A Pif által felkorbácsolt alkotási vágy - már ami a megtestesült dolgok létrehozását illeti - azért nem vált valósággá, mert a bütykölést, barkácsolást, szerelést a gyakorlatban gyűlöletes, dühítő, keserves kényszer-tevékenységként élem meg.

Gyűlölöm, hogy a bicikli V-fékjének betét-cseréjekor hiába teszem be az előző szakasztott mását, mégis állítgatnom kell a féket, pedig direkt nem húztam utána, ahogy kopott a betét, pontosan azért, hogy a betétel időpontjára legyen optimalizálva a rendszer, csak be kelljen pattintanom, és helló.

Gyűlölöm, hogy számomra érthetetlen okból mégis kijjebb kell engednem a bovdent, játszanom kell a kibaszott milliméterekkel, megint hozzá kell nyúlnom ahhoz a finomhangoló csavarhoz, ami nem bírja, ha hozzányúlnak, és csodálatosan hamar elnyíródik a feje.

Gyűlölöm, hogy három fékpofa simán kijön a helyéről, de a negyedikbe egy csavarhúzót kell beledöfni, hogy ki tudjam cibálni.

Gyűlölöm, hogy teljesen lehetetlen szögből, épp csak ujjbeggyel hozzáférve kell szenvednem.

Gyűlölöm, hogy nincs egy határozott végpontja a pofa állásának, mert a gumi(szerűség) és a nem teljesen rugalmatlan fém találkozása sosem ilyen. Ezért nem tudhatom, hogy én nem toltam be eléggé (de ha beszarok se megy beljebb), és azért nem megy be a helyére a hátracsúszás-gátló pöcök, vagy a gyártási szórás miatt.

Gyűlölöm, hogy egy-egy ilyen - tényleg a legapróbbak közül való - kis beavatkozás után is addig moshatom a kezemet szappanos vagy ultradermes forró vízzel és kefével, amíg már a bőr is lejön az azbeszttel együtt - hogy aztán kiderüljön, mégis újra hozzá kell nyúlnom az egész tetves szarhoz.

Gyűlölöm, hogy ötvennyolc elütést kell kijavítanom, míg ezeket a sorokat írom, mert a gyűlölködés jelentősen rontja a koncentrációs képességemet, és már azt is szarul csinálom, amit egyébként szeretek.

Viszont mélységesen egyetértek azzal, hogy nem lehet szabadon fegyvert tartani.

Nekem valami miatt nem voltak gyerekkoromban különböző magazinjaim, meg képregényújságaim. A Hahoták tartalmát is kölcsönpéldányokból dolgoztam fel. Egyedül a Kockásnak voltam elkötelezett vásárlója. Sok szereplőjét kedveltem, de Pifnek biztos helye volt a dobogón.

Pif karaktere alighanem aktívan alakította a kutyákról alkotott nézeteimet, illetve fordítva is: saját tapasztalataimból kiindulva kicsit sem lepett meg, hogy eb létére ilyen eszes, talpraesett. Máig bennem él az érzés, amit akkor éreztem, amikor valami új találmánnyal, gépezettel állt elő: szerettem volna én is alkotni valamit, ami jó valami kihívó probléma megoldására, és működik. Rengeteget dédelgettem ehhez hasonló gondolatokat - bár a konkrét megvalósítás egyelőre várat magára.

Pif állandó partnerének, Herkulesnek a figurája is finomra hangolt alkotás volt. A bagzó kandúrok idegtépő hangjára fékezhetetlen (de hivatalból üldözendő) éneklési vágyával, konfliktus kereső attitűdjére pedig verekedéseivel, illetve az arcán állandó dizájnelemként megjelenő ragtapaszával utaltak a szerzők. A munkához való viszonya is életszerűnek tűnt: nem szeretett, és érdemben nem is tudott dolgozni. Pif ebben a tekintetben is éppen az ellentéte volt.

Különösen hálás voltam azért, hogy közös kalandjaik jelentős része űrexpedíciókban öltött testet, melyek elméleti és technikai hátterét Szépalmási professzorral teremtették meg, és Krapulax ellen kellett megvédeniük. 

A mindenkori gonosz - ahogy azt nyolc évesen el is vártam - mentes volt a jó tulajdonságoktól, de nem volt hülye. Világuralmi törekvései soha nem voltak eleve halálra ítéltek: érvényes próbálkozásokat hajtott végre, és a szükségképpen bekövetkező kudarc ellenére is lehetett tudni, hogy hibáiból tanulva fog visszatérni a következő havi számban.

