Jár ide a boltba egy házaspár. A feleség kíséri a férfit, aki reménytelen igyekezettel próbálja hasznossá tenni magát. Körülbelül 180 centi magas lehet, de nem több 50 kilónál, ólomszínű pergamen a bőre, mozdulatai lassúak, tétovák és erőtlenek, riadt, vizeskék szemeivel mindig csak pár lépésnyire tekint előre, ezek a remegő lépések pedig láthatóan komoly fájdalmat okoznak neki. Nagybeteg.

Még ha útja végéhez közeledő alkoholista is lenne (amire azért van esély), erős túlzás, sőt, irreleváns és igazságtalan, ahogy a többi vásárló viszonyul hozzá. Olyan megvetéssel vegyes undorral szemlélik, mintha árváktól lopott pénzen vett atombombát dobott volna Sopronra. Pedig megfizetett a bűnéért a többi vásárló ítélete nélkül is. Már ha volt bűne egyáltalán.

Egy blokkal odébb ült velem szemben, és csak akkor láthattam rendesen, ha tekintetemmel kikerültem a közöttünk ülőket. De nem néztem rá, és ő sem rám. Az ablak felé fordítottam a fejemet, és miközben az elvonuló éjszakai várost néztem színlelt tompán, lopva rá-rápillantottam a tükérképére, aztán egyre hosszabban és hosszabban pihentettem rajta a szememet.

Ha csak megmozdult a szeme bogara, rögtön elkaptam a tekintetemet. Éreztem, hogy rám néz az ablak tükrében. Ha visszanéztem, ő fordította el a fejét, aztán a piros lámpánál ugyanazt a lovas szobrot bámultuk, és végül, végre találkozott a tekintetünk. Mintha megérkeztünk volna abba a világba, ahova mindig is tartoznunk kellett volna. Mélyen egymás szemébe néztünk, mosolyogtunk egymásra, és tudtuk, hogy ezután már nem lesz ugyanolyan az életünk, mint eddig volt. A megállók csak az utazás ritmusát adták, az üveg mögött az éjszakai város elmosódott, mi pedig csak egymást néztük, csak egymást láttuk.

Hirtelen – mintha az újra létezni kezdő idő adna jelet – értünk a Hetvenesek terére, ahova eredetileg igyekeztem. Mintha túlzó, lehetetlen álomból ébredtem volna, megráztam magam, kapkodva, lesütött tekintettel a nyíló ajtóhoz léptem, és leszálltam a hidegbe anélkül, hogy ránéztem volna.

Ahogy a busz elindult, láttam még, ahogy üléséből szomorúan kipillant rám, de a tükörképeink csak mosolyogtak tovább egymásra, aztán felálltak, talán hogy együtt szálljanak le a végállomáson. Bénultan bámultam a gyorsan távolodó éjszakai busz után, és tudtam, hogy már soha nem érhetem utol.

Az első benyomás mindent eldönt. Tudom, mert ennek köszönhetek mindent, amit elértem. Úgy ismernek, mint akinek minden sikerül, amibe csak belefog.

Ha váratlanul egy labda száll felém, és mindenki azt hiszi, hogy egyszerűen el fog találni mondjuk a fejemen, leveszem mellkassal, hagyom egyet pattanni, miközben felnézek, hogy hova lőjem, aztán egy határozott, de elegáns mozdulattal valamelyik pipába vágom az elképedt kapus kinyújtott kezétől pár centire. Ha egy soha nem látott problémával szembesülök, rövid gondolkodás után – a lehetőségekhez képest – a legjobb megoldást találom meg. Az állásinterjúkon magabiztos, de rokonszenves szakember benyomását keltem, mindenre tudom a választ, ráadásul újabb szempontokat hozok interjúvolóim tudomására. És így tovább…

