Pedig már tegnapelőtt láttam, hogy az utolsó morzsákat kaparom össze. Akartam is venni, de valahogy kiment a fejemből. Egy kicsit még azt is gondoltam, hogy nem olyan fontos az egész. De mára végleg, teljesen elfogyott. Nem volt már reggel sem. Nem baj, gondoltam, nehogy már tragédia legyen, nincs és kész. Így mentem el otthonról. Odafelé menet zenét hallgattam, és annyira megnyugodtam, hogy mire beértem, egészen ki is ment a fejemből. Lett is volna pedig alkalmam hozzájutni – na, nem azt mondom, hogy hosszabb távra is elég mennyiséghez, de annyihoz feltétlenül, ami hirtelen kisegít. És nem éltem a lehetőséggel. Hiba volt, most már belátom. Délben már csak erre tudtam gondolni. Hogy keríteni kell valahonnan. Mikor tudok már eljönni?! A hazafelé útra nem is emlékszem szinte. Csak az ismerős megállók, sarkok képét tudom felidézni, de nem tudom, meddig tartott az út. Rögtön hazajöttem, és először is feltekertem a fűtést, aztán átöltöztem kényelmes ruhába. Tudniillik meg akartam adni a módját, és azt hiszem, magamnak is bizonyítani akartam, hogy meg tudom őrizni a méltóságomat, nem fog mozgatni, mint egy marionettbábut. Úgyhogy komótosan mentem oda. De csak a hűlt helyét találtam. Persze! Hiszen elfogyott, pontosan erről van szó! De ostoba vagyok. Szétszórt. Ez már a hiányának a jele kell, hogy legyen. A rohadt életbe. Nem baj. Úgy döntöttem, hogy megkeményítem a szívem, és nem szerzek. Ma legalábbis nem. Persze volt ebben egy kis csalás, kint ugyanis ocsmány idő volt. Ólmos, szürke nyák mindenfelé, alattomosan csontig kúszó párás hideggel. Én pedig, ha egyszer hazaértem, nem szívesen mozdulok ki még egyszer, pláne ilyen időben. Ledőltem inkább olvasgatni. De mindig azon kaptam magam, hogy elkalandozom, nem tudom, mit olvasok, nem is nézem már a betűket, csak azt a jellegzetes, aromás illatot akarom erőnek erejével felidézni magamban, ami ráadásul nem is lényeges, hiába is érezném, az kevés lenne, nagyon kevés, csak a közelségét jelezné, de nekem ő maga kell. Nyugtalan lettem. Nem akartam bevallani magamnak, de éreztem, hogy nem fog menni. Nem fogom tudni megcsinálni. Kell! Magamra rángattam az utcai ruhámat, és miközben a cipőmet kötöttem be türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal, arra gondoltam, hogy szerencse, hogy könnyen be lehet szerezni, manapság olyan könnyen hozzá lehet jutni, hogy van több forrásom is, ráadásul telefonálnom sem kell. Futottam lefelé a lépcsőn, ki a kapun, és felfelé az utcán. A tócsák vize fröcskölt szét hosszú lépteim nyomán, nyitott szájjal faltam a levegőt. Csak az utca végéig kellett eljutnom. Simán ment minden: kértem, megkaptam és fizettem. Hazafelé – ugyanúgy, mint az előbb – rohantam. A lakásajtónál már kijött rajtam minden feszültség. Nem találtam bele elsőre a zárba, a kulcs leesett, én pedig kissé magamat is meglepve hangosan, és csúnyán káromkodtam. Amint végre bejutottam, le se vetkőztem, csak siettem be, csak úgy cipőben a konyhába az ollóért, és rögtön felvágtam a zacskót, aztán csak úgy, minden porciózás, vagy finomkodás nélkül egyszerűen beleöntöttem a szűrőbe, vizet engedtem alá, és felraktam a tűzhelyre. A következő hat perc pokoli volt, de az első korty kávé megnyugvást hozva áradt szét a testemben.

