Béla bácsi és Ivon nagyon szerették egymást. Béla bácsi hetvenhárom éves volt, Ivon három. Az öreg vasárnaponként gyakran Iványiéknál ebédelt, noha nem voltak rokonok, csak egyszerűen egy házban laktak. Az ötlet alapvetően a feleségé volt, de a férjét sem zavarta a dolog, mert őt is szórakoztatták Béla bácsi furmányos történetei, régi időkbe visszarepítő anekdotái.

De Iványit mindez nem akadályozta meg abban, hogy - a háta mögött - tréfát űzzön idős barátjukból. Kedves szomszédjuk ugyanis mintegy százhatvan kilót nyomott a mérlegen. Apja sokszor elmondta Ivonnak - aki koránál fogva nagyjából mindent készpénznek vett -, hogy ennek a rettenetes súlyfeleslegnek az lesz az eredménye, hogy Béla bácsinak egy rosszul sikerült leguggolás alkalmával szét fog repedni a feje. Vagy esetleg cipőkötés közben.

Ivon előtt szinte filmszerűen lejátszódott a jelenet, olyan élénken képzelte el a sajnálatos eseményt. Ezért minden alkalommal, amikor Béla bácsi szuszogva az ebédlőasztalhoz ereszkedett a székre, Ivon lélegzetét visszatartva izgult, nehogy éppen most következzen be a tragédia. A bácsi egyszer az előszobában elgurult aprópénze után igyekezett hajolni. A kislány felsikoltott, gyorsan felvette az érmét, és könnyes szemmel kérte idős barátját, hogy soha többet ilyet ne csináljon.

Amikor Béla bácsi a WC-n ülve, egy szétrepedt agyi ér következtében meghalt, Ivon szülei - egyébként nagyon helyesen - csak annyit mondtak lányuknak, hogy hóhajú pótnagypapája álmában elköltözött a Mennyországba, hogy a régi korok családjainak lecsóit is mind megkóstolhassa. Apja azt is hozzátette, hogy öröm az ürömben, hogy a másvilágon már nem kell feje szétrepedésétől tartania, ott ilyesmi nem történik.

Mindig lenyűgöz a létező legegyszerűbb érvelési stratégia, az ún. egyszerű tagadás. Tegnap az Auchanban pont a pénztárak előtti folyosóra esett az egyébként nem hosszú, de kínosan lassú sor vége, ezért úgy álltam oda, hogy kihagytam egy fél helyet azoknak, akik tovább akarnak menni keresztbe.

Kisvártatva beállt elém egy srác a barátnőjével, amúgy rézsútosan. Nem nagyon akart felém nézni, de aztán mégis sikerült elkapnom a pillantását. Ártatlan, tárgyszerű segítőkészséggel, mert felmerült bennem, hogy csak figyelmetlen volt, elárultam neki, amit ő is sejtett: én vagyok a sor vége. Visszakérdezett valamit, amit elsőre nem is értettem. Talán azért, mert nem volt az általam lehetségesnek tartott válaszok között. Azt kérdezte ugyanis, hogy "és?". Erre felszaladt a szemöldököm. - Annyi az egész, hogy ne állj elém - mondtam neki olyan egyszerűen, hogy ő is megértse.

Ekkor reagált úgy, hogy azt állította, ő nem állt elém. Erre már az ilyen esetekre tartogatott lenéző mosolyommal mondtam neki, hogy pedig úgy tűnt. Még mondott valamit, hogy majd ha tényleg beáll elém, akkor szóljak, stb. Egy legyintetéssel jeleztem, hogy ne fáradjon tovább a beszéddel, mint ahogy a kutyámnak sem kezdem el magyarázni, hogy milyen méltatlan, ahogy tolakszik az ajtónál.

A srác elment egy újabb karton ásványvízért, közben az esetet végig rendkívüli módon szégyellő barátnője pedig beállt mögém a sorba.

