Még nem végeztem Ambrose Bierce összes novellájával (amúgy - praktikusan - egy kötetbe gyűjtötték őket: Szukits Könyvkiadó, 2003.), de most, hogy A barát és a hóhér lánya cíművel épp végeztem, nem tudom már megállni, hogy le ne írjam erről az íróról, hogy nem elég, hogy nekem különösen tetsző, cinikus humorba hajló tárgyilagossággal tudott írni olyan dolgokról, amikről az ő idejében nem volt szokás így írni, nem elég, hogy történetei rendre sajátos fordulatot vesznek ahhoz képest, mint amire az olvasó számít, hanem az az elképesztő, hogy olyan ismeretei voltak az emberi természetről, hogy annak a teljes körét meg tudta rajzolni a mennyországtól a pokolig (vagy fordítva) - akár pár oldalon is.
A barát és a hóhér lánya - számomra - pontosan erről szól. Zseniális, ahogy Bierce mindösszesen csak az egyes szám első személyben mesélő főhős szavait használva juttatja felszínre a lelkében és agyában felrémlő kételyt, és ugyanakkor jelet ad az olvasónak azokról az érzésekről, melyeknek a főszereplő saját maga nincs tudatában. Kíváncsi lennék, a különböző olvasók hol veszik észre, hogy egy köríven követik az írót, ami csak egy bizonyos ponton záródhat be.