A hatáskörét jelentősen túllépő erdész, mielőtt lelőtte volna a szigorúan védett fenyőrigót majszoló férfit, eloszlatta azt a széles körben elterjedt tévhitet, miszerint a madár csak egy bizonyos fenyőfajta magját eszi egész életében, ezért is nincs szükség rá, hogy elkészítés előtt kibelezzék. A valóságban a fenyőrigó szokásos étrendjét legszívesebben bagolyköpettel egészíti ki.

– Ez a legolcsóbb, amit adni tudok, de ár-érték arányban talán a legjobb. Sokkal többet tud, mint amit az ára alapján gondolna. A többi készülék egyszerűen sípolni kezd. Namost az ember, ha erre ébred, fogalma sincs, hogy mi történik, csak ül bambán, vagy épp kapkodni kezd, ami ugye – lássuk be – csak tetézi a bajt. Ezzel szemben ez a készülék nyugodt, emberi hangon szól a felhasználóhoz. Itt be lehet adni, hogy hogy hívják a tulajdonost. Szabad a keresztnevét?

– László.

– Tehát. Ha úgynevezett esemény következik be, a készülék nyugodt, de határozott, jól hallható hangon azt mondja: Kedves László, Ön szén-monoxid mérgezést szenvedett. Kedves László, hall engem? László! Lászlóó!!

– Értem. Akkor ezt a készüléket kérem.

– Kérem.

Nem vagyok egy ókor rajongó, de az – akár több ezer éves – romok között mindig (már persze amikor a közelükbe férkőzöm) megérint valami – amit például középkori emlékek között nem igazán érzek.

Valami olyasmiről van szó, hogy megpróbálom megérezni azt a kort, azt a hangulatot, amit a korabeliek érezhettek. Egyszerre felemelő és lesújtó érzés, mert egyrészt érzem, hogy valami nagyszerű dolognak vagyok a részese (ha időben elcsúszva is), másrészt nincs reális esélyem mindazt betárazni a fejembe, ami az ókoriaknak hétköznapi és magától értetődő volt.

Aztán azon is el szoktam gondolkodni, hogy mit szólna egy közülük, ha egyszer csak a mi jelenünkben találná magát. Le lenne lombozva, hogy a hibátlan, színes épületek mára romokká roskadtak? Vagy éppen büszke lenne, hogy ennyi időt átvészeltek?

De az egyik legérdekesebb élményem sokall profánabb. Amikor az iskolában az ókorról tanultunk, mindenhol csak oszlopokat láttam, még technika órán is oszlopcsarnokot kellett hajtogatni és ragasztani papírból. Ez annyira belém vésődött, hogy a homlokomra kellett csapnom, amikor megláttam, hogy – természetesen – akkor is voltak falak, sőt emeletek is. Ahhoz az érzéshez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember színes felvételeket lát a II. világháború idejéből; amiről korábban volt egy olyan homályos érzése, hogy fekete-fehérben zajlott.

Miután az ikrek kicsit nagyobbak lettek, a Tánczos házaspár átköltözött a cselédszobába. Az apró helyiségben épp csak a franciaágy fért el, még arra sem volt hely, hogy oldalt szálljanak le róla; előre kellett kimászni belőle. Ehhez képest – első pillantásra – fellengzősnek tűnhetett, hogy a parányi szobának két ajtaja volt közvetlenül egymás mellett. Ráadásul mindkettő a konyhára nyílott. (Eredetileg kamra lehetett a sarokban, de hogy ez tényleg így lett volna, arra Böbe dédmama sem elékezett). 

Alig pár hetet töltöttek új (ne túlozzunk) hálófülkéjükben, és István furcsán kezdett viselkedni. Hangulatemberré vált. Egyik nap nevetett, és pár centivel a föld fölött járt, mindenkihez volt egy kedves szava, álmodozott, közös programokat szervezett – és kissé szétszórt volt. Másik nap alig beszélt, ha mégis megszólalt, épp rendre utasított valakit, hidegen elmagyarázta neki, hogyan kell viselkedni, minek hol a helye, mi helyes, és mi nem az. 

