Egy kiábrándult, céltalan férfi négy, fetrengéssel töltött nap után egyszer csak felkelt az ágyából. Kitárta az ablakokat, és mélyen beszívta a friss levegőt. Lezuhanyozott, felöltözött, és lazán, hátra se nézve becsapta maga mögött az ajtót.

Ugyanekkor, a háztömb másik oldalával szemben egy ötéves forma kisfiú a kezében szorongatott csavarkulcsot az éppen leszerelt segédkerekek mellé dobta a fűbe, és elszántan megmarkolta kis biciklije kormányát.

A férfi napok óta nem evett, ezért könnyűnek érezte magát, és súlytalanul lépdelt az utcán. Nem tudta, hova megy pontosan, de a sarkon tétovázás nélkül balra fordult.

A kisfiú először az egyik lábát tette a pedálra, aztán rálépett, és felemelte a másikat. Majdnem sikerült megtennie egy teljes fordulatot, aztán az első kerék jobbra fordult, és a bicikli hirtelen megtorpant. Rögtön újra próbálkozott; kicsit nagyobb sikerrel. Ötödszörre már egészen jól ment. Rájött, hogy ha gyorsít, biztosabban tartja az irányt.

A férfit megnyugtatta a friss levegő, a könnyű léptei. Hónapok óta nem érzett harmónia költözött a szívébe. Eddig nem nézett semmire igazán, de most észrevette a kisfiút az út másik oldalán. Elszorult a torka. Mintha évtizedekkel ezelőtti magát látta volna. Ugyanaz a sima, barna haj, a pamut rövidnadrág, a szandál, az elszánt, tettre kész tekintet.

A kisfiú szorgosan pedálozott, arcán a koncentráció komoly kis nyomai. Meg-megremegő kézzel, de folyamatosan haladt. Egy óvatos mosolyt is engedélyezett magának.

A férfi – megint csak anélkül, hogy tétovázott, vagy lassított volna – lelépett az útra, és a kisfiú felé indult, akiről le sem vette a szemét. A kisfiú csak magára figyelt, és – már szélesebben – elmosolyodott. Tud biciklizni! A férfi pár lépésre volt tőle. A kisfiú nagy örömében nem figyelt eléggé, és hirtelen megbillent, azaz élesen balra kanyarodott, le a járdáról, le az útra. A furgon blokkoló kerekei kánonban vonyítottak. A férfi olyan nyugodtan, mintha ráérne, lehajolt, és a kis kormányt irányba állítva nagyot lendített a kisfiú hátán, aki ijedt igyekezetében ó-t formált a szájával, és a járdaszegélynek ütközve a bicikliről a fűre esett. A férfi alig láthatóan elmosolyodott, és lehunyta a szemét. A csattanást nem is hallotta, csak hogy iszonyú súly nehezedik rá, aztán minden könnyebb, mint valaha.

Addig eléggé egyértelmű a helyzet, hogy a kockára vágott csirkemell darabokat rádobom a forró olajra, és egy kis fehér kérget sütök rá, miközben delikáttal szórom meg – kicsit jobban, mint ahogy elsőre indokoltnak tűnne.

Nincs mit meglepődni azon sem, hogy aztán az egészet felöntöm hidegvízzel, és alaposan ellátom tárkonnyal. Kicsit nagyobb lángon, fedő alatt forrásig juttatom, majd csendesebbre veszem, és bugyborékolón tartom, amíg a hús kellően meg nem puhul.

Még pár szem, a hússal megegyező méretűre vágott krumplit is belepottyantok a fazékba, de aztán (és van, aki erre felszisszen) rögtön beborítom a felvagdosott zsenge kelkáposzta leveleket! Ez persze már jó pár púpos kiskanál őrölt köményért kiált, de a pirospaprikát is szívesen fogadja, így amellett sem szól érv, hogy azt megtagadjuk tőle.

Míg az eddigieket egészen a késznek tekinthető állapotig óvatos forrásban tartom, elkészítem a rántást, majd összedolgozom őket. Neki is lehet látni – feltéve, hogy az ember felülemelkedett már dacos kisgyerek énjén, aki annak idején eltiltotta a kelkáposztától.

