A hétvégén szerencsém volt részt venni egy minimal techno partyn. Két tehetséges fiatal csavargatta a lemezeket meg a potmétereket. Végig nagyon jól éreztem magam. Amikor az akusztikus energiát épp nem tudtam mozgási energiává alakítani, azaz az aktuálisan felcsendülő művet nem ítéltem táncolhatónak, illetve szeletelhetőnek, akkor is élvezettel hallgattam csak úgy ácsorogva.

Ez utóbbi eset egyébként leggyakrabban akkor fordult elő, amikor a DJ olyan szinten egyszerűsítette le az amúgy sem túlcizellált minimal technot, hogy azt már kedvem lenne bináris technonak nevezni – ha venném a bátorságot, hogy műfajok meghatározásába ártsam magam.

Ezzel együtt azért van egy hipotézisem. Érdemi, magas színvonalú minimal technot azoknak az országoknak a szülöttei tudnak előállítani, ahol komoly múltja és jelene van a gépgyártásnak. Ezért a német, és a Detroit környékéről származó amerikai művészek élenjárnak a műfajban, míg például az olaszok és a franciák alkotásai olyanok inkább, mint az autóik. (Adódik a kérdés, hogy mit tettek, tesznek le az asztalra a japánok).

Elméletem második fele szerint a bináris technoban azok a régiók erősek, ahol a fejlett gépgyártás születésénél bábáskodó éknek és kalapácsnak is van még becsülete.

A mobiltelefon, de különösen a headset óriási vívmánya, hogy a szó tág, illetve szoros értelmében egyaránt (mozgási) szabadsággal ajándékozza meg használóját. De ezzel a szabadsággal tudni kell élni, és ez nem mindig, nem mindenkinek sikerül.

Az előbb a kávéautomata felé tartva egy kollégát kellett megkerülnöm, aki a készülékhez közeledve, attól egy méterre kaphatott hívást, mert nem jutott el a gépig, de még csak aprót sem keresgélt, hanem úgy telefonált ott headsetje segítségével, szoborrá merevedve, még kezeit is mozdulatlanságra ítélve, mint aki bénító lövedéket kapott a gerincébe.

Annamari – egy konkrét kérdés kapcsán – kifakadt az osztályértekezleten. Elege volt abból, hogy szinte elviselhetetlen munkaterhelése mellé még ostoba szabályokkal, értetlenséggel és egyes kollégái gáncsoskodásával is meg kell küzdenie. Kiabálni kezdett, és el is sírta magát, de nem szégyellte: hadd lássák a többiek is, hogy súlyos a helyzet, és hadd jöjjön ki belőle a feszültségnek legalább egy kis része.

Ildi ugyanígy érzett. Pontosan értette, hogy Annamari miről beszél. Mélyen átérezte kolléganője helyzetét, mert ő maga is ugyanebben a cipőben járt. A jelenetet látva azonban meg kellett keményítenie magát, mire ő következett a beszámolójával. Ugyanis úgy érezte, hogy másodikként valahogy furcsán venné ki magát, ha – ahogyan eredetileg tervezte – ő is elsírja magát.

Gyerekkoromban – számomra sem pontosan világos, hogy miért – szinte mindig megnéztem a Híradót. Sajátos, itt nem részletezendő okok miatt elég sok, terrorcselekményekről szóló tudósítás szerepelt a műsorban. A főszereplők a Vörös Hadsereg Frakció, az IRA, az ETA, az Action Direct, és még páran voltak.

Ezeken a neveken kívül még egy szó ivódott bele az emlékezetembe: pokolgép. A mai napig az egyik legkifejezőbb szónak tartom, de ez már régen is így volt – noha semmiféle tárgyi tudással nem rendelkeztem a témával kapcsolatban. A képzeletemre kellett hagyatkoznom.

A pokolgépet Kempelen Farkas sakk-automatájához hasonlatosnak gondoltam, azzal a különbséggel, hogy jóval több fogaskereket és fém alkatrészt sejtettem benne, lényegesen nagyobbnak gondoltam, illetve meg voltam róla győződve, hogy szürkés, kénbűzt árasztó, olajos géptestével már puszta megjelenése is zsigeri félelmet kelt az emberekben.