Ezek a napok kiszámíthatatlanul követték egymást, soha nem lehetett tudni, hogy egy vidám után egy szigorú következik-e, vagy hogy bármelyik kitart-e egy hétig, vagy hamarabb az ellenkezőjébe fordul. Mindegyik variációra volt példa. 

Mondanom sem kell, hogy a családnak jobban esett István feldobott állapota, és szenvedtek a rigorózus napokon. De a férfi munkahelyén éppen fordított volt a helyzet. A vidám kollégát gyanakvással méregették, szúrósabb szemmel vizsgálták munkáját, és ami azt illeti, találtak is hibát benne bőven. A borús napokon oly precíz, kitartó és lelkiismeretes szakember nemtörődöm, pontatlan álmodozó volt a vidám napokon. 

Ez így ment majd’ egy évig. Aztán feltűnt Erikának, hogy a kutya minden reggel feszülten várja, hogy gazdája felkeljen és kilépjen a szobából. Azaz nem is várt a kilépésig, már a kilincs lenyomásakor tudta, hogy milyen nap következik: Vagy örömmel csóválta a farkát, vagy rögtön elkullogott az előszoba felé. Soha, egyetlen egyszer sem tévedett, mindig eltalálta gazdája aznapi hangulatát. 

A feleség módszeresen figyelni kezdte, hogy mi történik (ő már mindig fent volt, és a gyerekekkel foglalkozott, és kávét főzött, mikor férje kikecmergett a szobából), és észrevette, hogy minden attól függ, hogy István melyik ajtón jön ki. A volt kamraajtó volt a vidám, a szobaajtó a borús nap okozója. 

A dolgot megbeszélték, és elhatározták, hogy ezentúl István oda fog figyelni, hogy hol jön ki, nem csak úgy kitámolyog, ahogy mindig is szokott, szinte begyógyult szemekkel tapogatva egy kilincs után, bármelyik után, ami a keze ügyébe akad. 

Úgy döntöttek, hogy a hétköznapokon a szigorú, hétvégeken és ünnepnapokon pedig a vidám ajtón fog kijönni. Így a munkahelyén (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) helyt állhat, otthon pedig (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) örömet és boldogságot hinthet szét szerettei között. De nem ez történt. A borús napokon szinte dühöngővé változott, a várva várt hétvégékre pedig kezelhetetlenné, szinte veszélyesen eufórikussá. 

Dönteni kellett, és ebben a káoszban nem látszott más út, mint a rendet, a kiszámíthatóságot választani. A kamraajtó elé polcot állítottak. 

István komolyan odafigyelt arra, hogyan viselkedik, és valamelyest magára is talált. A munkahelyén újra javult a megítélése, otthon pedig legalábbis jobb volt, mint amilyen a sötét hétköznapokon lenni szokott. De a megnyugodni látszó felszín alatt István lelke nyugtalan volt. Éjszakánként – anélkül, hogy felébredt volna – a vidám ajtó kilincsét kereste a polc mögött, körmeit a könyvek alatt a fába vájta, és zokogott. Felesége ilyenkor gyengéden felébresztette, és visszakísérte az ágyba (azaz leültette a szélére, és együtt beljebb másztak). 

Júliusban aztán a vidám ajtót befalazták, és egy bohócokat ábrázoló képet akasztottak a helyére. István alvajárásai abbamaradtak, megnyugodott, a munkahelyén teljesen rendeződött a helyzete, csak a családra ereszkedett valami szomorkás hangulat annak ellenére is, hogy – István odafigyelésének hála – megint sok programot szerveztek maguknak, és annyi időt töltöttek együtt tartalmasan, amennyit csak lehetett. 

Szeptemberben elhatározták, hogy elköltöznek egy másik, tágasabb lakásba. Lehetőleg olyanba, ahol a hálószobának két külön ajtaja van.

