Sosem próbáltam titkolni, hogy Móricz Zsigmond művészetének befogadása gyakran komoly erőfeszítésembe kerül. Ennek számtalan oka van – és ezek egy részét nyilván magam sem látom. Amivel – az említésen túl – most  nem akarok foglalkozni, az az idegesítő, felsőbbrendű bölcsességgel telinek hazudott népies nyelvezet.

Móricztól való tartózkodásom legfőbb oka a szükségből erényt kovácsolni próbáló, büszke nyomorult attitűdje, hogy csak a fájdalmat, a szenvedést tekinti megfelelő és elegendő erkölcsi alapnak bármire.

Az ilyenfajta világlátásban különös hely jut a női nemnek is. Móricz női hősei egytől egyig deklaráltam csúnyák, vagy legalább jellegtelenek; bőrük száraz, testük aszott, szemük fakó, reményvesztett, és lehetőség szerint vért köhögnek. Ezzel szemben a szép lányok romlottak, lusták, áskálódók, pökhendiek. Eleve büntetést érdemelnek. További vizsgálatra szükség sincs, a szépség 100%-os bizonyossággal jár együtt az értéktelen bensővel.

A Ki szép, ki jó című novellában Mihály házasodni készül, ezért egy idősebb vasutas kollégájához kezd járni, akinek két lánya is van. Az idősebb jellegtelen, de dolgos, a kisebbik szép, de csak a cicomázkodáson jár az esze. Az előbbivel nem különösebben törődik, inkább az utóbbival tölti az idejét, évődnek, incselkednek; egyáltalán: azt az utat járják, ami aztán lánykéréssel szokott végződni.

De az út hosszú. Olyannyira, hogy az apa kérdőre is vonja, kenyértörésre kényszeríti a fiatalembert, aki erre azt állítja, hogy az idősebbik lányt akarja elvenni. A fiatalabbat, nem? – kérdezi az apa, és elő is keríti mindkettőt, hogy nehogy az eltévesztett nevek vigyék dűlőre a dolgot. De nem. Általános meglepetésre Mihálynak nem az a lány kell, akivel fél éven át szórakoztak, hanem a dolgos, akivel alig váltottak pár szót.

Erre mindenki megdöbben, a húg meg is sértődik. Mihály pedig – magyarázatként – kinyilatkoztat. A szép lány arra való, hogy szórakozzanak vele, a dolgos meg, hogy feleségül vegyék. Hát, egy önbecsüléssel rendelkező nő számára nem tűnik visszautasíthatatlannak ez a megalázó, sötét perspektívát ígérő ajánlat. De Móricz világában az idősebb lány határtalan boldogságot érez, és repesve várja a napnál világosabban sok keserűséggel kecsegtető, azaz definíció szerint erényes házas életét.

Az én világomban a két lány a bejelentés után kórusban, és magától értetődő egyetértésben kérdezné Mihálytól, hogy nincs-e kedve inkább elmenni a picsába.

Nem vagyok – minden határon túl – haragtartó ember. A dagályos népnyelven író, halálvágyat ébresztő Móricz Zsigmondnak is nagyjából megbocsátottam már, mire a gimnáziumban a Tragédia című novelláját kellett olvasnunk. De e miatt az írása miatt szinte meg is kedveltem.

A novella csak pár oldalnyi. Benne a szavak, mondatok olyan egyszerűek, mint az ék. Közéjük ereszkedve mégis olyan tágas kilátás nyílik a kisember korokat átívelő lényére, a gazdagabbakhoz való viszonyára, a világban elfoglalt és elfoglalni vélt helyére, hogy az ember nem győz csodálkozni, hogy a történet annyira gömbölyű, hogy se be nem mélyed, se ki nem türemkedik sehol. Minden benne van, és semmiből nincs több mint kellene.

A fent említetteken kívül talán az ragadott meg benne leginkább annak idején (egyébként ma is), hogy olyan finoman, tolakodó tukmálás nélkül csempészi a motívumokat az olvasó agyába. Például a főhős neve az egyik leggyakoribb vezetéknév és az egyik leggyakoribb keresztnév együttese, azzal a kis kiegészítéssel, hogy viselője számára túlzás lenne, ha még egy extra „s” betűt is kapott volna hozzá. Azzal már annyival jelentékenyebb lenne, hogy már meg sem érdemelné.

