A feldolgozások általában az ördögtől valók, és ez alól csak igen kevés kivétel van. Ez az egyik.

Az utazó – főleg, ha pökhendi – hajlamos más országok, a sajátjától eltérő szokásait és produktumait úgy észlelni, mint olyanokat, amik kevésbé sikerültek az otthon megszokottnál. Az ilyen esetek egy jelentős részében egyszerű tévedésről, korlátoltságról, intoleranciáról van szó.

Szíriában és Jordániában is ittunk kávét. Rögtön kiderült, hogy náluk az alapértelmezés az ún. török kávé. Ez úgy készül, hogy az őrölt kávéra lobogó forró vizet locsolnak, majd hagyják leülepedni, és – az utolsó egy-két rövid korty kivételével – kihörpintik.

Magamra nézve szigorú követelménynek tartom, hogy meggyőződjek róla, hogy nem az első bekezdésben említett hibát vétem-e, amikor megítélek valamit. Végiggondoltam tehát a dolgot alaposan, és ki merem jelenteni, hogy nem, nem hibáztam, hanem az objektív valóságról beszélek, amikor azt mondom, hogy a szír és jordán török kávé szar.

A nálunk megszokott, átszűrt kávé aromája nem tud előbújni, brutális, keserű nyersesség hatalmaskodik fölötte, a leülepedés pedig soha nem elég tökéletes. Sajnos tehát ez a módszer olyan technológiai alantasságot, olyan gasztronómiai igénytelenséget testesít meg, ami teljességgel tönkreteszi a kávézásban rejlő lehetőségeket.

Sajnos e két országban nem elégszenek meg ennyivel. Ha jól gondolom, még a pörkölés fázisa környékén – kardamommal kezelik a kávészemeket (A kávészemek furcsa fénye szerintem ettől van; minden más furcsaság pedig azért, mert nem tudok fotózni). A magok erejére jellemző, hogy egy kancsó teába pl. egyetlen széttört szemet kell tenni belőle. Ezzel szemben ezeknél a kávéknál a mértékegység a marék / kancsó lehet. A végeredmény egy olyan főzet, aminél az önkéntelen összerándulást a hirtelen ijedtség követi, hogy az élettel összeegyeztethetetlen vegyszer került az italunkba.

A többiek egyébként nem értenek egyet velem.

Tudta, hogy nem győzheti le, amíg nem lát a fejébe, nem érzi az érzéseit, nem gondolja a gondolatait, nem cselekszi a cselekedeteit. Hacsak le nem lövi...

A Vörös tenger jordániai partján nem kezdődik korán az élet, inkább csak tizenegy óra körül kezdenek szállingózni az emberek. Akkor azonban, nem mondom, hogy kapkodva, de azért minden felesleges időhúzás nélkül munkához látnak.

A pácolt darált húst rejtő zacskóikat kilyuggatják, és fellógatják őket. Miközben a felesleges nedvesség távozik, egy bádogdobozban tüzet raknak, és hamar faszenet csinálnak a beletett fából. Közben előkészítik a húst kebabnak, és már teszik is fel a kis nyársaikon sülni. A nők mindeközben a saláták, szószok, öntetek elkészítésével foglalatoskodnak – szigorúan külön, egy másik napernyő alatt. Időnként egy-egy férfi átmegy valami konkrét dologért, de inkább csak a gyerekek járnak közöttük. A (nukleáris) családoknál más a helyzet: ott együtt vannak, de a munkamegosztás hasonló.

Az Amman - Damaszkusz buszjáraton egy Szíriában orvoslást hallgató jordán lány ellátott minket pár hasznos információval a szírek fővárosának élvezeti forrásaival kapcsolatban. Az éttermek közül a Haretna nevűt ajánlotta, mint olyat, ahol korrekt áron lehet igen finomat enni.

Az ajánlást elfogadtuk, és az utazás legcsodálatosabb, túlzás nélkül vallásos élményt nyújtó gasztronómiai tapasztalatával lettünk gazdagabbak. Arra számítva, hogy a többiek az utolsó pillanatban visszatartanak majd, fel akartam állni az asztalunk tetejére, hogy sírva-ordítva szavaljak el egy a helyszínen rögtönzendő költeményt a szír-magyar barátságról, mivel azonban a szintén a katartikus élmény eufórikus, de bénító hatása alatt álló utastársaim segítségére a jelek szerint nem számíthattam, végül magam álltam el a kínos helyzet ígéretével terhes szándékomtól.

Ezen a helyen – a nemzetközi hitelválság jelenlegi állása szerint – öt ember mintegy száz dollárnak megfelelő szír fontért egy-egy, kivétel nélkül hibátlan fogásokból (friss gyümölcslé, leves, főétel, gyümölcstál, vízipipa) álló, a halálos adag 71%-ára rúgó mennyiségű ételkölteményt fogyaszthat.

