Tegnap találkoztam Alpárral. Nem ismert meg. Pedig – még az első munkahelyemen – ő volt az, aki minden nap úgy futott a busz után, hogy karjait szorosan a törzse mellé simította, negyvenöt fokban előredőlt, (nyelvét kissé kipréselve koncentrált mozdulataira), és minden harmadik lépésnél ugratott egyet, ahogy a mentális fejlődésben elmaradt kisiskolások teszik. Aztán a buszvezető becsukta az ajtót előtte, és a gázpedál határozott lenyomásával kövér, fekete füstgomolyagot okádott az arcába. Ez így ment minden nap. Én voltam az egyetlen, aki nem röhögött rajta. És én vagyok az egyetlen, akit nem ismer meg.

A szírek végtelenül kedves emberek. Lépten-nyomon előfordult, hogy csak úgy érdeklődésből szóba elegyedtek velünk, kérdezgették, hogy honnan jöttünk, mit láttunk már az országukból, aztán ajánlottak látnivalókat, és arról is beszéltek, hogy ők mivel foglalkoznak.

Egy alkalommal aprópénzzel segítettek ki minket egy utcai árusnál. Nem voltunk megszorulva, csak a még javarészt ismeretlen érméket nézegettük, értelmezgettük. A túlzó kedvességet persze megpróbáltuk visszautasítani, de a srác mindent elrendezett a pultossal, további vitára nem adva lehetőséget.

Később egy piknikező tanári kar kért minket, hogy üljünk le hozzájuk. Az angoltanár volt a szóvivőjük. Ők is rendkívül érdeklődőek voltak, és olyan kérdésekkel leptek meg minket, mint hogy milyen irányban változott az élet nálunk a rendszerváltás óta. Visszakérdeztünk, hogy tényleg arra gondol-e, amire gondoljuk, hogy gondol, de kiderült, hogy igen. Képben volt a legújabb kori eseményekkel kapcsolatban – jóval a hazája határain túli vidékek vonatkozásában is.

Damaszkuszban azért kicsit más a helyzet. A nagyvárosi környezet törekvőbbé, céltudatosabbá és otrombábbá teszi az embereket mindenhol a világon. Egy kis vargabetű után az egyik busz-pályaudvarra érkeztünk vissza Damaszkuszban. Rögtön elleptek minket a taxisok, különösen egy. Elárultuk neki, hogy Ammanba akarunk menni, amire rögtön adott is ajánlatot, amit persze nem fogadtunk el. Meg akartuk ugyanis nézni, hogy mennyibe kerül a busz. Hamar kiderült, hogy a mi járatunk a másik állomásról indul. Az emberünk mindenáron el akart minket vinni, fejenként 500 fontnál (~2000 Ft) tartottunk, és úgy nézett ki, nem is megy lejjebb. Bevetett mindent, azt is felajánlotta, hogy átvisz minket a másik pályaudvarra, de aztán erre mégsem volt hajlandó, illetve azt is mondta, hogy ma már nem mennek buszok a másik állomásról, csak ő tud elvinni minket, stb.

Megpróbáltunk elszakadni tőle, de mindenhova követett minket, és meghiusította a többi taxissal való megállapodásunkat. Végül két csapatra oszlottunk, hogy lerázzuk, taxit szerezzünk, és a másik állomáson konstatáljuk, hogy tényleg nincs már busz aznap, holnap pedig pont annyiba fog kerülni, mint amennyit a taxis kért az előbb. Így két taxi árával „kijjebb” kerülve kellett belátnunk, hogy minden arra utaló egyértelmű jel ellenére a taxis nem akart átverni minket.

Mivel már nem akartunk visszamenni az első állomásra újabb adag pénzt kidobva az ablakon, ráadásul rosszabb alkupozícióban, mint ahogy eljöttünk, illetve szállást sem akartunk keresni és fizetni a reggelig hátralévő öt-hat órára, végül egy ammani illetőségű taxissal vitettük el magunkat 75 dollárért.