Elégedett sóhajjal nyugtáztam, hogy a sorsa által üldözött, objektíve is reménytelenségre ítélt szerencsétlen – szöges ellentétben azzal, amit egy hátrányos helyzetű hőstől várnánk – amúgy nem jó ember. Sorsát nem méltósággal viseli, nincs jóindulattal embertársai felé, sőt. Veri a feleségét, más kárát áhítozza, egyáltalán: a nélkülözés, az abszolút és relatív szegénység felemésztette a lelkét. Lehet, hogy akármilyen kitűnő úriember is lehetett volna belőle, ha szerencsésebb körülmények közé születik, de valószínűbb, hogy nem.

Nagy terve (melyre vészjósló módon, vasakaratú koplalással készül), hogy kieszi Sarudyt a vagyonából, a szánalmasnak és a groteszknek mesteri elegye. A szinte láthatatlanul halovány remény pislákoló lángja a tizedik kanál levesnél alszik ki. Még jóval a túrós csusza, a lencse és a töltött káposzta előtt. 

A heroikus küzdelmet Kis teljes magányban harcolja végig: Senki nem tud róla, hogy egyáltalán küzdelem folyik, hogy micsoda nemes bosszúra készül a sikeresség és a sikertelenség ellen egyszerre. Ami azt illeti, azt se veszi észre senki, hogy egyáltalán ott van. Elismerésre méltó fegyvertény, hogy a férfi egyáltalán eljut a töltött káposztáig, de a vizezett főzelékekhez szokott szervezete idegen testként azonosítja az úgynevezett húst, és az még a torkán megakad.

Eredeti célját vesztett, dühös bosszúvágya arra sarkallja, hogy csak azért is legyőzze legalább azt a rohadt darab húst, de hát nem megy. A földön kapálózva, de egy hang nélkül, észrevétlenül fullad meg.

Mi értelme volt ennek? Kik voltak ebben a történetben a jók meg a rosszak? Miért vált ilyenné Kis János? Mikor vált ilyenné? Mit kellett volna másképp csinálnia? Tudta volna másképp csinálni? Móricz a válaszokat – szerencsére – nem adja az olvasó szájába. Majd az irodalomórán megpróbálnak kideríteni valamennyit belőlük.

Hónapokkal ezelőtt történt, hogy hozzájutottam egy avokádó maghoz. (Az azt körülvevő gyümölcs elfogyasztásában is volt szerepem). Elhatároztam, hogy elültetem csak úgy; nem gondoltam, hogy termést fog hozni, vagy bármi komolyabb elvárásnak kellene megfelelnie. 

Előkészítettem neki a földet: alulra kavicsot szórtam, hogy majd elvezesse a vizet, ha túl sok kerül a cserépbe, aztán jó minőségű virágföldet öntöttem rá. Ekkor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mi kell az avokádónak, hogy kell vele bánni. Régóta kalézolok az interneten, de sokszor csak lassan esik le, hogy – többek között – pont az ilyen helyzetek megoldására való.

Rákerestem, és növénytermesztéssel foglalkozó oldalakon, illetve fórumokon azt találtam, hogy vízbe kell tenni a csíráztatáshoz, hogy nem kell vízbe tenni, hogy a hegyesebbik felével felfelé, hogy lefelé kell állnia, hogy inkább oldalt tegyem vízbe, vagy ültessem el, hogy ha vízbe tettem, akkor három, vagy négy fogpiszkálót szúrjak bele, hogy az üveg peremére támaszkodva kilátszódjon a vízből, ha egyenesen a földbe ültettem, akkor lógjon ki, vagy ki se látsszon. Minden fórumozó, bármelyik módszerre is esküdött, arról számolt be, hogy erőfeszítéseit siker koronázta, és már javában gyönyörködik az amúgy nem különösebben látványos növényben.

Úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért a kifinomultabb módszerek egyikét fogom alkalmazni, és három fogpiszkáló felhasználásával, a hegyes felével felfelé vízbe tettem, hogy kicsírázzon. A mag az elmúlt időszakot a csírázás, fejlődés, vagy bármilyen elváltozás legkisebb jele nélkül vészelte át, úgyhogy a neki szánt helyre a híresen igénytelen anyósnyelv egy-egy levágott levelét dugtam, hogy feledtesse az engem ért kudarcélményt. A magot nem egyszerűen kidobom, hanem teátrális mozdulattal, de szenvtelenséget tettetve a WC-n fogom lehúzni.