Ha én írnám azoknak a filmeknek a forgatókönyvét, amikben egy, az országúton suhanó autó vezetője hosszasan vizslatja utasát szerelmes, szemrehányó vagy kérdő tekintettel, és így méterek százait teszi meg vakon, a vágást egy szemből érkező nyerges vontatóval oldanám meg.

Úgy hallottam, hogy most már tényleg rosszra fordul az idő. Éppen akkor, amikor felújítás miatt elzárták a házban a gázt, így melegvíz és fűtés sincs az elkövetkezendő bő két hétben. Meg aztán az utóbbi időben többször is előfordult velem, hogy a munkahelyemtől térben és időben is távol, rutinszerűen a zsebemhez nyúltam, hogy nálam van-e az adott esetben teljesen felesleges dolgozói belépő kártyám. (És nálam volt).

Szóval minden egy irányba mutat: Húzzak el innen Szíriába és Jordániába.

Ezúttal nem viszek szeszt, mert úgysem vagyok képes néhány napnál tovább folytatni a preventív ivást, inkább majd fosok. (Ez ellen az alkohol sem védett meg végül is egyik utazásom során sem). Olvasni Arthur Koestlertől viszem a Párbeszéd a halállal című regényt. (Eredeti címe a magyar kiadásban csak az alcím rangig vitte: A spanyol testamentum). A telefonomat – a busz utakra és egyéb üresjáratokra, amikor nem lesz kedvem vagy tehetségem olvasni – feltöltöttem metállal, rockkal, ’70-es, ’80-as évekbeli slágerekkel, technoval, klasszikus zenével, és olyanokkal, amikről el sem tudom képzelni, hogy mi lehet a műfajuk.

Persze nem ezektől tervezem jól érezni magam, hanem a naptól, a kultúrától, a történelmi emlékektől, az emberektől, a szokásaiktól, a kajától, a tengertől, meg még majd kiderül, mi mindentől.

Kálmán és Ede egymás mellett lépkedtek felfelé a lépcsőn. Kálmánnak eszébe jutott, hogy ezúttal ő lesz az udvariasabb, és majd az ajtóban előreengedi Edét. Ezért kicsit szaporázni is kezdte lépteit, hiszen előbb kellett az ajtóhoz érnie, hogy kinyithassa kollégája előtt.

Ede mindeközben azt gondolta, hogy jó lenne, ha most ő lehetne kettejük közül az előzékenyebb, úgyhogy kicsit gyorsított, hogy épp csak annyival előbb érjen az ajtóhoz, hogy ő nyithassa ki kollégájának, és ne megint fordítva történjen.

Így mindketten csak egy lépéssel akarták megelőzni a másikat, de azt a lépést egyre lehetetlenebbnek tűnt a másiké elé helyezni, míg végül az eleinte szinte észrevehetetlen gyorsulást egyre fokozva szabályosan futni kezdtek, aztán már rohanni, vágtatni, és a lépcsőfordulókban már a test-test elleni küzdelemtől sem riadtak vissza, hogy a szűkebb íven fordulhassanak.

A tárgyaló ajtajához végül izzadtan, haragos, eltorzult arccal érkeztek, és ahogy egyszerre kaptak a kilincs felé, egyikük még a másik kézfejébe is belekapott – talán csak véletlenül.

A szobában lévők csak a feltépett ajtó hangjára, és a sérült kézfej tulajdonosának jajdulására kapták fel a fejüket, aztán meglátták a zilált kollégákat is, ahogy – mintegy eszméletre térve – megtorpantak a küszöbnél. Még két ekkora, törtető bunkót életemben nem láttam – gondolta magában mindenki.

Másodikos, azaz nyolc éves voltam, amikor az olvasókönyv szerkesztői gondosságának hála, megismerhettem az oroszlánnak és a kiskutyának az átlagosnál talán kissé szomorkásabb történetét.

A bő féloldalas kis mese szerint történt egyszer, hogy Londonban állatokat mutogattak pénzért, de aki nem akart fizetni, az vihetett kiskutyát, vagy kismacskát is – tápnak. (Miféle emberek ezek az angolok?!). Egy gentleman így is tett: összeszedett egy kiskutyát az utcán, amit rögtön be is dobtak az oroszlán ketrecébe.

A kiskutya a kihívó helyzet hatására eléggé elanyátlanodott, és a sarokba húzódott, illetve felvette a klasszikus megadó pózt. Az oroszlán alaposan megvizsgálta, de nem bántotta, sőt, a vacsorájából is letépett egy darabot a blöki számára, éjszaka pedig már összebújva aludtak.