Nem a zebrák a kedvenc állataim, de nem titkolhatom el, hogy a végsőkig való küzdés képességében még a japán televíziós vetélkedők versenyzőit is maguk mögé utasítják.

Amikor a szavanna állatai inni mennek a folyóhoz, a krokodilok már várják őket – egy a szükségesnél nem kifinomultabb, cserébe kitűnően működő módszerrel a tarsolyukban. A forgatókönyv szerint a lesből támadó hüllő megragadja áldozatát, berántja a vízbe, és testét hossztengelye körül többször megforgatva tekintélyes darabokat szakít ki áldozatából.

Ha azonban a dráma másik szereplője egy zebra, a történet gyakran máshogy alakul. Először is – csodával határos módon – az állat bőre meg sem sérül láthatóan, miközben az irtózatos állkapocs közrefogja, másrészt a patás olyan vehemenciával kezd védekezni, hogy a történetbe csak ebben a pillanatban bekapcsolódó néző azt gyaníthatja, kifejezetten ő kezdte a verekedést. Fogával a krokodil egyetlen igazán kellemetlenségeknek kitett testrészét, a szemét célozza, és jelentékeny harapásokat mér rá. A ragadozó ennek hatására annyira kizökken eredeti szerepéből, hogy a csavarócselébe már bele sem tud érdemben kezdeni, de még akár a fogásán is lazítania kell. A zebra ilyenkor az – azért még mindig elég feszes – szorításból kicibálja magát, és a part felé igyekszik.

A szilárd talajt elérve lép párat, hogy kicsit nagyobb biztonságban legyen, aztán megrázza magát, és minden további sokkos állapotra utaló jel, vagy izgágaság nélkül azt kezdi csinálni, amit a többi, az ivással már végzett fajtársa éppen tesz. A csorda tagjai nem tódulnak oda megkérdezni, hogy „Na mi volt? Látom, odajött emberkedni egy krokodil!”, és a kaland résztvevője sem tekinti olyan jelentősnek az elmúlt pár perc eseményeit, hogy feleslegesen terhelje a többieket az unásig ismert, szokásos históriával.

A sarokgarnitúrán ültek. Ilona szörnyű rémálmát mesélte Ádámnak. Az álom szerint a férfi nagyszabású összejövetelt rendezett, melyre mindenkit meghívott, aki csak szóba jöhetett; a jelenlegi haverokat és ismerősöket éppúgy, mint rég nem látott barátokat. Ilonát kellemes, megnyugtató öröm járta át, mert valami olyan közösségi élmény, olyan szavak és tettek nélkül is szinte tapintható kapocs tartotta össze a résztvevőket, amire a mai világban talán nincs is példa.

Ekkor azonban – egy kisebb szobába pillantva – észrevette, hogy egy óriási asztalon egy megsütött ember fekszik felszegett fejjel, a hasára fordítva. A sok csevegő vendég kis színes villájával emberhúst evett! Ilona – miközben iszonyatát próbálta leplezni – hátrálni kezdett az előszoba felé, de valamiben megbotlott, vagy csak lábai mondták fel a szolgálatot, mindenesetre Ádám karjai között találta magát. – Hát te meg hová indultál? – kérdezte a vendéglátó hideg fénnyel a szemében! Ilona ekkor felébredt.

Ádám a történetet kétkedéssel vegyes megértéssel fogadta. Furcsállta a dolgot, de – talán túl modorosan is – igyekezett megnyugtatni az álom felidézése miatt újra felzaklatott Ilonát. Mielőtt apáskodva átölelte volna, a lány számára észrevétlenül, nagyon lassan egy félig kikandikáló, piros kis villát csúsztatott vissza a zsebébe.

– Á, ne is folytasd inkább; én nem hiszek az ilyen csodamódszerekben.

– De épp ez az, hogy ez nem csodamódszer, hanem…

– Márpedig itt csodára lenne szükség.

