Most hallottam a hírekben, hogy – az üzemanyagárak folyamatos esésének sokadik hetében, és a fogyasztás szakadatlan szűkülése közepette – a Magyar Nemzeti Bankot meglepte az alacsony novemberi inflációs adat. Tűkön ülve, magamra parancsolt reménykedéssel várom a következő híreket, hátha lesz bennük valami homályos utalás arra, hogy stratégiai szakembereink mégis értik, hogy mi történik az országban.

– Na figyelj. Az egész onnan jön, hogy a kara azt jelenti, hogy üres, a te pedig azt, hogy kéz. A kara-te tehát szó szerint üres kéz, de érdemesebb talán úgy fordítani, hogy puszta kézzel. Namost. Ennek alapján a kara-oke az… tehát amikor… mindent eljátszanak, de neked kell énekelned…

Leültek a sarokgarnitúrára. A nő – csak úgy ültében hátrafordulva – egy Mozart lemezt tett fel. A férfi kissé zavarban volt: meg tudta ugyan különböztetni egymástól a híres zeneszerzőket, de mindent összevetve alig értett a komolyzenéhez. A felcsendülő muzsika olyan hangos volt, hogy beszélgetésről vagy meghittségről szó sem lehetett. A férfi azt tervezte, hogy közelebb húzódik a nőhöz, de mielőtt megmozdulhatott volna, az asszony lehunyta szemeit, és mintha vendége ott sem lenne, teljesen átadta magát a hangok hullámainak.

Lassan, mélyen lélegzett, arca a zene hatására hol elérzékenyült, hol fájdalmas, hol csodaváró kifejezést öltött. Ajkai lassan szétnyíltak, gyöngy fogai selymes fénnyel csillantak meg. A férfi zavara fokozódott. Alig váltottak pár szót, és a nő rögtön feltette ezt a zenét, ami még egy perce sem szólt, de máris teljesen magával ragadta. Talán, mert nem értett igazán a zenéhez, de furcsállta a nő viselkedését. Túlzónak és bizarrnak érezte a viselkedését. Ettől függetlenül nem tudta nem mohón falni a látványát, ugyanakkor attól tartott, hogy vendéglátója egyszer csak kinyitja a szemét, és rajtakapja, hogy leplezetlenül bámulja őt.

Az asszony, miközben újból, de az előbbinél még intenzívebben csodavárást fejezett ki arcjátékával, ujjait görcsösen a bársonykarfába mélyesztette, aztán mintha fájdalom futott volna át rajta, de épp csak egy múló pillanatig, majd hirtelen nagyra tátotta a száját, mint aki kiáltani készül, és ezzel egy időben szemei tágra nyíltak, de valahova a messzi távolba révedtek. A zene minden eddiginél katartikusabb ütemeinek felcsendülésére a nő háta íjként feszült meg, elemelkedett a pamlagról, és ahogy szembogara reszkető szemhéja alá úszott, sikertelenül próbált elfojtani egy sikítást. Mélyből feltörő, minden porcikáját átjáró orgazmusa teljesen hatalma alá hajtotta, és csak hosszú-hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercek után bocsátotta el újra. Ahogy elernyedt, nyelt egyet, megnedvesítette ajkait, és halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Úristen… Puccini csodálatos.

A két dolog társadalmi megítélése ugyan radikálisan eltér egymástól, de a helyzet mégiscsak az, hogy a kutyák a kocsma és a kilósruha-bolt előtt ugyanolyan szomorúan ülnek.

Én már egy ideje a leghátsó teremben voltam, amikor megjelentek. Elöl jött a férfi, kezeit dereka mögött összekulcsolva peckesen lépdelt, és minden képnél megállt egy pillanatra – de tényleg csak egyre. Némelyiknél mintha bólintott is volna egy alig észrevehetőt.

Felesége (feltételezem, hogy az volt) kissé ziláltnak tűnt. Rögtön balra az első képbe belefeledkezett, majd mint aki tiltott álomból riad fel, egyre távolodó férje után pillantott, és tekintetét sóvárgón az első képen tartva a következőhöz lépett, hogy ott megismételje az előbbieket.