Az elkövetkezendő egy évben együtt laktak, néha még játszottak is. Azt nem írják, hogy barátok lettek volna, vagy hogy boldogan éltek volna. Maradjunk annyiban, hogy talán nem túlzó a feltételezés, hogy az oroszlán korrekt volt a kiskutyával, és se fizikai erőfölényével nem élt vissza, se erőszakos halállal, vagy bizarr receptekkel kapcsolatos tréfákat nem sütött el kis cellatársának.

Egyszer csak megjelent a kutya „gazdája”, és ki akarta vetetni szeretett kedvencét a ketrecből, de az oroszlán félre nem érthető vizuális és akusztikus jeleit adta, hogy szerinte ez az ötlet úgy hülyeség, ahogy van. (Ezúttal kifizette a belépőt az úr? Vagy most hozott egy macskát, csak azt a jegesmedvének dobták be, de arról az esetről egy másik mese fog szólni majd harmadikban?).

Eddig ívelt felfelé a történet. Az eb ugyanis megbetegedett, és hipp-hopp elpusztult. Erre az oroszlán úgy elszomorodott, hogy keserves bánatában dúlni-fúlni kezdett ketrecében, ahova megnyugtatására bedobtak egy másik kiskutyát. Ekkor vált egyértelművé, hogy – legalábbis a nagymacska oldaláról – igenis igaz barátságról volt szó. Ez onnan is látszott, hogy semennyi energiát nem volt hajlandó a másik kiskutya megismerésébe és megkedvelésébe fektetni, inkább azonnal apró darabokra tépte.

Még öt munkanapot gubbasztott kis barátja teteme mellett, aztán ő is elpusztult.

Na, Andris, most mondd el szépen, hogy mi a tanulsága ennek a mesének. Ha nem sikerül szépen elmondanod… Várj csak! Tiéd az az aranyos, kölyökképű, kajlafülű kutyus, akivel a múltkor láttalak sétálni?

A mai napig sem vagyok meggyőződve róla, hogy a kémiatanárom kedvelt engem. Szignifikánsan többször feleltem, mint bárki más az osztályból, és mindig ugyanazzal a felütéssel kezdődött a számonkérés: – Zukowszky, előlem nem bújsz el a névsor végére! Gyere csak ki…

Nyolc-tíz éves lehettem, amikor egy le nem pecsételt levelezőlapon látott bélyegtől megihletve elhatároztam, gyűjteni fogom a különleges kis papírdarabkákat. Rögtön munkához is láttam: felkutattam minden levelet és képeslapot, leáztattam róluk a bélyeget, és szépen megszárítottam őket.

Kiderült, hogy a bátyám is foglalkozott ilyesmivel jóval korábban, így megörököltem kis gyűjteményét, ami inkább csak indulócsomagnak illett be, de óriási előnye volt, hogy – mivel bátyám jóval idősebb volt nálam – régebbi darabokat tartalmazott. Ez a tényező már az első pillanatokban kiemelte gyűjteményemet osztálytársaiméi közül.

De én nem ültem a babérjaimon. Minden lehetőséget megragadtam, hogy újabb darabokhoz jussak, még igen szerény zsebpénzemből is hajlandó voltam arányaiban tetemes összegeket áldozni azért, hogy fejlesszem a gyűjteményemet. Amiből csak tudtam, többre is szert tettem, hogy cserealapot képezhessek belőle. Nem csak a névértéküket, hanem az elérhetőségüket is számításba vettem.

Megtanultam koncentrálni, megtanultam, hogy milyen az, amikor egyre jobban elkezdek érteni valamihez, egyre kevésbé lehet újat mutatni nekem. Aztán épp ellenkezőleg: rájöttem, hogy minél többet tudok, annál világosabb számomra, hogy a még fel nem fedezett világ sokkal tágasabb, mint amit valaha is gondoltam volna.

Erre akkor jöttem rá, amikor először jutottam hozzá távoli országok bélyegeihez. Varázslatos volt az idegen tájak arcait, állatait és tájait az itthoniaktól megszokotthoz képest drámaian eltérő színekben, méretekben és formákban látni.

Két vaskos albumot töltöttem meg kincseimmel, rendezgettem őket, babráltam a köztük lévő távolsággal, újra- és újraszerveztem a mögöttes logikát, ami alapján megtaláltam a helyüket a többihez képest, és mindeközben lassanként, de annál nagyobb örömmel szereztem egy-egy új darabot. Ha külföldit sikerült, annak nagyon örültem, de a cserealap újabb darabjait is nagy szeretettel gondoztam.

Egy péntek este aztán jelentős dolog történt. Az apám valami üzemlátogatás félén volt a posta központjában, és ott egy nagy, vörös, bőrkötéses albumot ajándékoztak neki, telis-tele hatalmas, művészien kidolgozott bélyegekkel, tematikus sorozatokkal és valószínűtlenül nagy, ötven, sőt, százforintos névértékekkel. És én ezt az egészet megkaptam egyszerre.