Csak azt nem értettem, hogy miféle idióták azok, akik e szembeszökő ismérvek ellenére elvétik felismerni a közelgő tragédiát, amikor öt-hat terrorista betolja a gépet egy kávéházakkal zsúfolt tér közepére.

Edgár egyszer csak eltűnt. Ezt nem rögtön vettük észre. Eleinte csak az tűnt fel, hogy nem láttuk egy ideje. Persze tudtunk róla, tudtuk, hogy úgy általában mi van vele, mert időnként beszéltünk vele internetes telefonon vagy üzenetküldőn keresztül, illetve a levelezési lista aktív használója volt.

Az egész úgy derült ki, hogy megunta, hogy annyit hívogatjuk kocsmába, és neki mindig külön kell szólnia, hogy nem tud jönni. Ezért most elmondta egyszer és mindenkorra, hogy mi a helyzet vele: Testi valójában megszűnt létezni; pontosabban fogalmazva felköltözött az internetre.

Persze meglepődtünk, sőt, nem is nagyon hittük, amit mondott. De ő azt mondta, hogy higgyük csak el, ő mindent az interneten intéz. Bankügyek, csekkfeladás, távmunka, levelezés az adóhivatallal, randi oldalak, stb.

Egyébként, aki nem ismeri Edgárt, azt hiheti róla, hogy él. Vagyis hogy a szó szokványos értelmében hús-vér ember. Ugyanis minden jel erre mutat – persze a személyes találkozás lehetetlenségén kívül. Webkamerán keresztül bármikor láthatjuk, a különböző hivatalokkal minden ügye mindig rendezve van, de még mobiltelefonja cellainformációi is azt a látszatot keltik, mintha még mindig a mi világunkban élne.

Azon kívül, hogy minden ügye sokkal gördülékenyebben megy, anyagi vonatkozásban is rengeteget profitált a váltásból. Lakását kiadta, rezsire, ételre, ruhára, utazásra nem kell költenie, értékpapírokat ad el, és vesz. Azt mondja, hogy boldog, és ha újra döntenie kellene, megint az internetre költözést választaná. Egyedüli problémája, hogy rendszertelen időközönként adatvesztéssel kapcsolatos rémálmok gyötrik.

Hárman jöttek be egyszerre. Szánalmas A szeméből, hiába harmincvalahány éves, még mindig az a szerencsétlen csőrszájú kisfiú néz a világra, akit kiröhögtek és körbelökdöstek az osztálytársai. Akkor megharagudott, és elhatározta, hogy arra teszi fel az életét, hogy különb lesz mindegyiknél. Most menő ügyvéd, ötös BMW-vel jár, és negyvenötös a karja. De se a két betű a neve előtt, se a BMW, se a jobb, se a bal karja nem mondja neki, hogy nem vagy szánalmas.

Szánalmas B ösztönös bunkó. Mindig oda áll, ahol a legjobban útban van, és mindig háttal annak, amivel szembe illene. Elismerő pillantásokért sóvárogva milliós üzletekről, felvásárlásokról és nagystílű húzásokról hadar a többieknek, majd elmondja, hogy hétfőn kezdi a fogszabályozást. Ötszázezer forintba fog kerülni. De se a mostani, se a majd szabályozott fogai, se az ötszázezer forint nem mondják neki, hogy nem vagy szánalmas.

Szánalmas C issza a másik kettő szavait, dicséri őket, adja alájuk a lovat, és mindig figyel rá, hogy mindkettőjüktől egyforma távolságra álljon. De egyikük se mondja neki, hogy nem vagy szánalmas.

Akármilyen furcsán is hangzik, Mr. Grammel nagyra becsült sofőrjének általában fogalma sem volt róla, hogy merre kell menni. Ez alól csak az iparmágnás háza és irodája közötti út volt kivétel. Minden, ettől akármilyen csekély mértékben is eltérő útvonal szinte lehetetlen feladat elé állította Sattert.