A férfi közben körbeért, azaz minden képet kipipált. – Na! – szólt elégedetten, de olyan sürgető, katonás keménységgel a hangjában, hogy az szinte tömör gumilabdaként pattant felesége dobhártyáján. Az asszony összerezzent, a férj pedig ugyanebben a pillanatban hosszú, határozott léptekkel, nyílegyenesen a kijárat felé indult.

A feleség az összes, még nem látott képnek szóló, többszörösen fájdalmas tekintettel nézett körbe a teremben, mint aki tudja, hogy soha többé nem láthatja ezeket a festményeket. Pár pillanatig állt így, aztán fejét először jobbra-balra kapkodva, majd csak szomorúan, ernyedten lehajtva lépegetett férje után.

Elolvastam az Egy zöldfülű antropológus kalandjai című könyvet. A szerző (Nigel Barley) egy kameruni törzsnél, a doajóknál szerzett tapasztalatairól ír nem annyira antropológiai igénnyel (nyilván úgy is írt a témáról), hanem a kíváncsi átlagember érdeklődésére számot tartó módon.

Tetszett a könyvben, hogy mind – a talán elsősorban régen szokásos – felsőbbrendűségi allűröktől, mind a vizsgált törzs kritika nélküli bálványozásától mentes. Egyszerűen (de humorral) bemutatja, hogy milyenek a doajók, miben különböznek tőlünk, hogyan gondolkodnak másképp, mint mi.

A legelgondolkodtatóbb rész az volt számomra, amikor kiderült, a doajók hogyan viszonyulnak saját környezetükhöz. A mi fejünkben olyan kép él a természeti népekről, hogy környezetük minden apró részletét kimerítően ismerik, tudják, melyik növény milyen nyavalyára jó, melyik állat milyen nyomot hagy, ha vemhes, ha sérült, ha hím, vagy ha nőstény.

A valóság ezzel szemben az, hogy ezeknek az embereknek nincs külön szavuk például az oroszlánra, a leopárdra és az ocelotra. Csak leopárd szavuk van, minden mást ebből képeznek. Az oroszlán (hogy hím vagy nőstény, az már tökmindegy) idősebb nőstény leopárd. Az ocelot gyermek leopárd. Hasonlóképpen vannak a nyomolvasással: a szerző megfigyelése szerint csúcsteljesítményük az, hogy a kutya nyomát meg tudják különböztetni a motorkerékpárétól.

Cselekedeteiket elsősorban hitviláguk határozza meg, alapvetésük az, hogy ha az ősök csináltak vagy mondtak valamit, az – akár észérvek ellenében is – szükségképpen megállja a helyét. Éjszaka például nem teszik ki a lábukat a faluból a sok veszély miatt. Nem azért, mert valakivel valaha baj történt, hanem mert az ősök mondták. Az antropológus így csak a rendszeres éjszakai sétái során lehetett egyedül. Soha nem esett baja.

Mindent összevetve ennek a törzsnek be van vésve, hogy véletlenül se fedezzenek fel semmit, ki ne próbáljanak valami újat, el ne gondolkozzanak valamin, hogy lehetne-e másként is. És ez olyan dolog, ami – ezek szerint – generációk tucatjain keresztül újra és újra átadódik, és alapvetően meghatározza, hogy egy nép mire viszi, hogy hogyan lesz képes reagálni az őt érő kihívásokra.

– Látom, otthonról hoztál ebédet. Az benne a legjobb, hogy hazai, nem igaz?

– Nem. Az benne a legjobb, hogy finom.

Kartenberg beteges kisfiú volt, mégis (vagy éppen ezért) arról álmodott, hogy egyszer hős katona lesz. Elolvasott minden, a hadviseléssel és a katonák életével kapcsolatos könyvet, amihez csak hozzáfért. A lehetőségei szinte korlátlanok voltak e téren: apja katonatiszt volt.