Az ember hajlamos magától értetődőnek venni, hogy a hegyi biciklije vállat sem rándít arra, hogy járdaszegélyre kaptatnak vele, hogy köves lejtőkön zuhognak le vele negyvennel, vagy ledobják az első emeletről.

Annak idején sokat egykerekeztem a nagyszüleimnél, városi körülmények között üzemeltetett Csepel Csaba gyártmányú camping biciklimmel. (Lehet, hogy nem is volt az enyém?) A földre való visszaérkezések hatására a villa szép lassan kinyújtózott, mintha a bringa chopperré akarná kinőni magát. Aztán mégis inkább a kormánya tört el.

Elég későn kezdtem el biciklizni. Akkor, amikor elköltöztem a falunkból. Egyedül Harvonek bácsinak volt biciklije. Neki viszont több száz. Mégsem engedte meg senkinek, hogy akár csak egy pillanatra is felüljön bármelyikre.

Tulajdonképpen az összes bicikli az övé volt a községben. Alig tudta hova tenni őket. Én még nem éltem, amikor egyszer elhatározta, hogy megveszi az összes kétkerekűt a faluban. Sokan persze nehezen álltak rá a dologra, de ilyenkor olyan árat kínált, amit esztelenség lett volna visszautasítani. Így aztán szép sorban elfogytak a kerékpárok, Harvonek bácsi pedig a környéken tartotta a szemét, hogy ha valaki venni akart egy új biciklit, akkor megelőzhesse, vagy rálicitálhasson.

Amikorra meghalt, kétféle ember maradt a településen: aki soha nem tanult meg biciklizni, és aki már túl öreg volt hozzá, hogy újra elkezdje. Az átutazóknak egyáltalán nem szokott feltűnni, de így lett a miénk az egyetlen falu az országban, ahol nincsenek kerékpározók az utcákon, nincsenek biciklik a kocsma előtt, se sehol máshol.

Mindig is itt laktam ebben a házban. Itt voltam gyerek, kamasz, pályakezdő, osztályvezető-helyettes, minden. Angyalka néni is mindig itt lakott. A földszinten. Ahogy bejövünk a kapun, rögtön jobbra, a mögött az ajtó mögött, amiről minden nem itt lakó azt hiszi, hogy az csak valamiféle tároló, vagy nem is ajtó, csak dísz. Pedig ajtó. Angyalka néni egyszobás lakása van mögötte, és az ablakai arra a kis hűvös, sötét, nedves kertre néznek, amit még réges régen körbeépítettek ezekkel a magas házakkal, és nincs bejárata sehonnan, csak az ablakokból lehetne kimászni oda, de nem mászik ki senki.

Én vagyok az egyetlen, aki a házból valaha látta Angyalka nénit. Ez még akkor történt, amikor kisiskolás voltam, és egyszer elmaradt az utolsó óránk pénteken, és hamarabb, illetve váratlanul értem haza. A levélszekrényeknél hirtelen szembe találtam magam Angyalka nénivel. (Neki valamiért nem volt levélszekrénye, hanem a postás mindig a felső sor tetejére tette a neki szóló leveleket). Megijedtünk mind a ketten, de köszönni, szólni sem volt időm, mert a barna otthonka csak lebbent egyet, és a néni már el is tűnt az ajtó mögött. Az ajtó mögött, aminek mindig nyitva volt az a hosszúkás kis szellőző ablakocskája, ahonnan Angyalka néni minden mozgást szemmel tartott.