Ha kitérőt kellett tenni, vagy akár egy már százszor bejárt másik úton kellett haladni valamelyik szokványos célpont felé, nem volt kanyar, amit el ne vétett volna, nem volt olyan útjelzőként szolgáló jellegzetesség, amire emlékezett volna. Egyszóval képtelen volt megjegyezni bármilyen útvonalat.

Mr. Grammel mégis ragaszkodott a sofőrhöz, és mind anyagi, mind erkölcsi értelemben megbecsülte. Satter volt ugyanis a világon az egyetlen ember, aki úgy tudott vezetni, hogy nem idegesítette Grammelt. Mindent olyan harmonikus természetességgel, a géppel együtt lélegezve, együtt rezdülve tett, hogy abban semmi kivetnivalót nem lehetett találni. Észrevétlenné tette a dugókat, kisimította a forgalom hullámzását, varázsszőnyeget vont az úthibák fölé. Egyáltalán: olyan megnyugtatóan hatott Grammelre, hogy az üzletember a leghiábavalóbbnak tűnő, a legtöbb kudarcot hozó nap végén is el tudott lazulni, hogy még egyszer nyugodtan végiggondolja az előtte álló nehézségeket, és – mint sofőrje a forgalmi viszonyokon – felülemelkedjen fáradtságán, kishitűségén és indulatain, majd végül mindig eszébe jusson egy-egy újabb vakító fényű idea az őt legendássá tevő grammeli ötletek sorában.

A magyar (vagy tetszőleges) nyelv bizarr voltának kísérleti bizonyításához nincs másra szükségünk, mint hogy egy szabadon választott szavát gyors egymásutánban, jó sokszor hangosan kimondjuk. Egy idő után, a kántálás hatására a szóról leválik az általa hordozott jelentés. Eddigre felismerhetetlenségig lecsupaszodott alakja talán úgy hangzik a fülünkben, mint a külföldiekében.

A medencék mellől bementünk egy könnyűszerkezetes, nyitott oldalú épületbe, hogy a nap gyilkos sugaraitól mentesüljünk egy időre. Alig léptünk párat, és egy magányosan játszadozó csecsemőt vettünk észre.

Mindössze egy pelenkát viselt, de csodálatos módon ült, pedig – amennyire meg tudtam ítélni – olyan kicsi volt még, hogy az is nagy szó lett volna, ha fektében önerejéből meg tud fordulni. Valami furcsa tárgyat tartott a kezében, és egy felnőtt gondterhelt elmélyültségével vizsgálgatta. Akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok rájönni, mi lehetett ez a titokzatos tárgy.

Először Bence szólította meg. A szülei holléte felől érdeklődött, mire a srác kifogástalan, és persze korát meghazudtoló magyarsággal válaszolta, hogy sajnos egyáltalán nem beszél magyarul.

Erre én erőt vettem magamon, és rég nem használt német tudásomat elővéve kezdtem kérdezgetni a pelenkást, aki szemét vizsgálódása tárgyáról le nem véve, mintegy félvállról, de mégsem nem tiszteletlenül, és továbbra is igényes magyarsággal válaszolgatott.

Megint csak hiába erőltetem az emlékezetemet, nem emlékszem rá, hogy miről beszéltünk. De biztos vagyok benne, hogy meg kellett, hogy kérdezzem, hogy hol vannak tulajdonképpen a szülei. Szerintem azt is biztos megkérdeztem, hogy mi ez a tárgy, amit annyira vizslat.

De végül csak azt tudom felidézni, hogy miközben Bence észrevétlenül eltűnt, beszélgetésünk kínos csöndbe fulladt. Én úgy éreztem, hogy egyrészt fárasztom a gyereket, feltartom a nagy munkájában, másrészt tagadhatatlanul folyó diskurzusunk ellenére valahogy mégsem beszélünk egy nyelvet, nem vagyunk egy hullámhosszon. Hát igen. Soha nem értettem igazán szót a gyerekekkel.

Mindenki emlékszik gyerekkorából akkori eszével felfoghatatlan rejtélyekre, amiknek a nyitjára saját erejéből egyszerűen képtelen volt rájönni.