Természetesen nem csak elméletben akarta képezni magát, hanem már kisgyerek korában is elsősorban katonásdit szeretett játszani. Sajnos ebben ingatag egészségi állapota jelentősen akadályozta. Egyik nagy vágya, hogy katonai középiskolába mehessen, teljesült ugyan (apja elintézte, hogy felvegyék), de általános testi gyengesége miatt pár hónap után eltanácsolták az intézményből.

A háború kirobbanásakor az elsők között jelentkezett a frontra. Oda éppenséggel nem engedték, de mivel mindenkire szükség volt, a hátországban teljesíthetett szolgálatot. Két egész hétig, amikor is tüdőgyulladással kórházba került.

Állapota csak nem akart javulni, sőt, lázálmok gyötörték. Elméje nem tudott többé különbséget tenni képzelet és valóság között, téveszméi feneketlen kútjába zuhant. Talán furcsa mód a kórházban fekvő sebesültek más és más, de mégis mindig ugyanolyan elbeszélései alapján teljesítette be élete legnagyobb vágyát, és őszintén megélte a háború poklát, a bőrén érezte a kegyetlen viszontagságokat, a húsában a fájdalmat, a lelkében a küzdeni akarást, a bajtársak elvesztését, a diadalt és az elbukást.

Mivel tüdőgyulladása időközben javulni látszott, elmeállapota azonban aggodalomra adott okot, egy hegyi szanatóriumba küldték. Itt töltötte a háború hátralévő részét, és ahogy erőre kapott, illetve ahogy a háborús sebesültek emléke kissé halványodni kezdett, feje fokozatosan kitisztult, egészen odáig, hogy az orvosok helyesnek látták hazabocsátani.

Családja körében – azok legnagyobb megdöbbenésére – sorra előadta a csak a képzeletében átélt eseményeket. Szülei és bátyja azonban nem ellenkeztek vele, nehogy elcsigázzák. Annál is inkább, mert annak ellenére, hogy (mondjuk ki) bolondnak tűnt, ugyanakkor előnyére is változott. Határozott tartásra tett szert, tekintete nyílt, egyenes, kiállása férfias lett.

Munkahelyén már ilyennek ismerték meg, és gyakran kérték, hogy meséljen a háborúban szerzett élményeiről. Ő ezt soha nem utasította vissza, és mindig különös gondot fordított arra, hogy történetein keresztül a hazafiasságról, a bajtársiasságról és a küzdeni tudásról is egyértelmű üzeneteket fogalmazzon meg – elsősorban a fiatalok számára.

Kicsivel később belépett egy politikai pártba. Feladatának mindenek előtt a felnövekvő nemzedék erkölcsi nevelése ügyének fáradhatatlan előmozdítását tekintette. A háborúról, és annak tanulságairól szóló beszédei, melyeket gyűléseken, sportrendezvényeken és iskolákban egyaránt tartott, lázba hozták az ifjúságot.

Ez így ment évekig, de aztán a dolgok megváltoztak. Szónoki képességei és karizmája kezdett megkopni – párhuzamosan azzal, hogy mintha az akkori fiatalok sem ugyanazok lettek volna már. Egyre szerényebb érdeklődéssel és egyre kevesebben hallgatták beszédeit, és – ez már a vég kezdete volt – egy-egy gúnyos megjegyzés is elhangzott a hallgatóság sorai közül.

Kartenberg egészségi állapota újra romlani kezdett, életkedve elpártolt tőle, tenni akarása halványodásnak indult, majd elhivatottsága végleg semmivé foszlott. Egy gazdag szülők gyerekeinek tartott, különösen rosszul sikerült előadása után rosszul lett, kórházba szállították, és rövid szenvedés után meghalt.

Feltűnt, hogy a ma reggel a munkaállomásomnál talált tej-bevonómasszás mikulás rajzolt szemei rettegéssel merednek egy tőle balra elhelyezkedő, rejtélyes tárgy vagy személy felé. Akárhogy mozgatom, forgatom a mikulást, szemei nem mozdulnak, a belőlük sugárzó balsejtelem nem enyhül. Mivel én nem látok semmi, illetve senki rémisztőt, illetve úgy is forgattam, hogy tekintete falba ütközzön, kénytelen vagyok azt gondolni, hogy rémületének okozója csak túlhajszolt agyában létezik.