Elkezdtem olvasni Bolesław Prus – A fáraó című könyvét. Iszonyú nehezen kezdődött; ha óvatosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy nem olvastatta magát. Közismert tény ugyanakkor, hogy sok könyv unalmasan indul (ez akárhogy is, de hiba), de aztán valahogy elmélyül, az ember meg belesüpped, és onnantól kezdve úszik a vaskos sodrással.

Most tartok a 139. oldalon, illetve a 18. fejezetnél, és eljutottam odáig, hogy egyszerűen képtelen vagyok további bizalmat előlegezni a szimpla történetnek, az 1.0-ás jellemeknek, meg a kínzó részletességgel leírt öltözékeknek.

Ha tizenkét éves lennék, talán tudnám élvezni a végtelenül egyszerű cselekményt és személyiség-ábrázolásokat, de annyi idősen meg a 713(!) oldal verné ki a biztosítékot. A ruha bemutatókat meg ugyanígy gyűlölném.

– Nocsak. Hát ez a csomag rágó meg honnan van?

– Ja, azt nem itt vettem. Láthatja, hogy meg is van bontva.

– Hát persze. Csak nem azt rágcsálja éppen, amit éppen ebből a csomagból vett ki?

– Micsoda? Mi ez az őrület? Ne öklendezzem fel a gyomortartalmamat?! Hátha felfaltam egy vizeszsömlét a sorok között!

– Felesleges gúnyolódnia, uram. Egy pillanat alatt megtükrözzük a gyomrát a biztonsági helyiségben. Jöjjön velem!

Alapjában véve olyan voltam, mint bárki más. Átlagos. Nem magas, nem alacsony, nem kövér, nem sovány. Barna hajú, barna szemű. Egy nagyvállalatnál dolgoztam. Nem akarom e sorok olvasóját azzal terhelni, hogy pontosan mi volt a dolgom, de pár részletet meg kell említenem, mert szerintem a dolgok későbbi alakulásában szerepük volt.

Egy szinte hangárszerű, egy légterű irodában ültem egy kisebb asztalnál. Nem volt előttem más, csak a billentyűzet és a monitor; még a gép maga sem, mert minden adatot a hálózaton küldtünk és fogadtunk. (Ami azt illeti, nem is lehetett elöl semmi személyes tárgyunk).

Munkámra jellemző volt, hogy hús-vér emberekkel nem volt dolgom. Persze ott ültek körülöttem, a saját munkaállomásuknál, de jóformán nem is ismertem őket. Ők sem engem. Munkaidőm legnagyobb részében egy informatikai rendszer működését kellett felügyelnem. Követni, hogy az adatok a helyükre kerülnek, hogy egyetlen szereplőnél sem torlódnak fel feladatok, hogy a rendszer működésével kapcsolatos kérdések nem maradnak megválaszolatlanul. Ez utóbbiak kifejezetten rám tartoztak.

Minden, mindig ugyanúgy zajlott. Meghatározott ritmusa volt a napoknak, a heteknek, a hónapoknak, az éveknek. Mindig tudtam, hogy mi történik éppen, és hogy milyen időtávon belül mire számíthatok.

Aztán egyszer csak, nagyjából egy hét leforgása alatt, valami megváltozott. Arra lettem figyelmes, hogy a munkaterhelésem csökkent. Láttam, hogy az ügyek tovább folynak a maguk medrében, de hozzám határozottan kevesebb kérdés érkezett, aztán pénteken már egy sem. Akkor, rögtön nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, de a következő kedden rá kellett jönnöm, hogy valami komoly dolog történt.

Egy másolatban kapott e-mailben azt olvastam, hogy küldője valaki mástól kér segítséget, mert engem egy ideje nem láttak, mert szabadságon vagyok, és úgy tudják, nem is jövök vissza egyhamar. De hiszen én nem vagyok szabadságon! – kiáltottam fel. Egy kicsit meg is ijedtem a saját hangomtól, ami élesen hasított bele a billentyűzetek tompa pufogásába.