Mert Angyalka néni mindig figyel. Télen-nyáron nyitva van a kisablak az ajtón, áporodott szag szivárog belőle, és tudjuk, hogy ő lát minket, lehet hallani a műszálas otthonka surranását, de abban a barnás fényű, tompa homályban - ami valósággal odaszívná az embert, ha hagyná magát - a nénit látni soha nem lehet. Viszont lehet érezni. Én legalábbis érzem, hogy néz engem, de hiába nézek be a kisablakon, én nem látom őt. Csak ő lát engem. Ahogy megyek fel az emeletre, tudom, hogy a hetedik lépcsőfok az, ahonnan már nem láthat. Addig kalapál a szívem, de csak azért sem gyorsítom meg a lépteimet. A nyolcadik lépcsőfokon meg szoktam könnyebbülni. Sokszor azt veszem észre, hogy a kaputól alig vettem levegőt, és a füleimet szinte az ajtó felé fordítom végig, pedig egyébként egyáltalán nem tudom mozgatni őket.

Ahogy ma hazajöttem, csak akkor döbbentem rá, hogy nem érzem az áporodott szagot, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy csukva van a kisablak. Ekkor vettem észre azt is, hogy nem érzem azt sem, hogy a néni figyel engem. Egy darabig álltam az ajtó előtt, aztán elindultam lassan felfelé, de a hatodik lépcsőfokon megálltam. Ott meg azt vettem észre, hogy nincsenek visszafordítva a füleim, és nem is tudom mozgatni őket. Ez a péntek ennek ellenére, vagy éppen ezért, valahogy ugyanolyan, mint az a sok-sok évvel ezelőtti, amikor megláttam. De több ilyen péntek nem lesz. Érzem.

Az idegen nyelvekből származó szavak sokáig szokták bántani a fülemet, mire megszokom őket. A kibernetika szóval a mai napig így vagyok, de a kiborg változat még ennél is sokkal jobban sérti a fülemet. Úgy néz ki, hogy erre a konkrét esetre csattanós választ adott a magyar nyelv.

Nem rég hallottam először a cíber szót. Nagyon tetszik, sőt azt gondolom, hogy ez az a változat, ami után felesleges minden további kutakodás: a szó nyugvópontra jutott, megtalálta a helyét a magyar nyelv kebelében. Az íze évszázados patinát áraszt, mintha mindig is létezett volna.

Elsőre talán túlzásnak tűnhet, de azt gondolom, hogy ez a szóalak komoly lökést adhat a hazai cíbernetikának, amennyiben vonzóbb dolog lesz cíbernetiukusnak lenni, mint kibernetikusnak. Még abban vagyok bizonytalan, hogy a cíborgok gyors és tömeges elterjedésének örülnünk kell-e majd, vagy ugyanazok a kérdések vetődnek fel a jelenséggel kapcsolatban, mint amiken a kiborgok esetében szoktunk rágódni...

Ha egy diák – önszántából vagy kényszer hatására – elolvassa V.A. Obrucsev – Utazás Plutoniába című ifjúsági regényét, előfordulhat, hogy rákap a könyvekre, extrém esetben még a tanuláshoz is megjöhet a kedve. Amennyire tudom, szinte minden gyerek szereti a misztikus, izgalmas, pergő történeteket. Obrucsevé pont ilyen, megspékelve azzal, hogy a felnőttekre jellemző, ölni tudó unalmasság nélkül, az óvatlan, de ezúttal szerencsés fiatal olvasók számára szinte észrevétlenül csepegtet egy jó csomó természettudományos, és egy kis közgazdasági ismeretet.

A történet néhány tudósról és egy expedícióról szól. Az I. világháború kitörését megelőző évben egy gazdag orosz expedíciót szervez az Északi-sark környékére, mert oka van feltételezni, hogy ott egy még felfedezetlen területet találhat. Csapatát geológus, meteorológus, botanikus és zoológus szakemberek alkotják. A csapat összeszedi a küldetéshez szükséges eszközöket, és hajóra száll, hogy az Északi-sark felé vegye az útját. A szerző - és ez a könyv egészére jellemző - nem fárasztja fiatal olvasóit terjengős leírásokkal, az út hosszát inkább csak jelzi, de az oldalak falása közben nem kell ugyanazt az unalmat elszenvednünk, mint az utazóknak.