Legsúlyosabb szavaink egyike az eltávolít. A kivág, leszakít, kitör is vészjóslóan hangzik, de az embernek legalább megvan – még talán a matematikainál is komolyabb – esélye, hogy védekezni tud ellene. Nem is csak fizikailag, hanem szóval, érvekkel, a jóérzésre apellálva.

De az eltávolítás megy a maga útján, azt az ember csak elszenvedi, az elkövetőnek mindegy is az egész, nincs miről meggyőzni, ő csak egy visszafordíthatatlan eljárást hajt végre hidegen, érzelemmentesen.

Az utóbbi időben jelentősen szűkítették a menza kínálatát; cserébe a szerényebb választék hosszabb ideig érhető el. Az elvvel tulajdonképpen nincs bajom, de szomorúan tapasztalom – immár többedszer –, hogy az új működési módnak elsősorban a húsmentes ételek estek áldozatul. Ennek megfelelően ma sem találtam semmi említésre méltót. Ez az egyetlen oka, hogy a jól átsütött, mégis omlós, remegő zsírral fedett sertésoldalast választottam, és ettem meg az utolsó morzsáig.

– Ó, és még neked nincs szerencséd? Én pont ezért adtam ki két katolikus egyetemista lánynak a lakást, hogy nehogy ilyen problémák legyenek, mint nálad a srácokkal – akiktől, már ne is haragudj, de szinte várható az ilyesmi. De én okkal lepődtem meg, amikor megláttam a lakásomat három hónap után. Mocsok, bezúzott falak, karmolás nyomok a politúron, alvadt vér… Keddenként ördögöt űztek…

Reggel a WC-n egy reklámújságot lapozgattam kábán, és megakadt a szemem egy megállapíthatatlan méretű, nagyjából henger alakú műanyag instrumentumon. Borsőrlő volt. Egyáltalán nem hoznak lázba a borok, de kicsit azért meglepődtem rajta, hogy a sőrlési eljárásról még soha, az említés szintjén sem hallottam. Akárhogy is, nem hiszem, hogy a javarészt műanyag készülék jól sőről. Ahhoz nyilván fém, vagy üveg kellene, nehogy az íz szenvedje kárát a procedúrának.

Lapoztam. A másik oldalon a hangosszótár feliratra lettem figyelmes. Az volt a furcsa, hogy két kis hangszóró fölé írták. Komolyabban elkezdtem vizsgálni a képet, hogy hol lehet a mikrofon, ahova nyilván be kell diktálni a lefordítani kívánt szót. Az világos volt, hogy a fordítás a hangszórókból magukból jön, de szinte pazarlás, hogy erre két ekkora dobozt szánnak. Főleg az, hogy kettőt. Ez így nem is hordozható, pedig egy ilyen készülék akkor igazán praktikus, ha könnyedén elfér az ember zsebében. Mivel sehogy nem állt össze a kép, újra tüzetesen megvizsgáltam a feliratot. Ez állt ott: hangszóró pár.

Szépen letettem az újságot, és megelégedéssel gondoltam arra, hogy közben legalább a kis helyiségbe való betérésem eredeti célját maradéktalanul, és hiba nélkül megvalósítottam.

Gyakran látom őket. Az anya tekintete eszelős. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, de láthatóan űzi valami, menekül valami elől, de nem tudhatja, hogy mindeközben merre tart. A lánya örökölte a vonásait. De ahogy anyja egzaltált tekintete elűzi a szépségét, a lány állandó, nyugodt mosolya hagyja kibontakozni a sajátját. Lehetnének ugyanolyanok is.

A kapunál szöszmötöltek, amikor odaértem. A nő vállához értem, hogy húzódjon egy kicsit félre, hogy a kulcslyukhoz férjek. Rajtakapott, kisstílű gonosztevő módjára, riadtan kapta el a kezét a kaputól, egy papírt gyűrt a tenyerébe, és rám sem nézett, úgy hátrált vissza a járdára. A lány is ellépett a kaputól, de híján volt minden ijedtségnek, szokásos mosolya fénylett az arcán, nyugodtan a szemembe nézett.