Jött egy húsvér mikulás is (zselés szaloncukrot osztott). Őt biztonsági őr kísérte. Egyrészt nyilván akármi is lehet a zsákjában, másrészt – gondolom – nem tudta megmondani a portán, hogy pontosan kihez jött.

Aki életében evett narancsot, de úgynevezett 100%-os narancslevet is ivott már, tudja, hogy mekkora különbség van az eredeti gyümölcs (illetve az abból facsart lé), és a boltokban kapható folyadék között.

A mangó esetében még ennél is jelentősebb a különbség. A gyümölcs az általam eddig kóstoltak közül talán a legfinomabb, és ez természetesen facsart állapotára is igaz. Kerestük is a lehetőséget, hogy együnk, igyunk belőle.

Damaszkuszi szállásunk közelében például jónéhány gyümölcsmixelő volt, ahol narancsot, kiwit, mangót, epret, banánt, és még pár gyümölcsöt lehetett kevertetni. Az így készült turmixok elképesztően finomak voltak. Érdekes volt ugyanakkor, hogy a gyümölcsök keverésére szakosodott intézményekben a legtöbbször iszonyú nehézségekbe ütköztünk, amikor elsoroltuk, hogy milyen gyümölcsöket szeretnénk összekevertetni. Annyira voltak meglepve, mintha soványtejes marhavért követeltünk volna.

Pozitív tapasztalatainkon fellelkesülve dobozos mangólét is vettünk. Az első kortyok halványan emlékeztetnek a mangóra, de inkább egy olyan mellékíz mentén, ami nem játszik szerepet abban, hogy szeretjük a gyümölcsöt. Minden további korty fokozta az elbizonytalanodást, ami döntésünk helyességét illeti. Az utolsó, tétován lenyelt korty után ért meg igazán az ítélet: nem érdemes ilyesmit inni.

Az általunk evett és ivott mangók kívülről haragoszöldek voltak, ennek ellenére teljesen érettek, és belül narancsszín árnyalatúak. Úgy tűnik, hogy ennek a gyümölcsnek legalább annyi variánsa van, mint pl. az almának.

– Bazmeg, nem hiszem el! Az első napom, és erre mi történik?

– Mi?

– Egy öltönyös csóka csak úgy sétálgat a kordonon kívül, mint akit semmi nem érdekel, aztán egyszer csak átugrik, odarohan a hidegtálakhoz, és eszelősen elkezdi pakolni a zsebeibe a húsokat, a pástétomokat, amit ér bazmeg! De kurva gyorsan ám! Először majdnem lefagytam, de aztán elkezdtem rohanni. Ő meg csak tömte, tömte, amíg már eléggé közel nem értem, és akkor az utolsó pillanatban nekiiramodott, és elfutott a lépcsőház felé. Esélyem nem volt utolérni, bazmeg! Nem is értem, hogy abban a cipőben…

– Ja, értem. Ne törődj vele. Ez Dr. Kálnoky Árpád. Mindig ezt csinálja. Mi is úgy szoktuk, hogy üldözzük egy kicsit, mert különben tényleg sok kaját elrak, de így még belefér. De arra vigyázz, hogy utol ne érd! Elég magas beosztásban van, és korábban volt már gondja itt valakinek egy ilyen ügyből…

Egyik kedvenc – bár adott esetben energiafaló – jelenettípusunk az volt, amikor egy kudarcba fulladt, kezes-lábas angol nyelven folytatott hosszas információcsere-kísérlet végén mind szír, mind jordán jóakaróink szemében „van egy ötletem” fény csillant, és megkérdezték, hogy esetleg nem beszélünk-e arabul.