Jordániában is találkoztunk azokkal a kőrakásokkal, amiket Marokkóban is állítanak a meghaltak emlékére. Csak itt jóval komolyabban veszik a dolgot.

Jordániában is találkoztunk azokkal a kőrakásokkal, amiket Marokkóban is állítanak a meghaltak emlékére. Csak itt jóval komolyabban veszik a dolgot.

Miközben erőtlen kísérletet tettem egy téliesített cipő beszerzésére (a készletek alapján úgy látom, a soron következő évszak váratlanul fogja érni a cipőárusokat), először szembesültem vele, hogy az a bizonyos torokszorítóan szomorú, egy generáció sorstragédiáját fröccsöntött géprongy szoborba oltó lábbeli ténylegesen, kereskedelmi forgalomban kapható.

Tegnap szerény részt vállaltam Ábel lakásának felújításában: meszeltem. Ez lényegesen rafináltabb tevékenység, mint az egyszerű festés, ugyanis ecsettel kell csinálni, ráadásul a mész közel annyira sem fed, mint pl. a diszperzit.

Elsőre legalábbis mindenképpen így tűnik. Aztán, ahogy az ember visszatekint arra a felületre, amivel már fél órája végzett, látja, hogy egyre jobb a helyzet, estére pedig a sok vizes(nek tűnő) falról szépen elkezd távozni a nedvesség, és minden egyre homogénebb, egyre fehérebb lesz.

Először tehát reménytelennek tűnt a helyzet, aztán láttam, hogy mégiscsak van látszatja, mire pedig a festékünk elfogyott, már szinte túlzóan kíváncsi voltam, hogy az utóbbi hat percben mennyit egységesült, mennyit fehéredett a fal. Közben persze egyre tökéletesedett a módszerem, egyre kevésbé látszott az ecset nyoma, egyre pontosabban találtam el az ecset optimális szögét, a húzás tempóját, a festék mennyiségét.

Szóval azt kell, hogy mondjam, jó volt. Mindezek hatására még az is megfordult a fejemben, hogy ez egy olyan képesség, olyan gyakorlat, ami hasznomra lehetne abban a hipotetikus, és egyébként nem kívánt helyzetben, amikor az emberiség eddigi eredményeiből valamit reprodukálnom kellene egy lakatlan szigeten, önállóan. Persze jó lenne, ha tudna valaki meszet szerezni hozzá.

Mivel pedig beláttam, hogy itt nem egyszerűen egy hasznos munkáról, hasznos tudásról van szó, hanem a fent említett magasabb, patetikus szempontok is szerepet játszanak, rögtön tudtam, hogy a festést (és mázolást) minden iskolában tanítani kellene – épp csak annyit, hogy a gyerekeknek valami gyakorlattal megtámogatott fogalmuk legyen róla, hogy mi ez.

Rögtön mondtam is Viktornak, hogy ezzel a kinccsel (a tudással és az alkotás élményével) feltétlenül meg kellene ajándékozni az iskolásokat is. De ahogy e szavak elhagyták a számat, egyszerre magam is visszaváltoztam általános iskolássá, és átéreztem a gondolatot. Ha egy felnőtt annak idején ilyen ostoba ötlettel áll elő, és még azt a dühítően életszerűtlen jóakaratot is látom a szemében, biztos elmormolok egy halk kurvaanyádot serkenő bajszom alatt.

Akárhonnan is jöttem haza eddig – szegényebb vagy gazdagabb országból – mindig feltűnt két dolog. Az egyik, hogy az összes többi általam látott nép életkedvéhez és vidámságához képest itt mindenki elkeseredett, mélyen szomorú kőarccal, látható frusztráltsággal rója az útját. A másik, ami csak pár perc késéssel esik le: amint visszaérkezem, én is egy vagyok közülük.

Az utunk során végzett összehasonlításos, empirikus vizsgálatunk során végérvényesen bebizonyosodott, hogy a védőital létezése a városi legendák körébe tartozik. Elterjedt nézet ugyanis, hogy egzotikus, a miénktől jellegében jelentősen eltérő konyhájú és higiéniájú országokban étkezések előtt és/vagy után tömény szeszt kell kortyolni; az majd elűzi a baktériumokat, fertőtlenít.