Az anya kisimította a tenyerébe rejtett papírt, és a várakozni tilos tábla oszlopára szorította. A lány celluxot húzott rá. A papíron ez állt: „Elveszett négyhetes, vörös-fehér kiscicánk. Kérem, aki megtalálja…”

Bárhova utazom, mindig igyekszem (és nem eredménytelenül) úgy szemlélni az adott országot, hogy képes legyek befogadni az eltérő gondolkodásmódot, megérteni a miénktől különböző szempontokat. Ezért számomra is szokatlan, hogy erre érzek késztetést, de a következő sorokban Jordániát fogom bírálni.

Egy hátizsákos turista szemszögéből az országok, ahova eddig ellátogattam, osztoztak abban a tulajdonságukban, hogy az emberek – Magyarországon elképzelhetetlen – kedvessége mellé a szolgáltatások nyújtásával kapcsolatban egy kis esetlegesség, sutaság kapcsolódik. Igyekeznek a kedvünkben járni, ráadásul nagyon szimpatikusan, emberien teszik, de nem azok mentén az alapelvek és/vagy célok mentén, mint amit mi „európai értelemben vett”-nek nevezünk.

Egyiptomban pl. lemosták az asztalunkat, de abból a vödörből, amiből előtte felmostak, majd felálltak az asztalra ablakot mosni, ami miatt persze újabb teendők adódtak, és ez így ment körbe és körbe. Indiában semmilyen körülmények között nem akarták azt mondani, hogy valami nincs, hanem hoztak helyette rossz színű, méretű, jellegű árut, hátha rábólintunk. Minden arab ország tele van fémdetektor kapukkal, amin viszont simán át lehet menni akár két páncélöklöt egyensúlyozva, a kutya nem ellenőrzi. És sorolhatnám az adott helyzetben sokszor nehézséget okozó, de inkább bájos, mint igazán bosszantó helyzeteket.

Azért nem bosszantóak, mert hangulati aláfestését adják az adott országnak, a könnyedség érzésével ajándékozzák meg az embert, és messze nem utolsó sorban teszik ezt úgy, hogy olyan alacsony árakkal dolgoznak, amelyek mellett valódi túlzás lenne „európai szintű” szolgáltatásokat elvárni.

Jordánia – ha sarkosan akarok fogalmazni – két világ hátrányait egyesíti. Egyrészt tetszőleges város főterén rosszul ápolt ló lehet rövid láncra kötve, körös-körül pedig savanyú fos szag és építési törmelék. Másrészt egy kóláért vagy teáért (vagy akármiért) csuklás nélkül elkérnek annyi pénzt, mint bármelyik nyugat-európai főváros turisták által legszívesebben látogatott negyedében.

Ehhez társul az – az egyébként arab környezetben nem ismeretlen – jelenség, hogy lépten-nyomon megpróbálják lehúzni az embert, átverni a váltópénzekkel, a nagyságrendekkel. Mindezt olyan otromba módon, hogy ha nem fogadjuk el pl. a taxis által kínált többszörös árat, sértődötten, kövér gázzal hajtanak tovább ahelyett, hogy a nullánál többet jelentő normális áron vállalnák a fuvart. Turistát nem hajlandóak tisztességesen kiszolgálni.

A többiekkel arra jutottunk, hogy Jordánia elindult azon az úton, hogy igazi turista célponttá váljon. Az áremelő lábbal már léptek kettőt-hármat is, de a színvonal láb még nem mozdult meg.

Tisztelt Szakértő Úr!