A magas pincér kitűnik a többi közül. Nem a magasságával. És nem csak a jelenlévő pincérek közül. Most látom először, de tudom, hogy soha nem hibázik. Tudja, hogy melyik étel hogy készül. Azt is tudja, hogy a vendégnek ízleni fog-e. Elmondja, hogy mire érdemes figyelni, mit lehet leginkább szeretni az adott fogásban. Mindenkinek azt ajánlja, ami éppen neki való. Amit élvezni fog. Amit élvezni tud.

Emlékszik minden rendelésre. A tízfős társaságban mindenki, külön kérdés nélkül, szépen sorban megkapja a jég nélküli facsart narancslevet, a kevés jéggel készültet, a kétszer módosított pohár barna sört, a korsó világost, a buborékos vizet és a csapból folyót.

Parancsoljon. Óhajtja, hogy…? Szabad még valamit…? Milyennek találta a…? Jól bánik a szavakkal. Választékosan beszél. Nekem kicsit modorosnak tűnik, aztán mégsem. Aztán megint. Nem tudom eldönteni. A hangja kedves, nyugodt, meleg, megnyugtató. Mosolygós.

Az arcán is szelíd, nyugodt mosoly ül. Kisimult homlokától, a száján át, le az álla csúcsáig. Bárkihez szól, bárkinek kínál, a szemei közé néz. Aki rápillant, láthatja, hogy a szeme is mosolyog. Aki belenéz, láthatja, hogy nem.

Minden porcikája, minden mozdulata, minden hangja zárva van, csak a szemén át lehet belelátni. Belül régi sértettség, önjelölt kiskirályok emléke. Harag. Megvetés. Kívül tökéletesség. És lesajnált bábuk az asztalok körül.

A cég mind anyagilag, mind erkölcsileg olyan magasra hágott, hogy végre van ideje és kapacitása arra, hogy a Föld iránti szerető elkötelezettségét hitelesen sugárzó környezetvédelmi hitvallást fogalmazzon meg, és azt széles körben nyilvánosságra is hozza.

A következő – talán még ölesebb – lépes az lehetne, hogy a székház körül nem csecsemőfej nagyságú sótömböket vágnak földhöz, hanem kiválasztanak és beszereznek egy adagot a hozzáférhető, jóval barátságosabb síkosság mentesítő anyagok (zeolit, kavics, homok…) közül.

1988-ban bekötötték hozzánk a Sky Channel, a Super Channel és a SAT1 műholdas adókat. Egyik legfényesebb emlékképem ebből az időszakból a Super Channelen futó The Twilight Zone című sorozat. Az akkor vetített részek ugyan ijesztőek voltak, de ötletességük, hangulatuk magával ragadott.

Nemrég újra eszembe jutott mindez, és megszereztem a komplett sorozatot. Meglepődve láttam, hogy 1959-ben indult útjára – fekete-fehérben. Az epizódok – természetesen – lassabb sodrásúak, mint a ma megszokott sorozatok, de én fennakadás nélkül tudok azonosulni ezzel a tempóval.

Gyakorlatilag minden részről elmondható, hogy valamilyen mélyebb üzenetet hordoz, illetve legalább egyszer, a végén, komoly csavarra számíthat a néző. Olyanra, amitől magában újra végig kell futnia az epizódon, és minden történést és részletet újra el kell helyeznie a fejében, ugyanis az nem oda való, mint ahova eredetileg gondolta.

Külön érdekesség, kordokumentum, hogy az űrrel foglalkozó részekben magától értetődőnek veszik, hogy az univerzumban számos, a miénkhez olyannyira hasonlatos világ létezik, hogy a légkör gázainak megoszlása, vagy akár az ott lakók is pont olyanok, mint nálunk. (Ne felejtsük el, hogy az űrkutatás akkora lendülettel indult akkortájt, hogy az adott körülmények között reálisnak tűnhetett, hogy pl. mostanra otthonosan fogunk mozogni a világűrben).

A legutóbbi rész, amit láttam, minden említett mozzanatot egyesít magában. Elveszett űrutazók landolnak egy, a Földhöz megszólalásig hasonló bolygón. Illetve aszteroidán. De már csak azért sem lehet a Föld maga, mert a környezet több száz éves, az epizód viszont 2185-ben játszódik. Hacsak nem valami időanomáliáról van szó… Az is furcsa még, hogy úgy tűnik, különböző helyszínek vannak, ahol mozdulatlan, kapcsolatteremtésre nem bírható emberek jelenítik meg díszletek között(?) egy-egy elképzelt vagy megtörtént esemény pillanatképét. A néma pillanatképek főszereplőinek arcán idült, letörölhetetlen mosoly ragyog. Van szépségversenyt nyert csúnya lány, boldogan pecázó öregúr, birtokát szemlélő farmer, a választásokat épp megnyerő polgármester, stb.