Ötünk közül négyen lelkiismeretesen alkalmazták a védőitalukat, én gyakorlatilag nem ittam. A két srác hidegrázós, vélhetően lázzal kísért fosásba keveredett, a lányok pedig egyszer-egyszer kerültek ilyen helyzetbe, de alapvetően stabil volt az állapotuk.

Én napokkal később kezdtem csak el teljesen folyékony székletet kiválasztani, és ugyan nem éreztem magam kirobbanó (ez bizonyos szempontból nem jó szó) formában, de nem fáztam, és szerintem hőemelkedésem sem volt.

A lányok a visszaérkezésünk után újra elbizonytalanodtak – gondolom, az utolsó napok étkezéseivel összefüggésben –, de róluk nincs friss információm. Egyébként inkább mi, fiúk voltunk aktívak az utazás során, ami a székelésekkel és produktumokkal kapcsolatos információk a társaság egészével való őszinte és részletes megosztását illeti. Mármint azon információkét, amelyeket nem lehetett a WC-n kívülről is tisztán hallani (pontos állag, szín, a szag eltérése a normálisnak tekinthetőtől, stb., stb.).

Mindent összevetve tehát a legkevesebb, amit állíthatok, hogy a védőital fogyasztása és a széklet állaga között nincs szignifikáns összefüggés.

– Jó napot kívánok! [Bemutatkozás]. Suhodminyákkal szeretnék beszélni.

– Jó napot kívánok. Én vagyok az.

– Azért telefonálok, mert úgy tudom, hogy korábban érdekelték önt álláslehetőségek HR területen. Sikerült elhelyezkednie?

– Úgy döntöttem akkor, hogy egyelőre nem váltok.

– Aha. Van kapcsolata pályakezdőkkel?

– Jellemzően nincs.

– Értem. Viszonthallásra.

– ?

Régóta figyelem az új értékesítő kollégát, és a legkevesebb, amit elmondhatok róla, hogy van benne valami furcsa. Nem tudhatom, hogy hogy viselkedik az ügyfelekkel, de az értékesítési mutatók őt igazolják, ezt nem vitathatom.

Nekem a legelejétől fogva az volt a benyomásom, hogy a határozottsága, a rámenőssége valahogy több, valahogy más, mint ami a „még megszokottnak mondható” kategóriába beleférne. Én olyan hideg, szinte könyörtelen céltudatosságot láttam a szemében, hogy beleborzongtam. Ennek az embernek van empátiája, de nem valami szentimentális értelemben. Nem. Ő tudja, hogy mit gondol a másik, de ezt „csak” mint kiinduló pontot használja, hogy rákényszeríthesse az akaratát.

Tegnap együtt ebédeltünk (érdekes, hogy az érkezése óta eltelt négy hónapban ez még nem fordult elő). Amit láttam, csak megerősíti a megérzéseimet, de nem lettem okosabb, nem tudom, hogy végső soron mivel állok szemben.

Négyen ültünk az asztalnál. Ő úgy ült le, hogy az egész termet szemmel tarthassa. A széket nem húzta maga alá, inkább csak úgy félig nehézkedett rá. Látszott a combjain, hogy izmai megfeszülnek, bármelyik pillanatban kész felpattanni, vagy nem is tudom mit csinálni. Vastag karjait messze kitolta oldalra, és a tányérja köré fonta, mintha támadástól akarná megvédeni. Evés közben szinte feszengett, időnként alig láthatóan megemelkedett, és a vállát mozdította. Közben ujjai elindultak, hogy az evőeszközt marokra szorítsák (ilyenkor az ínye alig észrevehetően felhúzódott), de aztán nem fejezte be egyik mozdulatot sem.