Egyetlen hiányérzetem maradt csak kedvenc kutyahősöm kapcsán: tengernyi önmagáért beszélő kvalitása is kevés volt ahhoz, hogy rájuk alapozva meggyőzzem szüleimet, őrültség lenne tovább élni kutya nélkül. (Évekkel később ez a probléma egyébként egészen más körülmények között, de megoldódott).

A főúttal párhuzamos zebrára léptem, mert a kifelé jövő úrvezető - nagyon helyesen - megadta az elsőbbséget. Szemből, jobbra kisívben egy idős hölgy készült bekanyarodni. Szépen kirakta az indexet, és ő is megadta az elsőbbséget. Erre a mögötte érkező koraharmincas, ambiciózus, ösztönös bunkó hosszan, kövéren a dudára tenyerelt, mert a helyzetből mindössze annyit sikerült dekódolnia, hogy akadályozzák abban, hogy egy pillanat alatt elérje a tizenkilenc méterre a pirosban álló kocsisort. A nő viszont úgy megrettent attól, hogy útban van, hogy az egyetlen kiútnak azt látta, hogy alászedi a kormányt, és jobb oldali kerekeivel felugrat a járdára. Engem - önhibáján kívül - nem sikerült eltalálnia, mert srégen befelé tartottam a járda mögötti fűsávon túlra.

Angust - ne féljünk a szavaktól - mindenki hülyének nézte. Az a típus volt, aki számára nem volt egyértelmű, hogy ha mindenkinek csinálni kellett valamit, az rá is vonatkozik. Ő volt az, aki a legváratlanabb pillanatban a lehető legtriviálisabb kérdéssel szakította félbe az előadót. A legtöbbször aztán kiderült, hogy a beszélő nem számított pont erre a kérdésre, és végül nem tudott érdemi választ adni a felvetésre. Furcsa barátom ilyenkor egykedvűen vette tudomásul, hogy nem lehet tudni, az adott dolog éppen mit is jelent pontosan, és feszülten figyelt tovább, hátha a későbbiekből össze tudja rakni a választ. A többiek azonban csak megerősítve látták Angusról alkotott ítéletüket, hiszen újra megválaszolhatatlan, azaz rossz kérdést tett fel, amivel megint csak azt bizonyította, hogy az istennek se akarja érteni, amit mások magától értetődőnek vesznek.

Legyen önkritikánk: Gőgös lendületünkben legtöbbször csak bólintunk a nekünk túl egyszerű részletekre, és csak a lényeget, a megoldást, a kulcsot várjuk türelmetlenül. Vagy egyszerűen szégyelljük, hogy nem értünk valamit. Hogy nem értünk mindent. Pedig a lényeget csak úgy lehet megtalálni, ahogy Angus keresi. A magához őszinte olvasó már most is pontosan érti, hogy miről beszélek, de álljon itt egy konkrét példa, egy megtörtént eset.

Tizennégy éve már, hogy elkísértem barátomat pár vidéki útjára: házat keresett magának. Jónéhányat megnéztünk; volt köztük szép, jó, kicsi és nagy, mindenféle. De volt egy köztük, amiről mindketten éreztük, hogy ez lesz az igazi. Nem túl nagy, borostyánnal benőtt kúria volt, évszázados patinájú kerttel, óriási tölgyekkel, még abból a korból, amikor a házakat örök időkre építették. Az elrendezése tökéletes. Minden ott volt, ahol az ember várta. Tökéletes volt.

De a házvásárlás nem szerelem dolga, hanem üzlet, ezért hűvös tárgyilagossággal kérdeztük a tulajdonost a részletekről. Alaposan meglepett a válaszával. Azt mondta ugyanis, hogy a házat kicsivel több, mint száz éve kísértetek lakják, és kötelességének érzi, hogy ezt a tudomásunkra hozza. Nem akar becsapni senkit, már csak meg akar szabadulni ettől az átoktól, és régen megtanulta, hogy nem a pénz teszi boldoggá az embert.

Ahogy felocsúdtam első meglepetésemből, és láttam az úr szemében, hogy egyrészt nem tréfának szánta, amit mondott (azaz elhiszi saját szavait), másrészt kicsit sem érdekli, hogy mi mit gondolunk róla, hatalmába kerített az érzés, hogy nyert ügyünk van: ez az ember egy idióta, öröm lesz vele üzletet kötni.