Hamar meg is érkeznek az expedíció kezdőpontját képező Nansen-földre, csak előtte még megmentenek egy hajótörött szerencsevadászt, aki elég tapasztalt ahhoz, hogy bevegyék a küldetésbe. Az út további részében a szponzor - rokkantsága miatt - nem tud részt venni, így a szimpatikus, a tudósok szoba jellegére rácáfoló utazók egy szűkebb csoportja kezdi meg a tényleges küldetést.

Megint nem kell sokat várnunk, és az események gyorsulni kezdenek. Az önszántukból olvasó diákok szemöldöke felszalad, amint arról olvasnak, hogy a fizika törvényei uralmukat veszteni látszanak. A kényszerített olvasók arcán a remény mosolya lebben át: hátha kiderül, hogy amit tanulni kellene, az nincs is úgy, viszont hogy hogyan is van akkor, az nem derül ki egyhamar. Ahogy haladnak előre a tudósok, elsősorban a légnyomás adatok, illetve a víz forráspontjának alakulása képeszti el őket. Ők csak mennek előre a kutyaszánnal, de már viszonylag hamar azzal kell szembesülniük, hogy a víz 120 meg 125 fokon forr. Mintha egy hegyről mennének le, noha látják, hogy nem ez a helyzet, ráadásul a tengerszint alatti 5.000 méteres mélység tulajdonképpen értelmezhetetlen.

Hamarosan kiderül, hogy valamiféle óriási üreg belseje, végső soron pedig a Föld gyomra felé haladnak, így nem a fizika törvényei omlanak össze, hanem az ismert világról alkotott elképzelések. De amikor a rossz tanulók elillanni látnák a csalfa reményt, egyszer csak mamutokba botlanak a főhősök. Nem a jégben konzerválódott múmiákra, hanem élő, hús-vér állatokra. Ezen a ponton bocsássuk meg a szerzőnek, hogy 1951-ben megírt szereplői  - a korrekt eljárásnak tekinthető fényképezés mellett - sikeres, célzott puskalövéseket is leadnak az agyaras jószágokra.

Kisvártatva találnak még gyapjas orrszarvút, és egyik meglepetésből a másikba esve, nagy tempóban haladnak tovább, újabb és újabb kihaltnak hitt állatokat felfedezve. Dolgukat könnyíti, hogy folyamatosan nappal van, de nem a Föld tengelyének Naphoz viszonyított dőlése miatt, hanem mert ennek az óriási üregnek egy ősi kozmikus ütközésből származó saját kis "Napja" van. Vöröses izzása miatt Plutónak nevezik el, mit sem törődve azzal, hogy később ezt a nevet egy égitest fogja megkapni. (A szerző azért képbe rázza olvasóit ezzel kapcsolatban is, ahogy számos más tényt is lábjegyzetben magyaráz).

Az események lassítás nélkül pörögnek tovább, és hamarosan kiderül, hogy ahogy egyre beljebb jutnak az új terülten, úgy jutnak egyre régebbre az időben is. A növényzet és az állatvilág is folyamatosan e szerint változik: eljutnak a dinoszauruszokig és az egy méteres hangyákig. Minden fajjal akad kalandjuk bőven, a természettel maguknak kell megbirkózniuk, alapvetően saját leleményességükre és a soha nem látott környezet erőforrásaira kell hagyatkozniuk. Hogy ne csak a flóráról és a faunáról legyen szó, asszisztálnak két különböző vulkán kitöréséhez, ömlő láva elől menekülnek, stb.

Kellemes meglepetés, hogy a visszafelé útra is marad izgalom. Mivel a télies környezet megszűnt, sőt trópusivá alakult az út során, az utazók megszabadultak melegebb ruhadarabjaiktól, amiknek viszont hasznát vették volna, amikor újra a téli zónába értek. Mivel azonban orosz emberekről van szó, az ingujjban átvészelt fagypont körüli hőmérséklet inkább csak kellemetlenség, mint baj.