Az űrutazók persze végig sötétben tapogatóznak, ezért – érthető módon – feszültté válnak. Ekkor váratlanul előkerül egy öregúr, aki végre él, mozog, beszél! Lassan kezd kibontakozni, hogy mi miért van, hogy hol vannak egyáltalán. És azon a ponton, ahonnan már nincs visszaút, végül kiderül minden más is. Az idült mosolyoknak, a mozdulatlanságnak, az asztronauták agresszivitásának a magyarázata. Aki a végkifejlet előtt ráhibázik a megoldásra, bátran lottózzon.

Hova a francba tolja már azt a széket? A lakás legtávolabbi sarkába?... Bassza meg! Ez trombitálni tanul…

Az ember soha nincs készen. Mindig vezet valahová az útja. Ha mégoly aprók is, de változások mennek végbe benne. Az előtte feltáruló horizont finoman alakul még akkor is, ha nem, vagy csak igen homályosan tudja kivenni a parányi különbségeket. Én például ma reggel vettem észre, hogy szőrösödni kezdett a hátam.

Kérem a WC peremén barnába hajló vizeletfoltot hagyó kollégát, hogy sürgősen pótolja az őt ért folyadékveszteséget. Az ezt követően elejtett foltokat már olyan könnyű lesz letörölni, hogy érdemes megpróbálkozni vele.

Reggel soha nem kelek túl korán – bár tudom, relatív, ki mit ért korai kelés alatt. Én mindenesetre nem is használok órát. Nekem mindegy, hogy pontosan mennyi az idő, mégis le merném fogadni, hogy adott esetben akár hozzám is lehetne igazítani azokat a ketyegőket.

Ébredés után egy kicsit ejtőzöm, iszom valamit, aztán elindulok Urbánnéhoz, hogy megreggelizzek. Mindig invitál, hogy menjünk be a nappaliba, de én szívesebben maradok a konyhában. A sparhelt közelébe húzódom, miközben a falatokat forgatom a számban, és élvezem a sugárzó hőt. (Ha jobban belegondolok, én nem ismerem a túl meleg fogalmát). Közben folyamatosan beszélgetünk, illetve ha őszinte akarok lenni, Urbánné beszél hozzám, én nem nagyon szólok. Amikor végeztem, fogom magam, és odébbállok.

Korábban ilyenkor Takácsékhoz jártam, de mióta megnőttek a gyerekek, kerülöm őket. Idegesítenek a rohangálásukkal, hogy állandóan jönnek felém a nyálas ujjaikkal, hogy mindig készülnek valamire, és ezért folyamatosan résen kell lennem. Meg az is igaz, hogy Magdi férje sem igazán kedvelt engem, de hamar átláttam, hogy ez nem sokat számít, úgyis mindig az van, amit a felesége akar. És végül is csak egy vendég vagyok. Mi van abban?

A reggeli után a saját dolgaimat intézem. Erről nem akarok sokkal bővebben nyilatkozni, csak annyit mondok, hogy lényegében nők után járok. Az emberek döntő többsége számára ez valami kihívásokkal teli, bonyolult, kudarcokkal fenyegető tevékenység. Na, ez baromság. A világon nincs ennél egyszerűbb dolog; a nők és mi ugyanazt akarjuk (egymást), és a felhozatal is pazar: nők mindenhol vannak, és mindenütt egyformák. (Ezt nem kritikaként mondom, sőt).

Dél körül újra megéhezem, úgyhogy irány Noémi, az egyetemista lány. Vele nem sokat szoktunk beszélgetni, inkább csak elvagyunk egymással. Megnyugtatjuk egymást. Máshol sem szoktam feszengeni, de itt különösen könnyen engedem el magam. Van, hogy órákat töltök ott, de olyakor-olykor még aludni is szoktam nála. Innen csak késő délután megyek tovább, még bóklászom egy kicsit a környéken, megnézem, mi újság a „birodalmamban”, aztán hazaballagok.