Mr. McMormick (így hívták az idős urat) azt javasolta, hogy töltsünk el egy éjszakát a házban (ha nem haragszunk, ő nem tart velünk), hogy - az általa említett körülmény tükrében - megalapozott döntést hozhassunk a vásárlást illetően. Én azt kérdeztem, hogy megvizsgáltathatjuk-e szakemberekkel az ingatlant (csöveket, vezetékeket, vizesedést, stb.). Mr. McMormick rögtön bólintott. Angus pedig megint pár olyan kérdést tett fel, amit senki más szájából nem tartottam volna elképzelhetőnek: - Milyen tetteket írnak a kísértetek számlájára? Bántalmaztak-e fizikailag valakit az utóbbi huszonöt évben? Okozták-e közvetve vagy közvetlenül valakinek a halálát?

Én nem lepődtem meg azon, hogy Angus megint meglepett, de Mr. McMormick szemmel láthatóan még soha nem hallotta ezeket a kérdéseket. Így aztán soha nem is gondolkodott rajtuk. Némi rövid, döbbent csend után, mivel nem bonyolult dolgokról volt szó, szépen megválaszolta őket. Megtudtuk, hogy egy családról van szó, akik egy tűzvészben vesztették életüket. A feleség és a gyerekek bennégtek a házban, az éppen hazaérkező családfőt pedig egy leszakadó, égő gerenda sújtotta halálra, miközben szeretteit próbálta megmenteni. Éjszakánként jelennek meg (a tűz is éjjel volt), és hajnalig kísértenek. Jelenlétük egyszerűen borzalmas, elviselhetetlen, noha nem tesznek semmit a szó cselekvő értelmében, csak bejönnek a hálószobába, és beesett szemeikkel bámulnak áldozatukra anélkül, hogy egy szót is szólnának, de mégis valami várakozással a szemükben. Tehát fizikailag nem bántanak senkit, de dacolni a helyzettel emberfeletti és mindmáig megoldatlan feladat.

Angus megköszönte a választ, és megkaptuk a kulcsokat, hogy ott töltsük az éjszakát. A helyi étteremből rendeltünk vacsorát, amit csak a kapuig hoztak, nekem kellett lemennem érte. Miután ezt elköltöttük, begyújtottunk a kandallóba, és egy darabig kísértethistóriákkal szórakoztattuk egymást, aztán olvasgattunk egy kicsit, de végül nem maradt más hátra, mint lefeküdni aludni. Azt javasoltam Angusnak, hogy aludjunk a kétágyas szobában, így ha bármi történik, annak mindketten tanúi leszünk: nem kell, hogy azt gondoljuk, a képzeletünk játszik velünk. Elmosolyodtam, és hozzátettem, hogy az az igazság, hogy be is vagyok rezelve valamelyest, ezért is jó lenne, ha nem nagyon válnánk szét. (Végül minden helyzetben előhozakodom a teljes igazsággal, ami az esetek nagyobbik részében egyáltalán nem válik hasznomra. Éppen ezért a terveim között szerepel, hogy megszabaduljak e kényszeres szokásomtól).

Pár perccel később felmentünk a szobába, gondosan bezártuk az ajtót, és nyugovóra tértünk. A fárasztó nap után még aggodalmaim ellenére sem okozott gondot, hogy hamarosan álomba szenderüljek. Nem tudnám megmondani, hogy mennyi idő múlva, de léptek zajára riadtunk fel. A ház igen jó állapotban volt, de falépcsői úgy nyikorogtak, ahogy arra ebben a helyzetben egyáltalán nem lett volna szükség. A léptek közeledtek, mi szinte egyszerre ültünk fel, és tágra nyitott szemeinket az ajtóra meresztettük. A Hold vékony sarlója alig valami fényt adott, inkább csak az árnyékok különbségét láttuk, ahogy szemünk valamelyest hozzászokott a sötét szoba látványához. Ekkor úgy nyílt ki az ajtó, mintha be sem zártuk volna. Síri csendben, lassan haladt a számára kijelölt íven, és csak a végén nyikordult egyet.

Egy ötven körüli, kopaszodó, alacsony férfi lépett be kopott háromnegyedes szövetkabátban, majd egy kicsit fiatalabb nő követte, nyomában két gyerekkel. A nő is olyan ruhát viselt, amiket a száz évvel ezelőtti képeken lehet látni, a kislányon fodros kis ruha volt, a fiún pedig az a gyerekeknek való öltönyféle, amin azok a furcsa zsebek vannak, és sapka dukál hozzá. Mintha saját fényük lett volna, úgy láttuk őket. Nem világítottak persze, csak mintha jobban visszaverték volna a Hold sápadt fényét. Lassú mozdulatokkal megálltak a két ágy előtt, és eddig a semmibe révedő tekintetüket Angusra, majd rám emelték. Egyszerre mozgott a szemük, bőrük szürkés volt és pergamenszerű. Olyan szag lengte körül őket, mint amit a kriptákban lehet érezni.