Az ősemberekkel való kalandos találkozás számomra a legizgalmasabb rész volt, de nem a slusszpoén. Elődeinket ötletesen, hitelesnek tűnően írja le a szerző. Az egyedüli homályos pont számomra az volt, hogy a hordában a nőké volt a vezető szerep az alávetett férfiak fölött, melyhez alapvetően nagyobb testükből merítették a fedezetet. A szerepek is felcserélődtek az általunk alapértelmezettnek gondolthoz képest: a nők vadásztak, és a férfiak őrizték a tábort. (Az okokat – gondolom ­– Obrucsev pszichoszexuális fejlődésének vargabetűiben kell keresni).

A hajóhoz visszaérve rengeteg zsákmányt és bizonyítékot pakolnak ki, és osztoznak az örömben, hogy megbízójuk teóriája helyesnek bizonyult. Pár hónapot vesztegelniük kell az őket fogságban tartó jég miatt, de aztán elindulhatnak, hogy hamarosan feltartóztassa őket az Osztrák-Magyar Monarchia egyik hadihajója. Közben kitört ugyanis az I. világháború.

A véget nem mondanám egyértelmű happy endnek, de az az érzés fogalmazódik meg az olvasóban, hogy van valahol egy felfedezett, de újra elfelejtett világ. Amit újra fel lehet kutatni. Vagy valamit.

Nem dicsekvésnek szánom, de elfogadható tempóban tudok olvasni. Egészen odáig, amíg nem találkozom egy olyan szóval, hogy pl. "Kesznyétenen" vagy "eustreptospondylus".

Magyarán szólva az, hogy érdemben tudok olvasni, csak egy korábbi képességemről tükröződő fény, ami - a magától kevésbé fényes - jelenemre vetül.

Miután kiderült, hogy nem lehet telefonon vagy levelezéssel csillapítani az APEH és köztem támadt értelmezési különbséget, úgy éreztem, kénytelen vagyok eleget tenni kedves meghívásuknak, és meg kell látogatnom őket személyesen.

Épp, hogy elindultam hazafelé, elért egy olyan gyors, rövid zápor, ami alig tartott tovább annál, mint ami ahhoz kellett, hogy fossá ázzak. A gangra érve már csak csendesen csöpörészett, majd hamarosan el is állt.

Az APEH-ba úgy kell mennem, hogy minden igazolás és dokumentum nálam van, illetve vinnem kell a bevallásom saját példányát is. Ilyenem nekem nincs, mert a plusz példányt ellőttem egy hibajavításra (ami ezek szerint nem volt egyértelműen sikeres). Mivel azonban a bevallást amúgy is az ABEV programmal készítettem, nem kellett mást tennem, mint onnan kinyomtatni.

Bekapcsoltam tehát az asztali gépet. Ahogy térülök-fordulok, látom, hogy arra kér, legalább a CD olvasóba tegyek be valamit, amin elindulhat, mert vincsesztert nem talál, pedig nézte már több helyen is. Éreztem, hogy nem lesz elég, de párszor reseteltem - hiába.

Elhúztam a gépet a faltól, kicibáltam belőle az összes madzagot, aztán kivettem a helyéről, és lecsavaroztam az oldalát. De belül egy a külsőhöz megszólalásig hasonló belső fémlapot vettem észre. Visszatettem, és leszedtem a másik oldallemezt. Óvatosan kiporszívóztam a több generációnyi pormacska telepet, megfújogattam és kicsit megmozgattam az illesztéseket, majd - ravasz módon az oldallap visszacsavarozása nélkül - újra bekötöttem a gépet, és bekapcsoltam.

Hogy sikerrel jártam, azt csak a normális működésre emlékeztető hangok sorozatából tudhattam, mert most viszont a monitor nem működött. Megnéztem a csatlakozásait, minden rendben volt velük. Megmozgattam őket, de semmi. Végül a VGA kábel mintaszerű monitor-oldali csatlakozását kicsit hanyagabbra vettem, kijjebb húztam, és újra lett kép.