Otthon jöhet a vacsora, aztán egy kis pihenés. Pontosan tudják már, hogy ilyenkor azt szeretem, ha békén hagynak, maximum csak meghallgatom, hogy kivel mi volt napközben, de magamról nem beszélek. Tudom, hogy önzőnek tartanak, meg azt gondolják, hogy mégiscsak túlzás, hogy úgy járok haza, mint valami szállodába, de végül mégiscsak elfogadják.

Már javában sötét van, amikor újra nekivágok a városnak. Ha azt mondtam, hogy napközben a nőket hajtom, nem tudom, mit mondhatnék az éjszakára. Ez az a napszak, amit a legkomolyabban veszek, ilyenkor vagyok a legjobb formában, és szükségem is van rá, mert ilyenkor komoly játékosok vannak a pályán, akikkel – ha értik mire gondolok – alaposan meg kell mérkőznöm időnként. Na, ezek nem a korábban említett élhetetlenek, hanem olyan társaság, ahol mindenki mindenki ellen van, ahol csak minden és semmi között választhatsz, ahol vagy császár, vagy halálraítélt vagy.

Az sem ritka, hogy csúnya összetűzésbe keveredek a konkurenciával. Mondjuk úgy, hogy vannak páran, akikkel már nem lesz gondom, de nálam is rezgett a léc párszor. Ez benne van a játékban, és ez rendben is van, ha tudod, hogy mit vársz az élettől, és mit vagy hajlandó adni cserébe. Márpedig mi, macskák, pontosan tudjuk.

Közismert tény, hogy a pokol nem homogén világ, hanem mindenkinek személyre szabottan állítják össze, és működtetik. Van, akinek kelbimbót kell falnia, másnak gyulladt bőrű patkányokkal kell megosztania apró szobáját.

Schöngeist tanár úr a saját poklában minden áldott nap éber nyúlálmából még hajnalban, de máris elkésve ébred, majd berohan az iskolába, ahol egész nap érettségizik. A sorban utolsó matematika érettségit útközben hazafelé teszi le, de megbukik belőle, majd a bizottság tagjainak szemrehányó tekintetétől sújtva éber nyúlálomba sírja magát, hogy másnap még hajnalban, de máris elkésve ébredjen.

Csak most értesültem róla, hogy XVI. Benedek tavaly nagypénteken nem vitte a keresztet még egy rövid szakaszon sem, mert eléggé rossz volt az idő. Tulajdonképpen egyetértek vele. Ez a szimbolikusnak szánt cselekedet csak akkor vethetne még bizarrabb fényt mindarra, amit annak idején szegény Jézusnak élesben kellett átélnie, ha a Pápa – ne adj’ Isten – megcsúszna a kikönnyített parádés kereszttel, és így szenvedne combnyaktörést.

Egyik kedves svihák szír vendéglátónknak feltűnt, hogy hárman vagyunk fiúk, és ketten lányok. A hallban való elhelyezkedésünk alapján rólam gondolta, hogy partner nélkül érkeztem – hiszen olyan, hogy férfiak és nők együtt, de egymástól függetlenül mozogjanak a világban, nincs.

Viccesen megkérdezte, hogy talán meleg vagyok-e, majd rögtön hozzátette, hogy náluk ilyesmi nincs. A férfiak, srácok, akiket kézen fogva látunk járkálni, csak nagyon jó barátok. (Ez egyébként így van; az érintés és az összetartozás kifejezése egész más alapokon nyugszik, mint nálunk). Ha esetleg mégis kiderülne valakiről, hogy meleg (azaz elkapta ezt a speciális betegséget), azonnal menne a börtönbe – tette hozzá.

Ugyanez az ember egyébként – ha jól rémlik – egy tizenhét éves lányt vett feleségül pár éve, aki igazán boldogan élhet, hiszen nincs is más dolga, mint a gyerekekkel lenni a házban, és várni, hogy férjének van-e kedve valamikor az éjjel során hazaugrani csípni pár falatot, meg dugni egyet.

A figura amúgy vendéglátónak végül is korrekt volt. A busz ugyan pont a magányosan álló szállodája előtt tett le minket (It’s better for you my friend) anélkül, hogy érdemi választásunk lett volna, de végül sikerült úgy lealkudnunk az árat, hogy a később ellenőrzött helyekhez képest is elégedettek lehettünk, ráadásul a palmyrai romokat is pont szemben találtuk.