Ugyanakkor, amennyire csak lehet, azon vagyok, hogy mindent csak egyszer kelljen megtennem. Ha ugyanis a focicsapatba invitálnak, az első (azaz a második) adandó alkalommal luftot rúgok, kimegy a bokám, vagy öngólt szerzek. Ha a megoldott probléma egy másodikat szül, vagy csak egyszerűen a következő akadály kerül sorra, fatális hibát vétek, mely elrothasztja korábbi, helyes döntésem minden gyümölcsét. Ha dolgozni kezdek az új munkahelyemen, szétszórttá válok, például figyelmen kívül hagyom a legfontosabb, mindenki más számára evidens körülményt. És így tovább…

Mégis. Azok is, akik százszor láttak elbukni, meg vannak győződve róla, hogy kivételes képességekkel rendelkezem, és gyakorlatilag bármihez jobban értek, bármiben jobb vagyok, mint ők. Száz százalékos biztonsággal bekövetkező hibáimra ötvenedszerre is elnézően legyintenek, hiszen tudják, hogy az az egy alkalom, a siker pillanata vagyok én, és a másik több száz kínos perchez jóformán nincs is közöm, ha pedig megint valami új dolog kerül elő, amit hibátlanul oldok meg, nevetve gratulálnak, hogy tudták, hogy rám számíthatnak, hogy nekem ez menni fog, hiszen nekem mindig minden elsőre sikerül.

Életemben ma először láttam hasznát a küszöbömig jutó hittérítőknek. Ahogy a kopogtatásra kiléptem az előszobába, megéreztem a szagát, hogy a tűzön felejtettem a kávéfőzőt.

Ezt a jócselekedetüket a tudomásukra is hoztam, de semmi másban nem tudtunk megegyezni. Csak a nő beszélt, a fiatal srác félreállva hallgatta. (Ez általában így van: ketten jönnek, de az egyik nem csinál semmit, még a beszélő táskáját sem hozza).

Minden kérdésére korrektül válaszoltam, hogy igen, tudomásom van róla, nem, nem érdekel, igen, biztos, hogy a későbbiekben sem fog érdekelni, stb. Végig türelmes és elfogadó volt, ismételgette, hogy megért engem, amiért nem hiszek, mire én a legmélyebb tisztelet hangján arra kértem, hogy ne pazaroljon rám több időt, mert a küldetése halálbiztos kudarcra van ítélve. Ezt ugyan nehezen akarta elhinni, de végül mégiscsak ebben maradtunk.

Egy furcsa dolog azért itt motoszkál a fejemben. A nő azt mondta, hogy mostanában készülődik valami nagyobb horderejű változás, és – mivel Jézus mindenkit személyre szólóan, és szüntelenül figyel – attól függően, hogy hogy viszonyulok az istenhithez, kétféleképpen is elsülhet a dolog…

A férfi elbóbiskolhatott pár pillanatra, mert hirtelen azt vette észre, hogy egy kisebb, körülbelül hat-hétfős társaságban ücsörög, pedig amikor a fotelba ereszkedett, úgy tűnt, hogy a többiek is ugyanolyan idegenek, mint ő. Egyelőre nem zavartatta magát, maradt a helyén, a kompánia meg csak beszélgessen. Hátradőlt, bambult, megdörzsölte a szemét, és élvezte, hogy nem kell semmire gondolnia, csak úgy létezhet.

De pár pillanat múlva észrevette, hogy mindenki rá néz. Nyilván kérdeztek valamit. Vagy csak róla beszéltek? Most, hogy belegondolt, rájött, hogy fogalma sincs semmiről, nem figyelt oda, a körülötte folyó párbeszéd csak valami furcsa, ütemes háttérzajként jutott el hozzá. Elmosolyogta magát, és inkább kinézett a körből, hogy jelezze, ő nincs is itt, nem is idevalósi.

Erre egy kis csend volt a válasz, aztán a többiek folytatták a beszélgetést, de már egy kicsit halkabban. Részben ezért meg volt győződve róla, hogy most már egészen biztosan róla folyik a szó. A szeme sarkából lopva rájuk pillantott, és sejtését beigazolódni látta. Miről beszélnek? Pontosabban: mit mondanak róla? – merült fel benne a természetes kérdés.