Különben nem reagált rá senki. Ettől – hogy nem kell kínos magyarázkodásba bocsátkoznom – kicsit megkönnyebbültem, de aztán mindjárt fel is bosszantott a dolog. Itt ülök egész nap, dolgozom, és ezek meg azt hiszik, hogy szabadságon vagyok?! Mit jelent ez? Valami csapda? Odaszóltam a velem szemben ülőnek: – Hallod ezt?! Valaki kitalálta, hogy én szabin vagyok, de még azt is hozzá, hogy nem is vagyok várható egyhamar! Hülyék ezek? Hát itt ülök. Itt írom az e-maileket!

A szemben ülő nem reagált. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy miért bosszantottam fel magam. Mert úgy érzem, hogy levegőnek néznek. Nem is csak egy gépezet apró, pótolható fogaskerekének, hanem semminek, mintha egyáltalán nem is lennék! – Hallod, amit mondok?! – kiáltottam a szemben ülőnek. – Figyelsz rám egyáltalán?! – csaptam az asztalra, de erre sem reagált. Körülnéztem. Mindenki nyugodtan folytatta a munkáját.

Ekkor dühbe gurultam. Egy artikulálatlant ordítottam, hogy mindenki rám figyeljen, majd hozzátettem még mindig kiabálva: – Egy kis figyelmet kérek, droidok! A hatás elképesztett. Illetve a hatás hiánya.

Odébb mentem két asztallal, és megszólítottam az ott ülőt. Semmi reakció. Még eggyel odébb. Semmi. A következőnek böfögtem, a negyediknek halandzsáztam, az ötödiknek az asztalát csapkodtam, a hatodik előtt letoltam a gatyámat, a hetedik és monitorja közé betoltam a seggemet, de semmi, semmi, semmi reakció!

Még utoljára körbenéztem, hátha valaki elröhögi magát; de nem történt semmi ilyesmi. Egy hirtelen ötlettől hajtva berohantam a főnököm szobájába, újra letoltam a gatyámat, és hangosan, jól érthetően megkérdeztem: – Uram, megengedi, hogy az asztalára vizeljek? Az előbbiek után már meg sem lepődtem, hogy provokatívnak szánt kérdésem ezúttal is válasz nélkül maradt, de ahogy felnéztem a főnököm mögött, a falon lógó csiszolt fém jelmondatos táblára, az ő tarkóját láttam csak tükröződni benne. Magamat nem.

Iszonyú felismerés hasított belém. Felrángattam a nadrágomat, és tiszta erőmből a mosdó felé futottam, felrántottam az ajtaját, és a tükörbe néztem. Amitől tartottam, bebizonyosodott: Láthatatlanná váltam.

Kirohantam az irodából, aztán ki az épületből, fel a buszra, de mindenhol észrevétlen maradt a létezésem, nem számít, mekkora ribilliót csaptam.

Tudom, hogy csak azok értik meg, akikkel már történt valami, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak, de új állapotomat tulajdonképpen elég hamar megszoktam. Van benne valami megnyugtató, ami az itt és most típusú helyzeteket illeti. Nem kell figyelnem rá, hogy mit szólnak az emberek ahhoz, amit éppen csinálok, szabadon bámulhatok bármit és bárkit, bemehetek bárhová (bárhová! – gondolják csak végig!), nincs olyan helyzet, ahol fizetnem kellene, stb.

De mondanom sem kell, hogy mindent összevetve egyáltalán nem vagyok nyugodt. A bennem feltoluló kérdéseket nem tudom elhessegetni magamtól. Egyáltalán mikor váltam láthatatlanná? Meddig tart majd? Hogy tudok így állást keresni, ha innen kirúgnak, mert sosem látnak? Mikor fogok beleőrülni, hogy mindenki ignorál, hogy teljesen egyedül maradtam a világon, hogy nincs kihez szólnom, hogy nincs, aki szólna hozzám?! Olyan lesz az átmenet, mint az alkonyat? Vagy hirtelen, éles? Észre fogom venni? Vagy már megtörtént?!

Mióta az új rend szerint működik a menza, nem csak húsmentes ételt nem találok, hanem legtöbbször semmilyet, ami kicsit is izgalomba hozna. 