És már indulhatott is az ABEV. Bekapcsoltam a nyomtatót melegedni, megnéztem, hogy mely lapok kellenek nekem, bepipáltam őket és indítottam a nyomtatást. Alig olvasható, gyalázatos külalakú irodai hulladék jött ki a printerből. OK. Tudom, hogy régi a patron, meg amúgy sem stimmel vele valami, de hát általában nem használom, nem akarok költeni rá. Kivettem a tonert, jól megráztam, a külsején lévő tintaport lefújogattam, és újra kiadtam a nyomtatási parancsot. Az eredmény lényegesen rosszabb lett, mint eggyel korábban.

Fogtam hát egy tollat, az "A" példányon szépen felülírogattam a végképp olvashatatlan számokat, és bepakoltam az egészet a nagy borítékba. Itt volt az ideje megnézni, hogy hova is kell mennem. Az értesítést vizsgálva feltűnt, hogy az ügyfélfogadási idő ismertetése alatt egy rövid közlemény áll, miszerint június 30-tól mindez a múlté. Hogy helyette hogy lesz, arról nincs információ. (Pedig az is ott van, hogy ha egyszer sikerül eljutnom oda, akkor majd a 9-es gombot kell megnyomnom). Az órámra néztem: június 30. Azaz holnap ismeretlen feltételek között kell boldogulnom. Az APEH honlapon persze nincs megoldás. Nem baj, odamegyek, aztán meglátom. Legalább nem fog váratlanul érni a kudarc.

Ma, a nagy nap reggelén az MR1 Kossuth Rádió adására keltem, és hallom ám, hogy ma van a köztisztviselők napja. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy az én potenciális ügyintézőim egytől egyig köztisztviselők, és ezt a jeles napot a munkahelyüktől való távolmaradással édesítik meg. És tényleg. Az APEH-et konkrétan is felsorolták, mint olyan helyet, ahol csak valamiféle ügyeletet tartanak.

Így történt, hogy az utolsó pillanatban kitörtem a szopásspirálból, és nem mentem el lepattanni az ajtóról. Most felhívom őket, hogy akkor hogy van az új fogadási rend, és magammal fogom vinni még az oltási könyvemet is, meg persze tollat, és pénzt az okmánybélyegre, mp3-at a várakozás idejére, stb. De ha közbejön még valami...

Most mindegy, hogy miért vagy hogyan, de tegnap láttam az EB döntőt. És megint azon gondolkodom, hogy mi történik Európában az egyes nemzedékváltások során.

A németeket mindig, már gyerekkoromban is, úgy tartottam számon, hogy elképesztően tudnak küzdeni, ha szarul állnak, az csak felbőszíti őket, még keményebben odateszik magukat, és akár az utolsó utáni pillanatban is tudnak fordítani, győzni.

A tegnapi meccsen semmi ehhez hasonlót nem láttam. A jelenlegi német válogatott nem ismeri ezt a trükköt. Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ez csak egy általánosabb jelenség egyik vetülete a sok közül.

Arra gondolok, hogy az a tenni akarás, az a munka iránti megfellebbezhetetlen, vallásos tisztelet, ami - a háborúkon, rablásokon és más népek, kontinensek gátlástalan kihasználásán kívül - naggyá tette Európát, már csak emlék. A mostaniak már csak falják a gyömölcsöt a kosár tetejéről. Innen nem látom pontosan, de úgy érzem, az alja már rohad.

Tisztelt lakástulajdonos!

55-75 m²-es lakást vennék a környéken; készpénzzel fizetek. Kérem, csak akkor hívjon, ha Ön nagy bajban van, és sürgősen pénzre van szüksége.