Újra a társaság felé fordult, de csak óvatosan, nemtörődömséget tettetve, nehogy azt gondolják, hogy be akar kapcsolódni a beszélgetésbe. Hegyezni kezdte a fülét. Meglepve konstatálta, hogy nem ért egy szót sem. Ez furcsa, mert beszél elég nyelvet ahhoz, hogy szinte bármelyikből (ami egy ilyen helyzetben felbukkanhat) legalább egy foszlányt, egy hangot, egy hangsúlyt el kellene tudnia csípni. De nem.

Most már leplezetlen érdeklődéssel fordult a társalgók felé, előre is hajolt, sőt, mohón próbálta inni az épp megszólaló szavait, de egyszerűen nem értette. Ekkor az egyik, egy madárcsontú, szürkés arcú, hollófekete hajú fiatalember felé fordult, és egyenesen nekiszegezte a kérdést… Hogy mi volt a kérdés, azt persze nem értette. De nem ez volt a legnagyobb baj. A beteges külsejű ember – legalábbis ő így hallotta, és máshogy mondani sem lehet – kotkodácsolt.

Kotkodácsolt! Ezért nem értett semmit, ezért kutatott hiába az általa ismert nyelvek környékén. Nyirkos, hideg bizsergés futott le az arcától az ujjai begyéig. Önkéntelenül széttárta a karjait, elmosolyodott, hogy jelezze, ez így nem fog menni, találjanak ki valami mást, valamit… De azok csak mereven, várokozással teli tekintettel meredtek rá.

Mosolya az arcára fagyott, így fordította ki tekintetét a sokadalom felé. Nem is tudta, hogy mit vár tőlük, de nem kapta meg, annyi bizonyos. Azt remélte, hogy amint visszanéz, az egész kínos helyzet valahogy elmúlik magától, de csalatkoznia kellett. Feszült arcok, szúrós tekintetek meredtek rá. Egészen elenyészett, ami a mosolyából maradt.

Ekkor a szürkearcú fiatalember, hitetlenkedve, kissé türelmetlenül előrehajolt, és szinte sértően tagolva, mintha egy idiótának magyarázna valami mindenki más számára egyértelműt, megismételte kérdését. De már az első szótagnál… Nem. Már az első hangnál egyértelmű volt, hogy ezt megint csak kotkodácsolásnak hallja. Dühösen felnevetett. Elég ebből! Nem vagyok tréfás kedvemben, gondolta egyre növekvő indulattal. De az őrület fokozódott. A többiek egészen elképedtek, felváltva néztek egymásra, aztán a kérdezőre, majd megint mindenki őrá. A sustorgásból, a tekintetekből egyértelmű volt, hogy a helyzetet – ha ez egyáltalán lehetséges – még furcsábbnak ítélik meg, mint ő.

A nyomás elérte az elviselhetetlen szintet. Újra, mint aki az utolsó esélyt akarja megragadni a menekülésre, kinézett, de nem jött segítség. Elhatározta, hogy véget vet ennek a komédiának, és határozott hangon így szólt: – Sajnálom, de egyetlen szavát sem értem. Kérem, ismételje meg a kérdést, vagy segítsen valaki, ha lehet.

A madárcsontú fiatalember, mielőtt megszólalt volna, hosszasan a férfi szemébe nézett, és szemmel láthatóan gondolkodott, mérlegelt magában. Aztán döntésre jutott, és a többiek fesztült, néma figyelmétől kísérve megszólalt. A férfi azonban a jól ismert első hangokat meghallva elvesztette a türelmét. – Elég! Kuss! Ne szórakozz velem, beszélj rendesen, ha akarsz valamit, az istenit! – ordította. – Te kotkodácsolsz! – tárta szét teátrálisan a kezét, és mintegy segélykérően, visszaigazolást várva a többiekre nézett, akik azonban nem szóltak egyetlen szót sem. – Kotkodácsol! – ordította nekik, és mindkét kezével, sőt, mindkét karjával rámutatott, de még fel is állt, és egész törzsével a feketehajú fiatalember felé fordult, szinte ráhajolt, mélyen belenézett a szemébe, és metsző élesen, fenyegető hangon, tagolva ismételte meg: – Kot-ko-dá-csolsz!!!