Nem baj. Úgy döntöttem, hogy akkor majd én felizgatom magam, és saját készítésű kaját hozok be egy műanyag tálkában – aminek a stílusosságával kapcsolatban azért ambivalens érzéseim vannak. 

A csirkemell darabokra fehéredő kérget sütöttem, szórtam rá egy kis lisztet, hogy itt-ott megbarnuljon, megdelikátoztam, vastagon megtárkonyoztam, sütöttem, aztán apróra vágott hagymát szórtam hozzá, közben fel-felöntöttem nagyon kevés forró vízzel, de azt mindig le is főztem róla, és mikor szinte kész lett, belekevertem a kapros kecskesajt darabokat, és egy kis majonézt. Burgult fogok enni hozzá, amihez egyetlen gerezd felszeletelt fokhagymát adtam.

Ma fakó tort ülhettem az önkormányzatnál. A parkolási engedélyemért mentem el, és életemben először – igaz, pitiáner – hasznot húztam belőle, hogy mindig igyekszem előre gondolkodni, a rendelkezésemre álló információk alapján felkészülni arra, ami vár rám.

Az alagsor 3 elé érkezve kezemben tartottam a pillanatokkal korábban befizetett csekk feladóvevényét, a forgalmi engedélyt, a személyi igazolványomat, a lakcímkártyámat, és a kitöltött, aláírt kérelmet.

Megkérdeztem a biztonsági őrt, hogy – annak ellenére, hogy gyanús külsejű készüléket a környéken nem láttam – nem kellene-e sorszámot húznom valahol. – Nem – mondta, majd egyszerűen mehetek, amikor sorra kerülök.

Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó. Az ügyintéző rajtam, az utolsón kívül, három embert talált ott. Egyet, aki nem tudta még kitölteni a papírját, egyet, aki azon gondolkodott, hol láthatta utoljára a forgalmi engedélyét, meg egyet, aki azt hitte, hogy tollat is hozott magával. A csekket egyikük sem fizette be még.

Kizárásos alapon én következtem hát. Egy perc alatt túlestünk a hivatalos procedúrán, és az ücsörgőket hátrahagyva boldogan törtem ki az épületből. Nekem olyan kevés elég.

Aranka mindig olyan volt nekem, mint a kishúgom. Három évvel voltam idősebb nála; kis túlzással mondhatom, hogy születésétől kezdve ismertem. Számomra érthetetlen okból én voltam az egyetlen, akire rá merték bízni. Egyedül – vagy rajtam kívül bárki mással – nem engedték el soha, sehova. Sokszor megsajnáltam, ahogy esdeklőn nézett rám, hogy ugye elviszem magammal, akárhová is megyek.

Azt hiszem, túlságosan féltették a világtól. Nem simogathatta meg a kutyákat, nem szaladhatott, nem mehetett természetes tóba, és a többi, és a többi. Amikor együtt voltunk, sokszor csábítottam, hogy tegye meg azokat a dolgokat, amiktől tiltják, de rá kellett jönnöm, hogy a szülei által elültetett félelme erősebb volt nála, képtelen volt kikapaszkodni rettegése olajos falain kívülre.

Minden furcsasága közül a legfurcsább a teherautó-sofőröktől való eszelős félelme volt. Édesanyja – talán korábban, mint bármilyen más, az életre szóló útravalót – az eszébe véste, hogy bármi áron tartsa magát távol ezektől az emberektől. Ezektől, akik kifüttyögnek szennyes pilótafülkéjükből, és mosdatlan szájukból árad a gyalázat, akik ha Aranka akár csak el félszeg pillantással reagál ocsmány ajánlataikra, bestiális erővel leteperik, és bemocskolják hamvas testét és ártatlan lelkét.

Az útravaló hatása rendkívüli volt. Ha teherautó ment el a közelünkben, Aranka szemébe rettegés költözött, vasmarokkal szorította a kezem, és olyan közel bújt hozzám, hogy igazán nem rajta múlott, hogy nem váltunk eggyé. Ha a vezető – mint ahogy az elő is fordult időnként – valóban kifüttyentett a fülkéből, páni félelem uralkodott el rajta; minden erőmre szükségem volt, hogy megakadályozzam, hogy kitépje magát a karjaim közül, és addig fusson végtelen rémületében, amíg el nem ütik, le nem esik valahol, vagy jártányi ereje sem marad.