A beosztott tétován előrébb lépett, és egy tízoldalas szöveget tett le az asztalra. Az igazgató a papírokra meredt, majd a beosztottra nézett. Mély levegőt vett, és a kezébe fogta az anyagot, belelapozott, de csak úgy nagyjából. – Ejj! – fújta ki ingerülten a levegőt, és az asztalra csapta a vékonyka paksamétát. Érezte, ahogy elönti a düh, keze ökölbe szorult az asztal alatt, és amíg behunyt szemmel tízig számolt, felidéződött benne az a négy évvel korábbi, rettenetes csütörtök reggel.

Egy átmulatott éjszaka után kis késéssel ért be a munkahelyére, ahol – mielőtt szokásos reggeli rutinjába kezdett volna – először is egy bögre kávét töltött magának. Bekapcsolta a számítógépet, oda se nézve begépelte a jelszavát, szürcsölgetett a kávéból, aztán sorra kattintotta az alkalmazások ikonjait, amiket minden nap használnia kellett.

Ezután kicsit megpihent, majd a levelezőre kattintott. Szerencsére csak két új üzenet várta. Rákattintott az elsőre, az ki is nyílott, de valami nem stimmelt vele. Hiába nézte, valahogy nem tudott mit kezdeni vele. Újabb kávét töltött magának, és a mosdóban megnedvesítette az arcát, aztán visszaült a géphez.

De akárhogy is meresztette a szemét, csak megmagyarázhatatlan rémületet érzett. Mintha valami megakadályozta volna, hogy a levél mélyére hatoljon, hogy egy levegőre elolvassa. Látta, hogy – a jelzés szerint – fontos, sürgős levélről van szó. Azt is látta, hogy az írás jól tagolt, itt-ott pontokba szedett, hogy vastaggal ki vannak emelve a fő pontok. De ez volt minden. Összeráncolta a homlokát, előredőlt, és úgy kezdte betűzni az első sort.

Rögtön az első szónál megakadt. Újra és újra megpróbálta, de nem ment. Ismerős volt minden, de egyúttal ismeretlen is. Mintha egy unásig ismert dolognak a másik oldalára került volna, vagy belülről nézné… Érthetetlen. Pedig élesen lát mindent – gondolta. És ekkor, ahogy ezt magában kimondta, egyszerre teljes súlyával nehezedett rá a megdöbbentő felismerés: azért nem tudja elolvasni a szöveget, mert nem tud olvasni. Úristen! Ez azért nem tűnt fel a jelszó begépelésénél, mert az csak egy automatizmus, nem kell hozzá tudni semmit! Megint a képernyőre meredt, és szemügyre vette a betűket. Felismerte, hogy valóban betűk. Olyanok, mint amilyeneket már milliárd szám látott, olvasott és írt. De nem tudta, hogy melyik melyik, nem tudta, hogy milyen hang tartozik hozzájuk, hogy hogy kell összeolvasni őket, hogy mit jelentenek külön-külön és együtt. Nem tudott olvasni többé!

Hideg veríték ütközött ki az arcán, szívét mintha belülről kitörni akaró robbanások ostromolták volna. Vigasztalhatatlan kétségbeesést érzett, és a tehetetlenség, a megfosztottság dühét. Felpattant, és vörösen, a homloka közepén egy pulzáló, girbegurba érrel ordítani kezdett. – Hányszor mondtam magának, hogy nekem ne regényeket hozzon ide?! Nem érti, hogy nekem erre nincs időm?! Hülye maga, hogy nem tudja egy beszédes ábrán bemutatni, hogy miről van szó?! Idióta!! Vagy túl sok az ideje?! Takarodjon innen, és fél órán belül legyen itt az a beszédes egy oldal, amit pár rövid mondatban, szóban összefoglal nekem! Ha nem megy, az azt jelenti, hogy maga képtelen megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől, tehát nincs helye közöttünk! Kifelé! És soha többet elő ne forduljon ilyesmi, mert akkor tönkreteszem magát, aljas gazember!! – ordította egyetlen levegővel, hogy a végére egészen elkékült, visszarogyott a székére, utolsó szavai pedig egészen állatias, szűkölő torokhangokká torzultak.