Mire utolsó szavait kimondta, siket, vákuumszerű, fájdalmasan üres csend nehezedett a teremre, csak az ő hangja vert rövid visszhangot. A döbbent elnémulás közepette elképedt, hitetlenkedő, megbotránkozott, sajnálkozó és kétségbeesett arcok villantak mindenfelé, majd a mindenki mást összekötő döbbenet fojtott morajlása töltötte meg a helyiséget. A férfi valami nagyon nagy bajt csinált…

Szinte halálra rémült szavai, viselkedése hatásától, a körös-körül lévők reakciójától, és képtelenség, de most éppen a fiatalemberhez fordult segítségért, rá pillantott, hogy oldozza fel, hogy mondja már, hogy igaza van, vagy hogy legalább nem haragszik! De a fiatalemberre alig lehetett ráismerni. Szinte valós méretének felére zsugorodva ült a pamlagon, fejét lehajtotta. Ahogy újra csend lett, amelyet itt-ott azért egy-egy pisszenés, köhintés zavart meg, a fiatalember kezeit térdére tette, és mintha tonnányi tömeget kellene megmozdítania, lassan, nehezen felegyenesedett. Utoljára a fejét, majd a tekintetét emelte fel. Szemei könnyel teltek meg, a férfi szemébe nézett, és valami megfoghatatlan, de kétségkívül jelenlévő bölcsességgel, ugyanakkor lemondással és végtelen szomorúsággal a hangjában halkan csak ennyit mondott: – Kotkodács. És lassan, lehajtott fejjel, a többiek óvó figyelmétől kísérve kitántorgott a teremből.

Csitkovits szerette a szobát, amit a Gartner utcában bérelt már három éve. Szerény berendezése (egy ágy, egy íróasztal, egy szekrény és egy kopottas szőnyeg) ugyan nem az övé volt, de ha lett volna rá lehetősége, maga is ilyen bútorokat választott volna: korrekt iparosok dísztelen, mégis nemes vonalú, becsülettel elkészített munkáit.

Egyébként Csitkovits életének jó kétharmada itt zajlott; a másik egyharmadban dolgozott. Nem járt el sehova, nem találkozott senkivel, igazából a ház többi lakóját sem ismerte. Olyan elidegenedett ember volt, hogy hetente fizetendő lakbérét is egy borítékban tette le az étkezőasztalra, a főbérlővel nem is találkozott. Ez a módszer mindkettejüket kielégítette.

A fiatalember hétköznapjai mindig azonos forgatókönyv szerint teltek el. Felszínes álmából nyugtalanul ébredt, az álláig felhúzott paplan alatt nyújtózkodott egyet, de nem ernyedt el újra, mint aki még öt perc lustálkodást engedélyez a maga számára, hanem figyelni kezdett. Leginkább a hangokra koncentrált, de várakozásában volt valami mágikus is. Talán azt várta, hogy végre kiderül valami, történik valami, ami egy csapásra helyre teszi a dolgokat zilált agyában, amit látva (vagy hallva, érezve?) felnevethet végre felszabadultan, mint akinek elárulták a barátai, hogy az utóbbi időben, mióta olyan furcsa minden, ártatlan tréfát űztek vele.

De csak a szokásos zajokat hallotta. A szemetes autót, egy-egy távoli vagy akár közelebbi dudálást, aztán ahogy a munkába igyekvők beindítják az autójukat, illetve a szemközti ház egyik nyitott ablakából kiszűrődő hangos zenét. A zene mindig más volt, de valahogy mindig ugyanaz. Mindenesetre semmi olyasmi, amit bárhol máshol hallott volna. Egyszerű és durva, bár volt benne mégis valami, amiért talán szeretni lehet, de nem tudta volna megfogalmazni (mert megérteni sem tudta), hogy mi az. De legfőképpen azt nem értette, hogy szólhat ilyen erővel.

Felült az ágyban, felvette drótkeretes szemüvegét, és az ablakhoz ment. Pár pillanatig csak állt ott, mint aki tízig számol, aztán hirtelen, energikus mozdulatokkal félrerántotta a függönyt, és szélesre tárta az ablakot. Ekkor megint tétovázott egy szempillantásnyit, majd kinézett. Újra a szokásos látvány… Éledező utca autókkal, motorokkal, az a furcsa zene szemből.