Félelmei annyira uralták egész életét, hogy az így vagy úgy, de mindenhol, minden körülmények között megnyilvánult. Például az uszodában is. Úgy ereszkedett be a vízbe, mint aki mellben fog úszni, de karjait mintegy védekezőn maga előtt tartotta, anélkül, hogy egy kicsit is széttárta volna őket, kurtát húzott velük, aztán gyorsan visszakapta őket maga elé. Lábait nem a szokásos békatempó szerint mozgatta, hanem combjait szorosan összezárva, kicsit úgy, mintha pillangózna – azzal a különbséggel, hogy mindeközben fenekét igyekezett szinte maga alá húzni. Úszás közben idegesen pillantgatott körbe, fejét soha nem merítette a víz alá, mert ott rosszul látott, márpedig a látása az életét mentheti meg a medencében, ahol – értelemszerűen – nem rögtön látszik a férfiakon, hogy teherautó-sofőrök-e, vagy sem.

Őszintén mondom, hogy szerettem őt, de sajnos tény, hogy gyakran felidegesített ezzel a lehetetlen gyámoltalanságával. Amikor ezt észrevette rajtam, bocsánatkérőn nézett, és szemmel láthatóan lelkiismeret-furdalás, bűntudat mardosta. Ezzel csak még jobban feldühített. Legalább vitatkozott vagy kiabált volna!

Azon az estén is ez történt. Felidegesített, úgyhogy ott hagytam a francba a Kálnoky téren, és amikor riadt arccal utánam akart sompolyogni, ráordítottam, hogy hagyjon békén, hogy halálosan meguntam, hogy nem volt értelme a rá pocsékolt rengeteg energiának, hogy reménytelen. Csak állt ott szegény, és azt hiszem elpityeredett, de ezt nem tudhatom pontosan, mert szánt szándékkal nem néztem hátra, mert tudtam, hogy akkor elszégyellem magam, megsajnálom, és bocsánatot kérek tőle.

Később mégis visszamentem. A mentőket találtam ott, és rendőröket. Aranka kócos és izzadt volt, elkékült kezével eltakarta az arcát, de nem sírt. És ez borzasztóbb volt, mintha zokogott volna. Nem szólt semmit, nem nézett sehova, tágra nyitott szemei elvesztették a kapcsolatot a külvilággal, az emberekkel, már csak megtébolyodott lelkének félig élő, félig halott tükrei voltak.

Végül is a kórházban derült ki egyértelműen, hogy megtámadták, de hála Istennek meg nem erőszakolták. Talán megzavarta a támadót valami. Azóta sem beszél senkivel, sőt egyáltalán nem beszél, a szülei már tőlem is tiltják, már egyáltalán sehogy, senkivel nem mehet sehova, legfőképpen persze velem nem.

A nyomozás (nem a rendőrök hibájából, hanem mert nem volt szemtanú, mert Aranka nem mondott semmit, és mert alig volt valami nyom) érdemben nem jutott semmire. Egy rövid ideig volt valami gyanúsított, egy teherautó-sofőr, de végül bizonyíték hiányában megszüntették az eljárást.

Ugye tudod, mit jelent, ha társalgás közben egyszer csak egy kissé eltorzul az arcod a fájdalomtól, mire beszélgetőpartnered megkérdezi, hogy „mi történt?” Erre te azt mondod, hogy „Á, csak a lábfejembe nyilallt bele oldalról”. „Ja” – feleli a másik, és rögtön napirendre térve az egész fölött, beszélgettek tovább.

Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak, anélkül, hogy hátrafordultam volna, megéreztem, hogy valaki figyel, valaki jön mögöttem. Hátranéztem. Egy férfi volt az. Engem nézett. Arca kifejezéstelen volt, de a tekintetében volt valami a ragadozók kíméletlenségéből. Úristen – gondoltam. Mióta jöhet mögöttem észrevétlenül? Ideges lettem. Nem akartam többet hátranézni, csak hallgattam a lépéseit. Súlyos, szinte rengő léptei voltak. A távolság – úgy hallottam – elkezdett csökkenni közöttünk. Megköszörülte a torkát, és egyszerre meghallottam, hogy még közelebb van, mint az előbb volt, amikor észrevettem. Úgy tűnt, talán mondani akar valamit. Meg akar szólítani. Biztos ezért krákogott. Mit akarhat? Nem jó ember, nem akarom, hogy hozzám szóljon, nem akarom, hogy a közelembe érjen! Félni kezdtem. Meggyorsítottam a lépteimet, amennyire csak tudtam, de futni nem akartam, mert tudtam, hogy ha futni kezdek, az a vég kezdete, akkor biztosan üldözőbe vesz, és gyorsabb nálam, erősebb is, és az a tekintet… Éreztem a hátamon. A levegőm fogytán volt, a szíven ki akart ugrani a torkomon át, az az ember pedig egyre közelebb ért! A pánik kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Befordultam a sarkon, fogalmam sincs, hogy hová, csak be, el innen, hátha továbbmegy egyenesen. De nem! Ő is befordult. Futni kezdtem, de két lépés után megembereltem magam, és csak mentem tovább, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik kaput belöktem, és egy lendülettel bementem rajta. Ha zárva lett volna a kapu, biztos, hogy elvesztem a fejem, és a rémület maga alá gyűr. Átloholtam a kapuszínen, ki az udvarra, és a fal mellett megálltam. Kapkodtam a levegőt, sikítani szerettem volna, de nem mertem, nem jött ki hang a torkomon. Hallanom kellett, hogy utánam jött-e. Nem hallottam semmit. Továbbment. Összeroskadtam a fal mellett, és zokogni kezdtem.

***

Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak minden előzmény nélkül egy nőt vettem észre magam előtt. Hol lehetett eddig? Itt kellett lennie előttem, de csak most vettem észre. Ő is hasonlóképpen lehetett, mert hátranézett, de csak egy futó pillanatra, aztán többször nem is. Valahogy furcsa volt. Én elég gyorsan gyalogolok (főleg ilyen időben, amikor a mozgással fűteni is kell magamat), de ez a nő majdhogynem tartani tudta a tempót. Feltűnt, mert alig tudtam a közelébe érni. Néha már azt hittem, hogy elkezd futni. Pár méterre lehettem, amikor befordult a sarkon, pont a mi utcánkba. Itt megint az az érzésem volt, hogy szinte rohanni kezd. Biztos túl akart lenni ezen a kellemetlen hajnali megpróbáltatáson… Olyan erővel lökte be a négyes számú ház kapuját, hogy azt hittem, kiszakad. Megálltam a kapu előtt. A halovány izzófénynél alig láttam, így inkább csak a cipője kopogását hallottam, aztán az is elnémult. Megráztam magam. Miért is állok meg egyáltalán? – kérdeztem magamtól, és gyorsan hazasiettem a nyolcas számba, és csak ledobáltam a ruháimat, és máris bebújtam a takaró alá. Talán valami új szomszéd… Majd legközelebb, ha úgy jön ki a lépés, mondjuk egy ilyen hajnali hazaséta alkalmával, megszólítom… Ezzel a kellemes gondolttal aludtam el.

Ha már a tizenhatodik századról – nekünk fel nem róható okokból – ilyen csúnyán lemaradtunk, legalább most, a huszonegyedikben alapíthatnánk mi is egy lovagrendet. Csak attól félek, hogy a tréfamester (nem a kincstárnok, vagy a kancellár) miatt elröhögnénk az emelkedett ceremóniát – legkésőbb, amikor meglátjuk egymáson a bohócruhát.

– István, van fogalma róla, hogy hányadiknak sikerült telefonálnia? Elárulom magának! Ön a kilencedik!! István! Ön nyert! Nyeert!!

– Köszönöm.

– Nahát… Nem tűnik valami boldognak, István. Mások ujjongani, sőt sikoltozni szoktak! Próbálja csak meg!

– Kedves öö… Nézze. Most két koncertjegyről beszélünk, ugye?

– Úristen. Azt hiszem, elvesztettem a gésagolyócskáimat.

– Hol hagytad őket utoljára?

– … Az most mindegy. A lényeg, hogy nincsenek ott!

Álmomban felolvastam pár tragikusan végződő írásomat Kafkának. Rengeteget röhögtünk, de aztán ő görcsösen köhögni kezdett, majd egészen elhalkult a hangja, és zavartan megfulladt. Erre aztán nekem is rossz kedvem lett.