Szerintem, ha meleg lennék, akkor is elfogadta volna a szír fontjaimat, és futni hagyott volna a kópé. Talán még orvost is hívott volna.

Egy, a tökéleteshez közelítő világban a napi bevásárlásom a sarki üzletben úgy történne, hogy a pénztárhoz lépek, a pénztáros lecsippantja az árukat a vonalkód-olvasóval, és vagy automatikusan ad egyet a halomban álló reklámszatyrokból, vagy emlékszik rám, és pontosan tudja, hogy ezúttal is, ezerhétszáz-tizenkettedszer is fogok kérni egyet, és azért ad. Én örülhetek, mert kitalálták – az egyébként zavarba ejtően egyszerű – gondolatomat, ők cserébe mozgó reklámfelületet kapnak, és a kezemben himbálódzó zacskó láttán páran talán a homlokukra csapnak, hogy tényleg, még be kell ugranom a sarokra a boltba.

Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy nem kellett kérnem a zacskót, és majdnem könnybe is lábadt a szemem, de aztán soha többet. Csak ma értettem meg, hogy ezek azt akarják, hogy emeljek a környezettudatossági szintemen, és eleve a zsebembe készített zacskóval érkezzek.

Annak idején idealista voltam. Egy kedves álmodozó. A szüleim arra neveltek, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártok magamnak – helyesen cselekedjek, higgyem el, amit a szívem mond, és tudni fogom, mi jó és mi rossz, mivel használok, és mivel ártok. Megfogadtam a tanácsukat, és elmondhatom, hogy boldog, gondtalan gyerekkorom volt.

Szívesen és jól tanultam, soha nem puskáztam, de segítettem az osztálytársaimnak, nem voltam irigy a tudásomra, szeretettel osztottam belőle, és boldoggá tett, ha az én segítségemmel értek el – olykor az enyémnél is szebb – eredményeket. Mindenki azt jósolta, hogy sokra fogom vinni.

Amikor dolgozni kezdtem, látszólag nem változott semmi. Az ügyfeleim elégedettek voltak velem, tisztességes nyereségem volt, és a környezetem, az ismerőseim is megbecsültek. De valami mégis megváltozott. Annak ellenére, hogy mindig a legjobb, a számukra leghasznosabb megoldásokat kínáltam a megrendelőimnek, és okkal hittem benne, hogy valódi értéket teremtek, a jóslat, miszerint egyszer sokra viszem, csak nem látszott beigazolódni.

Egyre keményebben dolgoztam, egyre szerényebb haszonnal. Ahogy a jóslat által festett kép színei halványodtak, úgy nőtt bennem az elégedetlenség, és az az egyre élesebb körvonalú érzés, hogy kimaradok valamiből, hogy megfosztanak attól, amit nekem ígértek, ami jár nekem. Baleknak éreztem magam. Az évek alatt elvesztett tenderek, és megrendelések, a sikeres svihákok keserű látványa után már nem tudtam többé nem észrevenni, hogy a becsület nem hálálja meg magát, a becstelenség, a korrupció, a nyomásgyakorlás, és a hazugság ellenben azonnal fizetnek.

Sokáig nem akartam látni, hogy a világ nem olyan, mint amilyet a szüleim nekem álmodtak, mint amilyet én álmodtam magamnak. Többször a határán voltam, hogy levonom a következtetést, de mielőtt ítéletté, többé már letagadhatatlan ténnyé formálódhatott volna, elűztem a baljós gondolatot. Minden ilyen alkalom nagyon felzaklatott. Gyávának éreztem magam, és növekedni kezdett bennem a gyűlölet. Az elkeseredettségem egyre csak fokozódott, és éreztem, hogy nincs már messze az idő, amikor a gyűlölet már nem fog elférni bennem, amikor már ki kell engednem.

Rettegtem ettől a pillanattól, mert tudtam, hogy az, akit magamnak ismerek, nem lesz többé, hanem feltartóztathatatlanul jön helyette valaki, aki… aki addigra már bennem is volt. Talán ott volt mindig is. Ez a valaki hidegen számít, és eltiporja a gyengébbet. Ha mégsem a világ ilyen, akkor nem tudom, hogy ez a valaki miből táplálkozik. De hogy lelketlen ragadozó lesz, azt egészen biztosan tudtam.