A hangokat még meg tudta szokni valahogy, de a látvánnyal soha nem tudott betelni. Már-már veszélyes mértékben hajolt ki az ablakon, szeme ide-oda cikázott, aztán próbált nyugalmat erőltetni magára, hogy szisztematikusan végig tudjon nézni mindent, de aztán megint elkapta a hév, egyik lábát fel is emelte, hátra is nyújtotta, hogy még kijjebb hajolhasson, hogy még többet láthasson. Hogy néznek ki belülről ezek az autók? Nehéz kormányozni őket? Honnan jönnek, és hova tartanak?

Na jó, ideje készülődni – gondolta, és a szoba felé fordult. Becsukta az ablakot, az este odakészített lavór vízben megmosakodott, megborotválkozott, majd akkurátusan felöltözött. Nem feledkezett meg a mandzsettáról és a mellényről sem. Borotválkozó-tükrét ide-oda forgatva győződött meg róla, hogy mindene a helyén van, úgyhogy felvette a felöltőjét, fogta a sétapálcáját, és elindult.

A lépcsőházban hűvös, borzongató huzat bújt a gallérja mögé, és csak a földszinten csendesedett el újra észrevétlenül. A kapuhoz érve újra megállt, de csak egy pillanatra. Lenyomta a kilincset, és kilépett az utcára. Mohón nézett körbe, aztán csalódottsággal vegyes harag futott át az arcán, még a pálcájával is koppantott egyet dühösen, de aztán egy pillanat alatt rendezte vonásait.

Messze nem látok még minden részletet pontosan, csak annyit tudok, hogy egy ország prosperitásának megalapozásánál mindig ott vannak az olyan emberek, akik a már használhatatlanul kicsire zsugorodott szappant hozzáragasztják a következőhöz.

A karácsonyi forgatagban szükséged lesz egy mp3 lejátszóra, benne elkeseredett, a fennálló világrend megdöntését áhító emberek által szerzett és előadott dühös, könyörtelenül bestiális zenével.

Újabb halálos áldozata van a karácsonyi vásárlási láznak. Ezúttal egy, az ünnepek idejére hibernálással kecsegtető készülék feltalálóját és forgalmazóját taposták halálra üzletének megnyitásakor.

– Most erre mit mondjak?

– Miért, te azt hitted, hogy mindenre mondanod kell valamit?

Nem dohányzom. Amikor pedig régen mégis cigarettáztam, mindig ugyanúgy csináltam. Nagyjából fél szál elszívása után összeszorítottam a gyomromat, színemet szürkészöldre változtattam, és a következő néhány órát keserves, végeláthatatlan hányással töltöttem. A kortárs csoportban ennek volt ugyan egy kellemetlen mellékzöngéje, de mégiscsak be kellett látnom, hogy nem leszek nikotinista.

A pipázás is csak annyira érdekelt, hogy szívesen szippantottam kellemes füstjéből, de szívni – még letüdőzés nélkül is – egyértelmű kellemetlenségnek tartottam. Párszor tettem még óvatos kísérleteket a cigarettával, melyek során – még a rosszullétet elkerülve is – arra a következtetésre jutottam, hogy ez a drogok legalja. Valami könnyűség érzést ad, meg elveri az éhséget, de amúgy se magamra nézve hízelgő tévképzetek, se egy értékelhető hallucináció, semmi.

Mindezek ellenére még Egyiptomban megtetszett a shisha, azaz a vízipipa. Vettem is egy rendes, működő, nem csak dísznek való darabot, ma is megvan. Ezt is meg tudom számolni talán egy kezemen is, hogy hányszor használtam, de az volt benne a pláne, hogy gyümölcsös dohányt tettünk bele, és – legalábbis én – csak a számban öblögettem a füstjével, ahogy azt a pipákkal kapcsolatban hallottam, hogy kell.