Üdvözlettel:

Przesada Illés

A pénztárnál kétségtelenül ki van írva, hogy a kosárból ki kell pakolni az árut a szalagra - nyilván azért, nehogy egy rágó vagy túrórudi lélegzetét visszatartva húzza meg magát a ropis zacskó alatt. Az előttem lévő idős hölgy - szerintem teljesen életszerű és korrekt módon - nem pakolta ki a három zöldbab konzervet és a két doboz tejet, hanem csak megmutatta, hogy nincs alattuk semmi. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és a kosáron belül kicsit odébb taszigált mindent, aztán mondta az árat.

Nekem két dobozos meg egy, a déli zsömléhez szánt, félliteres zacskós tejem volt. Ki is pakoltam őket a szalagra. A rajtuk gyöngyöző pára persze rögtön megfestette a matt fekete felületet. A pénztáros a felháborodás és a halálos, flegma unalom egy olyan kombinációját fejezte ki arcával, amire csak a szolgáltatási szektorban évtizedek óta dolgozók képesek, és odébb taszigált mindent, az ilyen esetekre odakészített ronggyal undorodva letörölte a vizessé vált felületet, aztán mondta az árat.

- Na figyelj, csak gyorsan elmondom, úgy sincs trükkje vagy ilyesmi. Szóval a krumplit meg a hagymát durvára vágd, a kígyóuborkát nem túl vékony szeletekre, a padlizsánt viszont kifejezetten vékonyakra. Csak a zöldpaprika az, amit miszlikbe kell aprítani, és nem is kell sok belőle. Teszel rendesen olívát a tepsibe, utána küldöd ezeket a zöldségeket, magasról (hogy jól terüljön) szórsz rá vegetát, kurkumát és kakukkfüvet. Esetleg még a tetejére is önthetsz egy kis olajat. Letakarod alufóliával, aztán adsz neki mondjuk 10 percig 175 fokot, utána 20 percig 155-öt, és kész vagy. Én mondjuk reszeltem rá sajtot, azt' úgy ettem.

Akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt dolog a telefon. Az üdülőtelepen is egyetlen csupasz, épp csak az eső ellen védett nyilvános készülék volt, ami előtt - értelem szerűen - mindig hosszú sor kígyózott.

A harmadik voltam a sorban, amikor egy középkorú hölgy lélekszakadva rohant az utca végéről, és egyenesen a sor elejére ment. Alig kapott levegőt, zihálva mondta a sorban elsőnek, hogy kéri, engedje maga elé, mert a házának a kéménye le fog dőlni, reggel még semmi baja nem volt, de mostanra úgy meggörbült, mint egy kifli, és már látszik, hogy érthetetlen, hogy eddig is mi tartotta egyben. A tűzoltókat akarja hívni. Felénk fordulva, és tekintetünket keresve jelezte, hogy kérését hozzánk, kicsit hátrébb állókhoz is intézte, a távolabb állók pedig maguk gondoskodtak róla, hogy ők is hallják.

Kis morajlás támadt, de az első helyen álló úr, rövid megfontolás után, de tulajdonképpen azonnal igent mondott, és mi sem ellenkeztünk, a hátrébb morgók sem mondták, hogy ne. A hölgy közben kifújta magát, és már normálisan lélegezve köszönte meg a kedvességünket, majd mivel az épp telefonáló végzett, a készülékhez lépett, és gyorsan tárcsázott.

- Szervusz Mártikám! Én vagyok az. Nem fogod elhinni, hogy mit hallottam az Irmától, de ne szakíts félbe, csak figyelj, mert most nem fogok tudni sokáig beszélni...

A menza üzenőfüzetében (a legtöbben panaszkönyvnek használják, pedig dicsérni is lehet benne) azt olvasom, hogy szörnyű volt a finomfőzelék. Hát persze! De ez nem az étterem hibája, hanem a szóban forgó étel lényegéből fakad. Ha rajtam múlna, csak valamilyen, a veszélyességére egyértelműen utaló piktogrammal és a személyes felelősséget hangsúlyozó szöveges melléklettel engedném forgalomba hozni.