Soha többet nem szereztem egyetlen bélyeget sem, két albumomat lassan belepte a por, egyre mélyebbre keveredtek a polcomon, a szekrényemben, míg végül nyomuk sem maradt. A nagy, vörös, bőrkötésesnek sem.

– És akkor láttam, hogy már a könyvszerinti érték alá ment le a részvény, úgyhogy elkezdtem venni...

– Ne pofázz, hanem pakold a krumplit bazmeg, és húzzunk innen, mielőtt visszaérnek!

Az utcán lépkedve még mindig a hontalanok sorstragédiájáról szóló, döbbenetesen megrázó film hatása alatt álltam. Azon gondolkodtam, hogy én mit tehetnék, hogy segíthetnék. Az előtörni készülő sírás hideg marokkal szorította a torkomat. Még akkor sem jött ki hang rajta, amikor hazaérve a kapualjban lebzselő, gyanús hajléktalanra akartam rákiáltani, hogy hordja el magát.

– Miért nem hívod ide azt az informatikust?

– Á, inkább megoldom, vagy ha nem megy, hagyom a francba. Nem akarom, hogy kioktasson.

– Miért? Tartasz tőle amiatt, hogy olyan bűnöző feje van? A széttört orra miatt?

– Hát amiatt is, meg azok zsugorított fejek az övén…

Ilosvai néni kilépett megbarnult kis lakásából, nehézkesen megfordult, és bezárta először a nagy, nyeles kulcsos zárat, aztán a hevederzárat, és végül a biztonságit. Csak ezután csoszogott a lépcső felé. Ott egy kicsit kifújta magát, és megkapaszkodott a korlátban. Fel kellett készülnie a lépcsőzésre. Nem várt sokáig, attól úgysem lesz jobb. A jobb lábával lépett egyet, a ballal pedig követte, majd megint a jobbal, a ballal pedig utána, és így tovább; kezét mindig eggyel lejjebb csúsztatta anélkül, hogy a korlát kifényesedett fáját egy pillanatra is elengedte volna. Ahogy lefelé lépkedett összeszorított fogakkal koncentrálva, hogy meg ne csússzon, megint azon kezdett el gondolkodni, egy elzárta-e a gázt a fazék alatt. Ez gyakran eszébe szokott jutni. Megpróbált visszaemlékezni, hogy pontosan miket és milyen sorrendben csinált elindulása előtt. Nem rémlett a mozdulat, hogy elzárta volna a gázt. Megállt. Egy kicsit erősebben markolta meg a korlátot. Bal lábát az előnyben lévő jobb mellé zárta. Újra megpróbált visszagondolni, és most úgy emlékezett, mintha mégiscsak elzárta volna. Persze. Hiszen mindig el szokta zárni. Csakhogy, éppen ezért lehet, hogy most nem arra emlékszik, nem az a kép elevenedett meg emlékezetében, hogy most, az imént elzárta, hanem a gáz elzárásának egy általános emléke, a sok elzárás együtt. Felsóhajtott. Felnézett a lépcsőforduló felé, de a törzsét nem mozdította, csak a fejét. – Laci fiam nagyon meg fog haragudni, ha valami bajt csinálok – gondolta. Mindig mondja, hogy annak a falvédőnek semmi keresnivalója a tűzhely mellett. Hát igaza is van – folytatta félhangosan az elmélkedést. Ahogy fia intő szavai eszébe jutottak, már szinte biztos volt benne, hogy vissza kell mennie. De hát mindig el szokta zárni; igaz, olyan is sokszor volt már, hogy visszament leellenőrizni, de még az ajtóból, nem pedig szinte a lépcsőfordulótól. Egyszerre sírni lett volna kedve. Alig tud mozogni, cserbenhagyja az emlékezete, megöregedett. A másik kezével is megfogta hát a korlátot, apró mozdulatokkal megfordult, és elindult fölfelé. Két lépcsőfokot ment úgy, hogy a jobb lábát tette előre, majd a balt utána, aztán megpihent, és megismételte a mozdulatsort. Mire felért a lépcsőn, nagyon kimerült. Ennyi erővel, és ennyi idő alatt már lent szokott lenni az utcán, és talán már ki is fújta volna magát egy kicsit. Elővette a kulcscsomóját, és kinyitotta először a biztonsági, utána a hevederzárat, majd azt, amelyiket a nyeles kulcs nyitja. Bement, és rögtön a konyha felé kanyarodott. A falvédőt lebegtette a fazék tetejét emelgető gőz. Ilosvai néni gyorsan elzárta a gázt, és leült a konyhában. Nem volt már kedve elmenni otthonról. Majd megkéri Lacit, hogy hozzon két zsemlét.