Szíriában és Jordániában is nagy népszerűségnek örvend a shisházás. Vannak külön erre szakosodott helyek is, ahol ezen kívül maximum még egy teát iszik meg az ember, de az éttermekben is magától értetődik, hogy a vendégek rendelnek egy pipát maguknak. Ez velünk is sokszor előfordult.

Egyik önkéntes segítőnk elárulta, hogy egyetlen shisha elfogyasztása körülbelül egy doboz cigaretta elszívásának felel meg, és szó sincs róla, hogy öblögetni kellene vele: rendesen le kell tüdőzni. Az egész nagyon hangulatos egyébként, az ember szívesen eljátszik a kifújt füsttel, az illata kifejezetten kellemes. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom úgy, ahogy elő van írva. Maximum rosszul leszek.

A futással, úszással és biciklizéssel szerzett vitálkapacitásomat hadrendbe állítva konokul szívni kezdtem, aztán kövér, sűrű füstöt eregettem, és újra meg újra, amikor rám került a sor. (A helyiek, illetve mindenki, aki érdemben vízipipázik, egymaga bánik el eggyel). Tulajdonképpen meg sem lepődtem rajta, hogy nem lettem rosszul. Csak tüdőztem, pöfékeltem, karikákat eregettem, élveztem az illatot, és helyezgettem a nyelvemet, hogy a dohány ízének minden komponensét felfedezhessem. Közben beszélgettünk, és nevetgéltünk. Könnyűnek és vidámnak éreztem magam, az egyik alkalom előtti mardosó éhségem pedig nyomtalanul elillant. Szóval semmi rosszat nem tudok mondani. (A tüdőrákról sok más helyen lehet olvasni).

Az éttermekben kifejezett szakemberek foglalkoznak a shishák beüzemelésével és élőn tartásával. Megtömik, faszenet tesznek rá, (saját szipkájukat használva) megszívogatják, és működőn teszik le a vendég elé, később pedig cserélgetik rajta a szenet. Ennek az egésznek kb. délben állnak neki, és folytatják késő éjszakáig. Aztán másnap, meg nyáron, és jövőre. Nem tudom, ez hány doboz ciginek felel meg, de idősebb „felszívót” nem láttunk egyet sem.

Amikor már rohanni kell, a legtöbbször feledésbe merül a tény, de azért lehet tudni, hogy a gyilkos galócából készült gombapaprikásnál csodálatosabb étel – a maga műfajában persze – alig-alig van a világon. Ez A rendíthetetlen ólomkatona című meséről jutott eszembe. Andersen kis története tanítani valóan egyesít magában mindent, ami egy izgalmas, tanulságos, léleképítő meséhez kell, de a végén van benne valami a gyilkos galóca humorából. 

Az emberben azonnal szimpátia ébred a testi fogyatékosságán elszántsággal, állhatatossággal felülemelkedő ólomkatona iránt. Nehéz helyzetből indul – ahogy azt el is várjuk egy fejlődési potenciállal rendelkező mesehőstől –, és meglehetősen kihívó célt, egy balerina meghódítását tűzi maga elé. Igazi, gyereknek való perspektíva. Adódik is a párhuzam: Kis emberekként elindulva az élet rögös útján – nyilván megpróbáltatások, leküzdésre váró akadályok során át –, de végül győzedelmeskedniük kell, el kell érniük, amit akarnak, amit várnak az élettől. (Érdemes talán a boldogságot megcélozni).

A rendíthetetlen ólomkatona is így tesz. A papírbalerináról álmodozik, és már a fixírozásnál tart, amikor részleteiben tisztázatlan körülmények között kiesik az ablakból, hogy veszélyes kalandokba sodródjon. Ólomsúlyúként egy gyerekek által készített, azaz nem feltétlenül üzembiztos papírhajón kénytelen utazni a csatornában, ahol egy patkány állja az útját. A vele való dacolás során is csak férfias kiállására hagyatkozhat, ugyanis a jelek szerint néma (is). Egy zuhatagon leesve egy hal gyomrában köt ki, majd a halpiacon át csodával határos módon épp ahhoz a családhoz kerül vissza, ahonnan elindult.