Megfigyeltem még, hogy mindent megevett. Ezt sokan így csinálják – én is. De míg az emberek többsége a szerint halad, hogy mit szeret jobban, hogy a végére maradjon-e a legjobb falat, vagy kell-e neki az összes krumpli, addig ez az ember megint csak úgy tért el a szokásostól, amitől ismét megborzongtam egy kicsit: a tápérték csökkenő sorrendjében fogyasztatta el a húst, a rizst, a szaftot és a savanyúságot. Utána öblös kortyokban megitta a vizeskancsó tartalmának kétharmadát. Ekkor kicsit elernyedt, ránehezedett a székére, hátradőlt, és már csak a szemei nem pihentek; lassan, de fehér foltot nem hagyva pásztázták a termet. Illetve mintha az én még háromnegyed részben sértetlen húsomra is rásandított volna egyszer-egyszer. De ebben nem vagyok biztos.

Mindig nehéz visszatérni az ilyen egzotikus szabadságokról. Inkább folytattam volna ott, ahol abba kellett hagynom, mert a végére jöttünk bele igazán, erre haza kell jönni, és visszasüppedni azokba a problémákba, amelyek maguktól nem oldódtak meg időközben. Ráadásul az első napokban olyan hatások érnek, mintha itthon lennék idegenben, és pl. Szíriában érteném jobban, hogy mi történik körülöttem.

Szíriában is úgy közlekednek, mint a világ hozzánk hasonló részein kívül mindenhol: tülkölnek, villognak (hogy jelezzék: jövök!), sávval, lámpával nem törődnek, csak előre néznek (mert aki hátulról jön az úgyis tülköl és/vagy villog), és soha nem állnak meg (mert biztos, hogy van még egy kis hely, ahol előrébb lehet jutni). Ebben a felállásban a gyalogos a legjobban teszi, ha a nagy áramlás részévé válik, lelép az úttestre, és határozott jeleit mutatja, hogy merre akar haladni. Az autósok ezt látják, és ők is kisebb kormánymozdulatokkal jelzik, hogy pl. balról szándékoznak kikerülni, vagy a gáz elvételével, hogy úgy kalkulálnak, hogy át fogok menni előttük, stb. Tehát érezzük egymást, figyeljük egymás mozgását és annak megfelelően alakítjuk a sajátunkat.

Hétfőn reggel – a Földgolyón elfoglalt aktuális pozíciómat, és az engem körülvevő kultúrát egyaránt tévesen felmérve – a fentieknek megfelelően indultam munkába. A zebra előtt tíz méterrel láttam, hogy jön még két autó, majd egy kicsit nagyobb kihagyással egy harmadik. A járda külső szélén haladva elengedtem a két elsőt, aztán leléptem, és srégen az elválasztó vonal felé vettem az irányt, hogy a szemből jövő, épp a zebrától induló kocsit még elengedjem. Az értette is, hogy mire gondolok, de a hátam mögül érkező blokkolva fékezett, noha nem voltam az útjában, csak az úttesten. Fékeztében kiordibált, és hibás tippet adott le édesanyám foglalkozását illetően, majd kövér gázzal átment a zebránál tipródó gyalogosok előtt, hogy hat méterrel később újra intenzíven fékezhessen a szomorkásan ott ácsorgó kocsisor mögött.

Mi úgy tudjuk, hogy arab számokat használunk, de ez nem egészen azt jelenti, amit az ember elsőre gondolna. Tudomásom szerint – a római számokhoz képest – az volt az arab számok bevezetésének két fő hozadéka, hogy megjelent a matematikában prímán hasznosítható tizedes vessző*, és a helyérték fogalma

Az általunk arab számként ismert számjegyek azonban nem is hasonlítanak azokra, amelyeket maguk az arabok használnak. Szíriában pl. csak ritkán láttuk a nyugati világban ismerteket. További érdekesség, hogy jobbról balra írnak, de a számokat ugyanúgy jegyzik le, ahogy mi. Igaz azért, mert ők azokat is jobbról olvassák*.

* Ezt a kommentekből tudom; itt eredetileg valótlanságok álltak.