézni, hogy a tökély törékeny egyensúlya egy pillanatra se inogjon meg az otromba ajtónyitás miatt, másrészt Barnabás minden nap az itt kiszüremlő fénynél olvasta fel a növénynek kedvenc verseit, mielőtt a napi hatórányi sötét, csendes pihenő ideje elkövetkezett.

Lassan összeérnek a dolgok, és az ember látszólag teljesen különböző élményeket köt össze a fejében egy olyan képzettársítással, vagy logikai kapoccsal, ami korábban nem jutott eszébe.

Itt van például Lucifer esete. Lucifer egy kőkemény németjuhász volt. Amikor látogatóba mentünk a gazdájához, annak szóban és testbeszéddel egyaránt meg kellett értetnie a kutyával, hogy az esetemben nem az alapértelmezés szerinti eljárást kell követni, azaz meg kell hagyni az életemet. A bátyám magasabb polcon helyezkedett el: vele kapcsolatban a további utasításig nem elpusztítani parancs volt az alapértelmezés. Egyébként bárki könnyen bejuthatott a kertbe, de kifelé csak akkor vezettek lábnyomok, ha a gazdi ennek lehetővé tételére külön megkérte Lucifert. (A kerítésnek rontó, vadul ugató kutyák szeleburdiak, komolytalanok. Lucifer tudta, hogy ahhoz, amit ő szeretne, először be kell engedni a leendő áldozatot).

Az eligazítás után, ha áradóan barátságosnak nem is éreztem Lucifert, de a közvetlen életveszély árnyéka sem vetődött rám. Odáig merészkedtem, hogy elkezdtem simogatni. Ezt teljes ellazulással élvezte. Amikor azonban abbahagytam, nagyon csúnyán, és hitelesen morgott rám. Ha még jobban elhúztam a kezem, felkönyökölt, fogait villantotta rám, és mélyen a szemembe nézett: olyannyira fokozta rajtam a pszichés nyomást, hogy újra az életemért aggódtam. Ismerem a kutyák jeleit, tudom mikor jópofáskodnak, mikor blöffölnek; ez nem jópofáskodás, és nem blöff volt.

Ez még gyermekkorom egyik kedves emléke, és ugyan eszembe szokott jutni néha, de azért nem ezzel kelek és fekszem. Ma reggel azonban váratlan módon kerültem közelebb Lucifer lelkének megértéséhez. Bekapcsoltam a Bartók Rádiót, és épp egy duett felkonferálásába találtam bele. Kisvártatva egy a tenornál valamivel magasabb hangfekvésű úr énekelt. Először nem tetszett, és csak azért nem kapcsoltam odébb, mert épp foglalt volt a kezem, de aztán megéreztem, hogy ez nem egy egyszerű ének, hanem ennek az embernek a hangja valóságos hangszer, éneke messze és mélyen több a puszta dallamnál. Aztán bekapcsolódott egy hölgy is (ezért merek duettről beszélni). Semmivel nem maradt el a férfitől.

Teljesen átadtam magam az élvezetnek, amikor egyszer csak gyors vége szakadt a műnek, és bemondták, hogy egy részletet hallottunk. Hirtelen felcsapó csalódottságom a következő pillanatban dühbe fordult. Részletet?! Mert mi lenne az akadálya, hogy az egészet leadják?! Siet valaki?! Vasárnap reggel van! Száz szónak is egy a vége: a zenei szerkesztő halálát kívántam. Ilyen körülmények között persze esélyem sem volt megjegyezni, hogy miből hallottam részletet. Ezt sosem fogom tudni megbocsátani a rádió munkatársának. Jobb is, hogy az ő nevére sem emlékszem.

Marci nagyon irigyelte azokat az óvodástársait, akiket nem csak, hogy egyedül nevelt az édesanyjuk, de apjukat soha, vagy csak nagyon kis korukban látták. Ezek az apák ugyanis egészen mások voltak, mint Marcié. Az érintett gyerekek elbeszélései alapján – egytől egyig bokszbajnokok, az ország első és sokáig egyetlen NSU-jának tulajdonosai, vagy titkos ügynökök.

– Hát neked meg hova tűnt a vállalati kitűző a gallérodról?!

– Feltettem egy fogadáson egy családi ház ellenében, és vesztettem…