A napokban újra a fülem ügyébe került a Hobo Blues Band – Édes otthon című dala. Azt hiszem, ez is olyan alkotás, amit a világ nagyobbik része valószínűleg nem pontosan ért, de magunknak senki közülünk nem tudná frappánsabban összefoglalni. Szerintem még az iskolában is, amikor verselemzésre kerül a sor, elfogadható válasz, hogy ez magáért beszél, ehhez nincs mit hozzátenni.

„Hányszor hallom, mondják: ó édes otthon,

Erről nagyon hamar le is kellett szoknom.

Anyám a konyhában gyászolta magát,

Kocsmába küldött, hogy hozzam el apát.

Szóltam: Fater, jöjjön haza hát,

Húsz forintot adott, hozzak még piát.

A bátyám melózott, megunta hamar,

Elment, már nem is tudom svéd-e vagy magyar.

Évente hazajön, önmagától részeg,

Visszahívja mindig, ó a családi fészek.

Asztalra borulva egész este sírt,

Vegyek majd neki Kerepesen sírt.

Falvédőmön ez áll:

Az édes otthon visszavár,

Visszavár.

Presszó előtt állnak bizonytalan lányok,

Közöttük éhesen, nyugtalanul járok.

Át kellene jutnom még ezen a poklon,

Bableves csülökkel, vár az édes otthon.

Lemegyek a térre, sör és kártya vár,

Zsebemben két ásszal már nem érhet kár”.

Család a szólamokban, meg a gyakorlatban, darabokban, önjelölt mártír, alkoholista, ebből hozd ki, menekülünk, elszállunk, csak sajnáljanak minket, akkor jó, falvédőre való, visszavár, aha, nem mi tehetünk róla, hanem a környezetünk, de nehéz nekünk, gulyáskommunizmus, pontosan tudjuk, de nem csináljuk, langyos vízbe hugyozunk, megoldjuk okosba.