Nekem ilyen volt, amikor anyámmal mentünk hazafelé, ő pedig az újságárusnál mindig megkérdezte, hogy van-e már Magyar Konyha. Elképesztett a kérdés. A miénk milyen, ha nem magyar? Hogy visszük haza? Az újságos hogy fogja odaadni? Itt van ebben a kis bódéban? Akár több vevőnek való mennyiség is?

A másik hasonló az volt, amikor a társasházunk udvaráról egy Trabant kanyarodott ki, aminek – halványkék színével szöges ellentétben – barna volt a bal első sárvédője. Megkérdeztem apámat, hogy ennek mi az oka. Ő azt válaszolta, hogy azért ilyen, mert össze volt törve. És bebarnult? Vagy így gyógyul? Vagy akit egyszer összetörtek, annak jelet kell viselnie?

Mindkét esetben közös pont, hogy szinte az ájulásig hajtottam az agyamat, hogy rendet tegyek a káoszban, de az eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, amit nem értek. Biztos azért, mert szüleimet mindentudónak tartottam, és azt gondoltam, hogy kérdésemre szükségképpen a tökéletes választ kaptam, annál jobbat pedig úgysem remélhetek, értelmetlen lenne tovább kérdezősködnöm.

Ma reggel egy késő harmincas urat láttam egy stramm hegyi kerékpárral közeledni. A váz és a vaskos, rücskös kerekek egyaránt elpusztíthatatlanságot sugalltak. Látszott a gépen, hogy egymás után négyen is halálos balesetet szenvedhetnek rajta anélkül, hogy a biciklinek bántódása esne.

A bringás is ennek megfelelően volt felöltözve. Masszív sisak, szélálló dzseki, kopófelületek térdnél és könyöknél.

Aztán, ahogy közelebb ért, arra lettem figyelmes, hogy a gurulásnál szokásos racsni hang helyett fémes búgást hallok. Egy elektromotor dolgozott a sportember helyett!

Mindezt csak azért írom le, hátha olyasvalaki olvassa, aki sársprayt árul: megvan a célközönsége.

Rászántam magam, kinyitottam az olvasókönyvet, és olvasni kezdtem: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában”. Olyanformán lepődtem meg, hogy szemöldököm ugyan felszaladt, de megszakítás nélkül olvastam tovább. Az legalábbis szokatlan, hogy egy kötelező olvasmány első mondta megdöbbentőbb legyen, mint bármi, amit addig olvastam, és fel sem merül a kérdés, hogy kíváncsi vagyok-e, mi történik azután. Olyan kíváncsi lettem, hogy azonnal a végére akartam járni.

Kafka írása diákkorom egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye volt. Lenyűgözött. Számtalan érzelmet és reakciót váltott ki belőlem. Először is arra emlékszem, hogy rengeteget röhögtem rajta. A teljességgel szokatlanon, a hihetetlenen, a groteszken nevettem. Ellenem szól, hogy a moziban sem akkor nevetek, amikor a többiek, de mellettem, hogy maga Gregor is elmosolyodik magán, illetve a helyzetén a novella egy korai pontján. Elismerem, hogy a történet alakulásának későbbi szakaszában nem lett volna korrekt ugyanezt elvárni tőle.

Rendkívüli módon élveztem, ahogy a szereplők megküzdenek a kialakult helyzettel, és közben az író szándékai szerint metszetet adnak az emberi természet egymással hadakozó késztetéseiről, arról, hogy ez a gyürkőzés mivé alakul, és nem mellékesen a korabeli társadalmi viszonyokról.

Elképedve láttam, hogy van olyan, hogy egy fiú tartja el az egész családját, a húga pedig minden otthoni teendőt végez, miközben a szülők hisznek benne, hogy ők a mártírok. Nagyon mély benyomást tett rám, hogy Gregor annyira eltökélten akarta törleszteni egyébként erre méltatlan apja adósságát, hogy bogárrá változása sem volt elég ahhoz, hogy feltegye a kezét: most nincs ötletem.

