Nyolc-tíz éves lehettem, amikor egy le nem pecsételt levelezőlapon látott bélyegtől megihletve elhatároztam, gyűjteni fogom a különleges kis papírdarabkákat. Rögtön munkához is láttam: felkutattam minden levelet és képeslapot, leáztattam róluk a bélyeget, és szépen megszárítottam őket.
Kiderült, hogy a bátyám is foglalkozott ilyesmivel jóval korábban, így megörököltem kis gyűjteményét, ami inkább csak indulócsomagnak illett be, de óriási előnye volt, hogy – mivel bátyám jóval idősebb volt nálam – régebbi darabokat tartalmazott. Ez a tényező már az első pillanatokban kiemelte gyűjteményemet osztálytársaiméi közül.
De én nem ültem a babérjaimon. Minden lehetőséget megragadtam, hogy újabb darabokhoz jussak, még igen szerény zsebpénzemből is hajlandó voltam arányaiban tetemes összegeket áldozni azért, hogy fejlesszem a gyűjteményemet. Amiből csak tudtam, többre is szert tettem, hogy cserealapot képezhessek belőle. Nem csak a névértéküket, hanem az elérhetőségüket is számításba vettem.
Megtanultam koncentrálni, megtanultam, hogy milyen az, amikor egyre jobban elkezdek érteni valamihez, egyre kevésbé lehet újat mutatni nekem. Aztán épp ellenkezőleg: rájöttem, hogy minél többet tudok, annál világosabb számomra, hogy a még fel nem fedezett világ sokkal tágasabb, mint amit valaha is gondoltam volna.
Erre akkor jöttem rá, amikor először jutottam hozzá távoli országok bélyegeihez. Varázslatos volt az idegen tájak arcait, állatait és tájait az itthoniaktól megszokotthoz képest drámaian eltérő színekben, méretekben és formákban látni.
Két vaskos albumot töltöttem meg kincseimmel, rendezgettem őket, babráltam a köztük lévő távolsággal, újra- és újraszerveztem a mögöttes logikát, ami alapján megtaláltam a helyüket a többihez képest, és mindeközben lassanként, de annál nagyobb örömmel szereztem egy-egy új darabot. Ha külföldit sikerült, annak nagyon örültem, de a cserealap újabb darabjait is nagy szeretettel gondoztam.
Egy péntek este aztán jelentős dolog történt. Az apám valami üzemlátogatás félén volt a posta központjában, és ott egy nagy, vörös, bőrkötéses albumot ajándékoztak neki, telis-tele hatalmas, művészien kidolgozott bélyegekkel, tematikus sorozatokkal és valószínűtlenül nagy, ötven, sőt, százforintos névértékekkel. És én ezt az egészet megkaptam egyszerre.
Soha többet nem szereztem egyetlen bélyeget sem, két albumomat lassan belepte a por, egyre mélyebbre keveredtek a polcomon, a szekrényemben, míg végül nyomuk sem maradt. A nagy, vörös, bőrkötésesnek sem.