Kimosdatják, újra láthatja szerelmét, aki ezúttal már viszonozza forró pillantását, mégis csak érdemes volt szenvedni, küzdeni, hiszen a jó elnyeri jutalmát! Hacsak a szerző be nem dobja a gyilkos galóca effektust, mely szerint a tulajdonosi jogokat gyakorló kisfiú minden különösebb ok nélkül behajítja az ólomkatonát a kályha tüzébe, egy gonosz fuvallat pedig utána libbenti potenciális barátnőjét is. Innentől kezdve nincs több meglepetés: a katona hosszasan elnyújtva, heroikusan pusztul el, a balerina pedig egy szempillantás alatt, nagylángon. Előbbiből ólomszíve, utóbbiból szénné égett (eredetileg aranycsillám) rózsája marad meg.

Ha tehát egy gyerek innen akar példát meríteni, illetve kijelölni a saját útját, akkor a nyugdíj előtti utolsó napon bekövetkezett üzemi baleset, vagy a mozgáshiányos kishivatalnokként, szív- és érrendszeri eredetű betegségben való elpusztulás környékén kell keresgélnie.

– Figyelj csak, én gyakorlatilag alig tudok valamit az iszlámról, te meg eléggé képben vagy. Szóval tudnál nekem ajánlani egy könyvet, ami az iszlámról szól? Ki akarom mutatni, hogy a kereszténység magasabb rendű, vagy hogy igazibb… vagy mi. Érted, nem?

A mi családunk – amennyire tudom, generációkra visszamenőleg – ügyetlenül bukdácsolt a hétköznapokban. Nem tudtunk mit kezdeni egymással (még magunkkal is csak üggyel-bajjal). Együttélésünk folytonos konfliktusok forrása, és régről, újra és újra felserkenő sérelmek láncolata volt. Egészen addig, amíg valami baj nem történt.

Ilyenkor – mint a kókadozó növény, ha vizet kap, mint a régi gép, amiről letörlik az évtizedes koszt, és áram alá helyezik – felocsúdtunk, és egyszerre tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal és egymással.

Anélkül, hogy valaha beszéltünk volna az ilyen vészforgatókönyvekről, mindenki hiba nélkül, azonnal és hatékonyan tette a dolgát. Nyúltunk a garázs plafonján várakozó mankóért (volt többféle méretben, hónalj és könyök változatban), hívtuk az adott esetben releváns specialistát, megszereztük és kivonatoltuk a vonatkozó jogszabályokat, megszerveztük az elkövetkezendő időszak teendőit, idő- és munkamegosztást alakítottunk ki, stb. Senki nem esett pánikba, senki nem téblábolt tehetetlenül. Azt kell, hogy mondjam, még valami furcsa módon vidámak is voltunk. És ez megnyugtatott minket.

Éppen ezért nem mondhatom, hogy az ilyen esetek különlegesek lettek volna, hiszen nálunk pontosan ezek a helyzetek voltak az alapértelmezés szerintiek, a normálisak. Ha azonban azt nézzük, hogy életünkből mennyi időt töltöttünk a hétköznapi élettel, és mennyit kármentéssel, az jön ki, hogy az előbbiből volt sokkal több. Azaz sokszor évek teltek el úgy, hogy semmi baj nem történt. Ezek az évek voltak a legkeservesebbek, ezek vánszorogtak ólomlábakon.

Aznap este – a szokásostól eltérő módon – csak Ursulával ketten mentünk sétálni. Amúgy semmi különös nem volt, ugyanazt az útvonalat jártuk be, mint amit mindig szoktunk; Ursula, mint minden kutya, szereti az ilyenfajta kiszámíthatóságot.