Azért írok a rovatba, mert van egy munkatársam, a Sanyi. Egy csoportban dolgozunk, de nem mondanám, hogy egyformán vesszük ki a részünket! Úgyhogy az ügy az igazságtalanságok közé tartozik, annyi biztos. Mert a Sanyi nem dolgozik annyit. Pedig jóval fiatalabb nálam. És erősebb is. Mégis az van, hogy ő sokszor pihen, amíg én végigkeccsölöm az egész napot. Ott vannak példának azok az ötven kilós zsákok. Ha a Sanyi jár gyúrni, mert jár, akkor miért én cipelem azokat a zsákokat, és miért nem ő?! Várom válaszát.

Köszönettel:

Beleneki Ottó

Tisztelt Beleneki úr!

A testépítőknek edzéstervük kialakítása és következetes megvalósítása során számos szempontot kell figyelembe venniük. Engedje meg, hogy válaszomban csak azokra térjek ki, amelyek a konkrét ügy szempontjából relevanciával bírnak.

A testépítőknek, hogy fáradságos munkájuk meghozza gyümölcsét, rengeteg pihenésre van szükségük. Napi 9-10 óra alvás javasolt számukra, és az, hogy a nap nagyobb részében az aznapi edzésre tartalékolják energiáikat. (Higgye el, hogy az edzőteremben jóval nagyobb súlyokat is megmozgatnak, mint az ön által említett 50 kg-os (500 N súlyú) zsáké).

Ennél is fontosabb azonban, hogy a testépítés során az egyes izmokat izoláltan késztetik erőfeszítésre, azaz nagyon kell figyelniük arra, hogy pl. a bicepsz erősítésekor csak a bicepsz dolgozzon; és ne „segítsen be” a gyakorlatba a váll, vagy – Isten őrizzen – akár a hát. Ilyen esetben ugyanis az ellenőrzés kicsúszik a sportoló kezéből, és edzésterve a továbbiakban fabatkát sem ér. Az 50 kg-os zsákoknak már csak a megemelése esetén is (és az azokkal való haladásról nem is beszélek) egyszerre dolgozik az alkar, a bicepsz, a váll, a hát, a vádli és a comb!

Fentiek alapján könnyen belátható, hogy Sanyitól életszerűen nem várható el olyan mértékű erőfeszítés a munkahelyen, mint öntől, akitől ezúton kérem, hogy békéljen meg sorsával.

Üdvözlettel:

Szakértő Károly

Átok ül a kisebb rendezvényeken, és nagyobb szórakozóhelyeken rendszeresen fellépő Az átkozott vidám fiúk zenekaron. Mindig ugyanaz történik. A szöveget kívülről tudó, velük éneklő tömegből szinte természetfeletti erővel válik ki az egyik mulatozó hangja, és kisvártatva éktelen rikácsolásba fordul – teljesen tönkretéve a koncertet. Ha – minden vendég legnagyobb egyetértésétől kísérve – kivezetik az illetőt a teremből, perceken belül akad követője. Sokszor olyasvalaki, aki az imént még a rendbontó kidobását követelte.

Mindezidáig nem sikerült elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért hívják az összes, egymást nem ismerő rendbontót Pálnak, és hogy fordulhat elő, hogy egy este ennek az egyébként viszonylag ritka névnek – szélsőséges esetben – akár hét-nyolc viselője is megjelenik ugyanazon a helyen. Az is furcsa körülmény, hogy az elmúlt négy évben nem volt rá példa, hogy ugyanaz a Pál nevet viselő rendbontó kétszer került volna a biztonságiak látókörébe.

A lift előtt elhaladtomban az alábbi párbeszédfoszlányt hallottam:

– Megoldás?

– Meghalni.

– Nem!

Kifújtam az orrom, és ahogy kivétel nélkül mindig, a bal sarokhoz léptem, hogy kidobjam a zsebkendőt. Így is tettem. Aztán megálltam egy pillanatra, mert azt éreztem, hogy mégis csak valami szokatlan történt: Az, hogy a szemetes a helyén volt. Az elmúlt egy évben ugyanis egy másik sarokban állt, én pedig soha nem ott kerestem először. Most sem.