Olyan elemi félelem tört rám, amilyet még soha életemben nem éreztem. Megbénulva bámultam látogatóinkat, miközben olyan kilengéssel reszkettem, hogy ülve maradnom is emberfeletti erőfeszítésembe került. Egy hirtelen ötlettől vezérelve leléptem az ágy mellé, felálltam, és elindultam az ajtó felé, akár keresztül a velőtrázó kompánián, az sem érdekelt, ha át kell törnöm közöttük, de egyetlen nyomorúságos lépés után megmerevedtem, kifutott minden vér a fejemből, és visszahanyatlottam az ágyra. Zokogni kezdtem volna, de valamiféle idegen vihogás lett belőle, mintha nem is a saját hangomat hallanám, kezemmel eltakartam az arcomat, és arra vágytam, hogy ébredjek fel. A kísértetek mindeközben mereven néztek, mint valami kísérleti állatot, ami számukra jól ismert, de a terveik végső célja szempontjából jelentőséggel nem bíró viselkedést produkál.

Ahogy újra összeszedtem magam annyira, hogy felnézzek, a kislány lépett felém, holtsápadt arcán mereven kérdő, hideg kifejezés. Felemeltem a kezem, hogy szóljak valamit, de nem jutott eszembe semmi, illetve hang sem jött ki a torkomon. Ekkor Angus hangját hallottam meg, akinek a jelenlétéről (talán érthető módon) teljesen megfeledkeztem. - Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Angus Fergusson vagyok, ő pedig - intett felém - Morgan Bertwick. A kislány megállt, és vele együtt az összes szellem, az egész család Angusra meredt, mintha eddig ők sem vették volna észre, hogy ő is a szobában van. Nem szóltak semmit, de a férfi arcán átsuhant valami. Valami érzés. Nem tudom, hogy Angus észrevette-e, mindenesetre megint ő szólalt meg: - Mi az oka a látogatásuknak? - kérdezte az általam már jól ismert, ártatlan érdeklődéssel a hangjában.

A válasz mintha nem is a hangok hullámain, hanem egyenesen az agyunkba érkezett volna, de mégis úgy emlékszem rá, mint valami rekedtes suttogásra, amit hűvös, dohos szellő kísért valahonnan a hátuk mögül. A férfi válaszolt először: - Egy helyen kellene nyugodnunk. Egy család. - mondta, majd a felesége - talán magyarázatként - hozzátette, hogy Goeorge jó ember. - Ezek szerint jelen pillanatban nem ez a helyzet? - kérdezte Angus. A férfi csak bólintott, a nő szemében pedig fény csillant - talán a reményé. - Ha egy helyen nyugodnának, mi történne? - tette fel barátom a logikus kérdést. - Megtérhetne a lelkünk - szólt a férfi, majd az egész család sarkon fordult, lassan az ajtó felé indultak, és ahogy kiléptek rajta, beleolvadtak a homályba. A lépteik hangját csak egész halkan hallottuk, majd a kis recsegés is beleveszett az éjszaka csendjébe.

Másnap a tervezettnél valamivel később ébredtünk; úgy látszik, a kimerítő élmény hatására hajnaltól mégis sikerült egy kicsit bóbiskolni. Délelőtt megtudtuk Mr. McMormicktól, hogy a férfit annak idején a többiektől külön, a kert hátsó részébe temették el a pap iránymutatása alapján, mivel nem volt egészen tisztázott, hogy az ominózus éjszakát miért nem töltötte otthon, ahogy az kötelessége lett volna, és ahogy ha cselekszik, akkor talán a tragédia sem következik be.

Száz szónak is egy a vége: Angus megvette a házat. De olyan kevés pénzért, amit azért nem írok le, mert hihetetlenebb lenne e kis történet minden más részleténél. Az adásvétel hivatalos részének lezajlása után, a birtokbavételt követően Angus exhumálta a férfi holttestét (az ásásnál, de csak az ásásnál én is segítettem neki), és elhelyezte a családja mellé, ahova vágyott. A helyi sírkövesnél csináltatott egy táblát, amire az egyszerű, de jelentéssel teli "Itt nyugszik együtt a MacGregor család" feliratot vésette. És MacGregorék tényleg ott nyugodtak: soha többé nem tértek vissza a házba.

- Á, mentsünk csak annyit belőle, amennyit te gondolsz. Majd én elbogarászom vele holnap.