Hangulat, vagy patetikusabban szellemiség szempontjából Aqaba a legjobb hely Jordániában. Mindenek előtt fontos tulajdonsága, hogy a forgalmazott termékeket és szolgáltatásokat nem terheli forgalmi adó. Kevesebbet fizetni mindig örömteli érzés, de ugyanezt a Vörös Tengernél tenni igazán megható.

A város nyitottabbnak, jókedvűbbnek tűnt, mint Jordánia többi része (amik persze még mindig nem hasonlíthatók össze Magyarországgal). Az egyik legszembetűnőbb furcsaság az volt, hogy ha a zebrára léptünk, az épp közeledő autók lelassítottak, sőt megálltak, és átengedtek minket az út másik oldalára. Ezt különös kedvességként éli meg az ember, de igazán az benne a furcsa, hogy hogy fordulhat elő egyáltalán ilyesmi egy olyan országban, ahol a miénktől ennyire eltérően közelítik meg a  közlekedés fogalmát; azaz mindenki mindig mozgásban van, és a többi mozgóhoz kalibrálja saját ösvényét és sebességét. Igaz, a jordánok a piros lámpánál is hajlamosak megállni…

A tulajdonképpeni fő attrakció azonban a merülés volt. Kicsit arrébb taxiztunk a várostól, és egy Japanese Garden nevű szabadstrandon tetettük ki magunkat. Napoztunk, figyeltük a helyieket, ahogy piknikeznek, és nem utolsó sorban bementünk a vízbe.

A part felől közelítve szomorúan sok volt az elpusztult korall, de hal volt bőven. A zátony tenger felőli oldalához vezető átjárót meglelve azonban sokkal szebb kép tárult elénk. A korallok javarészt sértetlenek voltak, és halakból is még nagyobb volt a választék.

Az egyik snorkelezés alkalmával egy kisebb halraj közelébe úsztam csak úgy kíváncsiságból, hogy mennyire engednek közel magukhoz. Annyira, hogy meg is érinthettem volna őket, ha pont az utolsó pillanatban nem úsztak volna kb. hét centiméterrel arrébb, mint ahova még elértem. Nagy élvezettel úsztam közéjük, és azt figyeltem, hogy milyen viselkedést váltok ki belőlük hirtelen mozdulataimmal, irányváltásaimmal, stb. Aztán ahogy a rám meredő szemeket kezdtem el sorban vizsgálni, egyszer csak észrevettem, hogy szabályos, hozzávetőlegesen másfél méter sugarú kört vontak körém. Ha közéjük iramodtam, szétnyíltak, ha lassan haladtam, körbezárva követtek. Közben minden szem engem nézett. Hihetetlenül feldobott, hogy a szereposztás, miszerint én figyelem meg az oktalan állatokat, fordítva is tökéletesen működik. Az előbb még a környékemen úszkáló Fodit kerestem tekintetemmel, hogy megoszthassam vele a fajközi összekacsintás élményét, de nem láttam. Egyelőre nem akartam elúszni a halrajomtól, ezért inkább nehezteltem rá egy kicsit, amiért az enyémhez képest nyilván alacsonyabb rendű tevékenységet végez valahol. Aztán megláttam egy halraj gyűrűjében.

Tökéleteshez közelítő komfortérzetemet az sem tudta érdemben beárnyékolni, hogy hígfosásos periódusom zenitjén voltam éppen. Egy alkalommal intenzív kényszer alatt, de végső soron a természeti népek, sőt a vadállatok bölcsességével hoztam meg a döntést, hogy a tengerben könnyítek magamon. Szaggatott mozdulatokkal egy kevésbé frekventált részt kerestem, miközben záróizmom kapitulációját előrejelző vibrálását próbáltam a hit erejével késleltetni. Végül elég gyorsan találtam – a kialakult helyzetben végül is megfelelőnek tűnő – helyet, és félig lehunyt szemmel elengedtem magam. Ez talán kiáltó otrombaságnak hangzik (különösen egy Japán kert nevű helyen), de a rájuk erőltetett kulturális máztól mentes halak falánk érdeklődése megnyugtatott: igazi nyertes-nyertes játszmát szült a helyzet. 