Sokat szaglászott, kifejezetten vidám volt, de azért most is mindig lemaradt. Hiába, tizennégy éves már, persze, hogy nem fürge. Most is, ahogy az már megszokott, én mentem elöl, és mindig a következő sarkon vártam be. Nem türelmetlenkedtem: tudom jól, hogy én is megöregszem egyszer. Különben is szívesen bámészkodom, minek mindig rohanni…

Már majdnem megtettük a teljes körünket, azaz az utolsó olyan kis utcához értünk, ahol át kell menni. Ursula megint lemaradt, de én úgy döntöttem, hogy átmegyek, és majd megvárom a kapu előtt. Ahogy átértem, jött is már. De hirtelen bőgő motorhangot hallottam, és a nagyobb útról, amit reggel és koradélután iskolás gyerekek szoktak ellepni, egy autó fordult be irdatlan sebességgel, csikorgó kerekekkel. Ursula egyre közelebb ért, és láttam, hogy mi fog történni, láttam, hogy az a suhanc a kocsiban nem figyel, nem látja Ursulát! Felkiáltottam, hogy állj!, hogy álljon meg legalább valamelyikük, de mire a hang elhagyta a számat, már csak artikulálatlan ordításnak hangzott. Egy pillanattal később az autó a jobb elejével elgázolta Ursulát. Szegénynek meglepődni, de még megijedni sem volt ideje, egy nagy nyekkenéssel messze előre repült, és csonthangú puffanással csapódott az aszfalthoz.

Iszonyúan megijedtem. Szinte megbénulva álltam pár pillanatig, érezem az adrenalin ízét a számban. Ahogy elindultam, kiszállt a sofőr is, és rögtön a földön fekvő, hangosan, kétségbeesetten sivító Ursula felé indult – ahogy én is. De először az autóját nézte, hogy mekkora a kára. (Szinte semmi nem látszott rajta egyébként, de ez mindegy is). Látható haraggal indult Ursula felé, és még mielőtt én odaértem volna, belerúgott egyet!

A kurva istenit! Ez azért nálam is kicsapta a biztosítékot! Még ő rúg bele? Mennyivel jött? Nem tudja, hogy egy kutyánál számítani kell arra, hogy le fog lépni az útra? Egyáltalán, milyen ember ez?! Közben Ursula sivítása kicsit halkabb lett, és habos bugyborékolásba fordult.

Élesen, röviden ráordítottam a fickóra. Meglepettségéből láttam, hogy eddig engem észre sem vett. Feléje indultam, és minden lépesemmel egyre jobban éreztem, hogy elönt a düh. A férfi visszafordult, és az autóból egy baseballütőt vett elő. Egyenesen rám nézett, és elindult felém.

Nem gondolkodtam többé, csak az érzékeimre hagyatkoztam. Kitértem előle, majd kis távolságot tartva mögötte visszafordultam, elkezdtem körbe járni körülötte, egyre szűkülő körökben. Jóval fürgébb voltam nála. A külvilág már nem létezett számomra, csak azt konstatáltam, hogy Ursula elhallgatott, nem is nyüszít már. Egyre gyorsabban köröztem az ember körül, aki igyekezett mindig szembe fordulni velem. Láttam az aggodalmat a szemében, és éreztem, ahogy fárad, ahogy mozdulatai bizonytalanná válnak. Megbotlott, és én azonnal, gondolkodás, és tétovázás nélkül nekimentem. Elkaptam a karját, amelyikben a baseballütőt szorongatta, és teljes erőmből rászorítottam. Azonnal elengedte, és fájdalmasan felordított. A mellkasának ugrottam, és feldöntöttem. Megéreztem a rettegését, de ez csak fokozta a dühömet, szemeim befordultak, és marcangolni kezdtem. Semmit nem ért azzal, hogy a pofámat megmarkolta, és próbált eltaszítani. Kapálózott, ordított, de én csak haraptam, téptem, ömlött a vér, én pedig nem tudtam abbahagyni. Aztán egyszer csak nem szorította a pofámat, nem kapálózott és nem adott ki hangot már.

Jókora csődület jött össze, vagy húszan álltak körbe, és földbegyökerezett lábbal bámultak rám. Az egyik felém lépett, én pedig egyenesen felé. Az utolsó pillanatban félreállt, én pedig, rohanni kezdtem, vágtázni, és éreztem, ahogy a nyál és a vér a pofámról és a bundámról fröcsköl a földre, aztán már dermedni kezd, de én csak rohantam, rohantam…