A dolog egyszerűbben történt meg, mint ahogy számítottam rá. Nem volt benne semmi patetikus, vagy tragikus. Egy vasárnap reggel felkeltem, és tudtam, hogy ez új életem első napja. Tetterőt, éleslátást, ravaszságot és kíméletlenséget fedeztem fel magamban úgy, mintha csak az új lényemről szóló használati útmutatóban olvastam volna. Vasárnap éppen nem volt mire fordítanom új tulajdonságaimat, de tudtam, hittem, hogy velem vannak. Elmentem sétálni, megnéztem magamnak az új világomat, és alig vártam, hogy másnap munkához láthassak.

Továbbra is lelkiismeretesen dolgoztam, az ügyfeleim fejével gondolkodtam, ahogy megszokták tőlem. De elkezdtem figyelni mindenre, ami fölött addig szemérmesen elsiklottam. Mindenkiről kiderítettem valamit. Tudtam, hogy mi történik körülöttem és a szektorban, ki kivel van, ki kinek a kapcsolata, és mik a módszereik. Tudtam, hogy kezdő vagyok még, ezért nagyon sok időt töltöttem megfigyeléssel, és – mások hibáiból okulva – felállítottam a saját szabályaimat.

Pontosan kell tudni, hogy mit akarok, és pontosan azt kell elérni; nem többet, nem kevesebbet, nem mást, vagy akár csak valami hasonlót. Nem szabad mohónak lenni. Nem szabad türelmetlennek lenni. Minden részletet ki kell tervelni alaposan, számba kell venni minden alapfeltételt, és ha csak egy is hiányzik, nem szabad belevágni. Senkinek nem szabad beszélni róla. A becstelenséget nem szabad életformaként űzni, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtam, hanem úgy kell használnom, mint egy szerszámot: ha szükség van rá, elő kell vennem, dolgoztatnom kell, aztán vissza kell tennem a helyére, hogy amikor legközelebb szükségem lesz rá, fényes, makulátlan legyen.

Rövidesen – egy minisztériumi pályázat képében – eljött az alkalom, ami minden feltételnek megfelelt. A bizottság elnökét a lépcsőházban vártam, amikor kijött a prostitól, akihez minden kedden járt. Nagyon röviden, tényszerűen, de minden támadó metakommunikáció nélkül elmondtam neki, hogy én akarom megnyerni a pályázatot. Ha ez nem sikerül, vége a karrierének. Csak annyit kértem még, hogy a többiek ajánlatát hadd ismerjem meg. Cserébe vállaltam, hogy valóban az én ajánlatom lesz a legkedvezőbb, és a munkát is a legjobb tudásom szerint fogom elvégezni.

Nyertem. Ahogy az várható volt, az eredetileg nyertesnek szánt cég vizsgálatot indíttatott ellenem, és a sajtó is nagy érdeklődéssel fordult felém. A szükséges egyeztetések után az ajánlatot és a szerződést nyilvánosságra hoztam. Nem találtak rajta fogást. Az engem korrupcióval vádoló cég egyedül maradt azokkal a megszólalókkal szemben, akik egytől egyig úgy nyilatkoztak, hogy engem minden körülmények között korrekt, becsületes embernek ismertek meg. A botrány elcsendesedett, én pedig azt nyilatkoztam, hogy mindent összevetve örülök a vizsgálatnak, és köszönöm a sajtó közreműködését, mert ez a biztosítéka annak, hogy az ország egészségesen fejlődjön.

Pár hét múlva, amikor a konkrét ügy elült, de még benne volt a fejekben, hogy egy emberről kiderült, hogy talpig becsületes, gondoskodtam róla, hogy a többiek ajánlatai is eljussanak az újságokhoz. A szemérmetlenül alacsony szakmai színvonalú, és arcátlanul túlárazott ajánlatok elvégezték a munka maradék részét.

De nem álltam meg itt. A szerződésben vállaltakat maximálisan betartottam, és olyan munkát tettem le az asztalra, amire ma is büszke vagyok. Ezután kezdeményeztem a minisztériumnál és pár vezető gazdasági folyóiratnál és napilapnál, hogy csináljunk rendszert abból, hogy az állami megrendelések sorsát azok minden fázisában követjük, beleértve az elvégzett munkát is. A dologból persze – ahogy arra számítottam is – a kormány ódzkodása miatt nem lett általános gyakorlat, de az én esetemre mégis alkalmazhatónak találták.