Mélységesen emberi volt – a szó rossz értelmében –, ahogy az apa haragudott a fiára, aki ilyen gyalázatos módon került ki a pénzkeresés terhe alól. Az anya vak kétségbeesése is tanulságos, ahogy mélyen megrázta fia tragédiája, annyira, hogy bármit megtett volna… feltéve, hogy az nem valódi teendő, nem használható segítség.

Ami a társadalmat illeti, arra kitűnő példázatot adott Samsa főnöke, aki egy rövid felvezetés után máris kijátszotta a hatalom kártyáját, és haladéktalanul jelezte Gregornak, hogy olyasvalakinek, mint ő, egyetlen elmulasztott reggel is az egzisztenciális értelemben vett véget jelentheti.

A húga, Grete volt az, aki példát mutatott emberségből, és empátiával viseltetett bátyja iránt, kitalálta gondolatait, teljesítette ki nem mondott kéréseit, noha undorodott testi valójától. Éppen ezért volt mindennél erősebb csúcs-, vagy éppen „mélypontja” az írásnak, hogy ő volt az is, aki megszabadító ideológiát hazudott magának és szüleinek, ami alapján nyugodt lélekkel sorsára hagyhatták családtagjukat: a féreg nem is Gregor.

Számomra egy új világ tárult ki ezzel a novellával. Az abszurd és a hétköznapi határán sodródva jutottunk el egy, a valódi szülői szeretetet nélkülöző család nyomasztó hétköznapjaitól annak szakítópróbájáig, melynek végére a fiú halála árán, és éppen ezért felkavaró módon mégis úgy tűnhet, hogy jobb idők következnek, olyanok, amikre soha nem került volna sor, ha Gregor azon a sorsfordító reggelen is úgy ébred, mint máskor.

Talán ekkor tudatosult bennem: én azokat az irodalmi alkotásokat szeretem, amik nem rágják a számba az egyetlen igazságot, hanem annak tagadhatatlan részleteivel kikövezett úton juttatnak el a végkövetkeztetésig: döntsd el te, hogy neked mi a tanulság.

G. Farkas, 27 éves debreceni lakos a délelőtti órákban a villamoson jegyének érvényességével kapcsolatban szóváltásba keveredett egy ellenőrrel. A vita tettlegességig fajult, melynek során a fiatal férfi nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozott a közlekedési vállalat alkalmazottjának. A rendőrségen tett, részletes beismerő vallomásában elmondta, hogy az eset előtt egy, az indiánokat a XVIII. században ért igazságtalanságokat feldolgozó novelláskötetet olvasott, mely úgy felzaklatta, hogy utólag azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy a villamoson kialakult helyzetet túlreagálta.

Egész korábbi életemben megalapozottan vetették a szememre, hogy nem tudom átengedni magamon, nem hagyom kifejezésre jutni az érzelmeimet. Ezért elhatároztam, hogy ezen változtatok. A sok igyekezetnek és az állhatatosságnak az eltelt évek alatt meg is lett az eredménye. Amikor azonban egy esős délutánon a Perfect Day című dal szövegén meghatódva hangosan felzokogtam a buszon, egyszerre rájöttem, hogy újfajta problémákkal kell szembesülnöm.

Tudom, bizonyos szempontból minimalista vagyok. Például nem árasztom el a lakásomat csecsebecsékkel, funkció nélküli tárgyakkal, ha pedig valamiről kiderül, hogy nem jó arra, amit előzőleg elképzeltem, hidegen megválunk egymástól. (A gyönyörködtetést is funkcionálisként tartom számon).

Már egy éve laktam a mostani lakásomban, amikor a cserépkályhámat konvektorra cseréltem. Amikor egy kisebb hibajavításra visszahívtam, a konvektoros azt mondta, hogy úgy állította be a készüléket, hogy kettes fokozaton adjon huszonnégy fokos meleget. Ehhez képest nálam ötösön melegít huszonkettő és félre – jegyeztem meg csak úgy érdekességképpen, ugyanis ezzel az értékkel tökéletesen elégedett voltam. A konvektoros körbenézett, és így szólt: Hát igen. Ez a kettő-huszonnégy berendezett lakásra vonatkozik.