Háromszor merültünk palackkal, ebből két alkalommal roncshoz. Az egyik egy 1999-ben a fenékre került amerikai tank volt, a másik egy huszonhárom éves hajó. Élveztük. Amúgy a merülés az araboknál elvárható módon történt. A felszerelés gyalázatos, illetve a nálunk balesetveszélyességük miatt (értsd: alsó végtagok elvesztése) betiltott, agg alumínium palackok némi borzongást okoznak az arra hajlamosakban. A második társaságot úgy találtuk, hogy egy harmadikat kerestünk, amire azt mondták, hogy a Japanese Gardennél találjuk. Megkérdeztük az első helyen, ahol előző nap voltunk. Ők felküldtek egy úton párszáz métert, és csodálták, hogy gyalog nekivágunk. Felfelé persze csak komótos (vagy felfüggesztett?) építkezések nyomat találtuk, de aztán mégis ráleltünk egy olyan búvárklubra, amin amúgy is gondolkodtunk már, csak senki nem tudta megmondani, hogy hol találjuk. 

Ugyan a komoly arccal feltett „Tapasztalt búvár Ön?” kérdésre elég azt mondani, hogy igen, azt minden további nélkül elhiszik, azért becsületükre legyen mondva, hogy az első alkalommal pár biztonsági gyakorlatot elvégeztettek velünk a sekély vízben, hogy kiderüljön, tényleg képben vagyunk-e.

A merülések egyformán zajlottak. Elmentem fosni, majd ahogy visszatértem, láttam, hogy már készülődünk is. Beöltöztünk, a felszerelés súlyával megspékelve végigcsámpáztunk a köveken (ezt a részt gyűlöltem), aztán alaposan szemügyre vettük a kiszemelt roncsot és/vagy korallzátonyt vagy egyéb életközösséget. Itt is azt tapasztaltam, hogy a halak is egyértelműen érdeklődnek irántunk, nem csak fordítva.

A merülést nem nevezném sportnak, de kétségtelenül fárasztó. A végén eléggé kihűlve és legyengülve támolyogtunk a partra. Természetesen a beleim sem hagyták szó nélkül a hideget, a megnövekedett nyomást és az ólomöv szorítását: lerángattam magamról a felszerelést, és ismételt fosással foglaltam keretbe a merülést.

Ha már a keretnél tartunk; a második merülésvezetőnk a vízből kifelé jövet a parton összeszedte az útjába kerülő szemetet, és szépen kidobta őket. Ez hozzávetőlegesen annyira volt meglepő jelenség a zacskókkal, petpalackokkal és sittel elárasztott országban, mint nálunk a szelektív hulladékgyűjtés Ózdon, 1976-ban.

Az utóbbi napokban – otthon – egy bazi nagy labdán (fitball) ülök a számítógép előtt. Ebben az a pláne, hogy kénytelen vagyok feszes tartással, egyenes derékkal ülni, hogy megmaradhassak rajta, ezáltal javul a tartásom, mert olyan izmok erősödnek meg a gerincem környékén, amiket egyébként nem nagyon használok. De a lényeg, a végső cél, hogy a derékfájásra való hajlamom is csökkenjen.

Most ott tartok, hogy izomlázam ugyan nincs, de azért érzem, hogy hol dolgozott az izom. Pár órán át azt is érzem, hogy ezeknek az izmoknak a bedurranása valóban egyenesíti a hátamat. Viszont tegnap óta kifejezetten kellemetlen, hátfájós érzés, ha normálisan (azaz a szokásos hanyag tartásommal) ülök a széken, vagy egy fotelban. Ugye a fitball titkos működésének nem az a lényege, hogy fájdalom-okozásos büntetéssel sújtja a helytelen tartást, ugyanakkor az egyenes tartáshoz nem szoktat hozzá?