Visszavonhatatlanul beégett a köztudatba, hogy feddhetetlen vagyok. Interjúk százai készültek velem, egy sor korrupció-ellenes mozgalom ihletőjévé váltam, meghívtak az egyetemre gazdasági etikát oktatni, stb.

A nagy hírverés önmagában is jó reklám volt, az üzlet határozottan fellendült. Mivel a figyelem középpontjába kerültem, várnom kellett, amíg minden egyes körülmény és feltétel megfelelően áll együtt ahhoz, hogy újra használhassam makulátlanul fényes eszközömet.

De ez csak az érem egyik oldala. Győztem, és gazdagabb lettem, de nem lettem boldogabb. Talán azt reméltem titkon, hogy nem fog sikerülni, és előző énem kap visszaigazolást, hogy ez nem helyes? Talán. Mindenesetre ez a siker furcsamód nem boldogabbá, hanem éhesebbé, bosszúvágyóbbá tett, a bennem lévő, világ iránti gyűlölet még magasabbra csapott, és már úgy vártam a következő alkalmat, mint valami keresztes hadjáratot.

Ennek sok éve. Negyven év alatt összesen nyolcszor nyitottam ki a kis szerszámos-ládikómat, és a szerszám mindig búsás hasznot hozott. De mindig meg is kérte az árát. Amikor csak használtam, rengeteg pénzt és rengeteg gyűlöletet hozott. Gyűlöltem a szüleimet, akik illúziókba ringattak, gyűlöltem a világot, hogy így működik, hogy a becstelenség nem nyeri el a büntetését, gyűlöltem azokat a férgeket, akiknek a bűneit kihasználtam, gyűlöltem magamban a balek álmodozót, és az érzéketlen szörnyeteget, akivé váltam, aki egyetlen egyszer sem mosolygott azóta a vasárnap óta.

A gyerekeimnek, akiknek az itt leírtakról fogalma sincs, azt tanítottam, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártanak maguknak – helyesen cselekedjenek, higgyék el, amit a szívük mond, és tudni fogják, mi jó és mi rossz, mivel használnak, és mivel ártanak.

A helyzet nem kifejezetten jó, de nem is reménytelen. Úgy tűnik, van egy kis rés az általános érdektelenség páncélján. Tegnap az egyik szórakozóhelyen egy tizenéves(?) félvér srác látványos vereséget szenvedett az alkohollal szemben; elvesztette a kontrollt testi és agyi funkciói javarésze felett. A bejáratnál feküdt öntudatlanul a saját hányásában.

A hangos zene miatt érkező rendőrök mintegy mellesleg mutattak rá elmentükben, hogy ne csak a zenével, vele is kezdjenek valamit. Az egyik ott dolgozó srác gondolta, azt kezdi vele, hogy kivágja az éjszakába. Rányitotta az ajtót, és ébresztgetni kezdte, aminek volt is némi hatása, de aztán ahogy kinyitotta a szemét, rögtön ordibálni kezdett vele, hogy „Go away now!” Szürreális élmény lehetett a srácnak, ha magyar volt, és ha felfogott bármit is az őt körülvevő világból.

Kisebb csődület támadt az alapvetően mozdíthatatlan, tónustalan srác körül, és már többen ráncigálták kifelé. Mikor az első döbbenetemből felocsúdtam, odamentem ismertetni a várható következményét annak, ha egy öntudatlan részeget tavaszi kabátban kitesznek a -5 fokba az aszfaltra.

Megnyugvással töltött el, hogy mikor odaléptem, egy másik csóka már éppen többedszerre ismételte meg a hitetlenkedő vendéglátósnak, hogy a részeg fiúnak igen csekélyek az esélyei az utcán. Erre kelletlenül visszarángatták, és abban maradtunk, hogy mentőt hívnak neki.

Szerintem az, hogy van(nak) valaki(k), akik megakadályozzák, hogy egy pultos halálos ítéletet hozzon és hajtson végre egy részegen, jó jel. Még azt sem tartom kizártnak, hogy Magyarország egyszer kedves hely lesz.