Ha egy diák – önszántából vagy kényszer hatására – elolvassa V.A. Obrucsev – Utazás Plutoniába című ifjúsági regényét, előfordulhat, hogy rákap a könyvekre, extrém esetben még a tanuláshoz is megjöhet a kedve. Amennyire tudom, szinte minden gyerek szereti a misztikus, izgalmas, pergő történeteket. Obrucsevé pont ilyen, megspékelve azzal, hogy a felnőttekre jellemző, ölni tudó unalmasság nélkül, az óvatlan, de ezúttal szerencsés fiatal olvasók számára szinte észrevétlenül csepegtet egy jó csomó természettudományos, és egy kis közgazdasági ismeretet.
A történet néhány tudósról és egy expedícióról szól. Az I. világháború kitörését megelőző évben egy gazdag orosz expedíciót szervez az Északi-sark környékére, mert oka van feltételezni, hogy ott egy még felfedezetlen területet találhat. Csapatát geológus, meteorológus, botanikus és zoológus szakemberek alkotják. A csapat összeszedi a küldetéshez szükséges eszközöket, és hajóra száll, hogy az Északi-sark felé vegye az útját. A szerző - és ez a könyv egészére jellemző - nem fárasztja fiatal olvasóit terjengős leírásokkal, az út hosszát inkább csak jelzi, de az oldalak falása közben nem kell ugyanazt az unalmat elszenvednünk, mint az utazóknak.
Hamar meg is érkeznek az expedíció kezdőpontját képező Nansen-földre, csak előtte még megmentenek egy hajótörött szerencsevadászt, aki elég tapasztalt ahhoz, hogy bevegyék a küldetésbe. Az út további részében a szponzor - rokkantsága miatt - nem tud részt venni, így a szimpatikus, a tudósok szoba jellegére rácáfoló utazók egy szűkebb csoportja kezdi meg a tényleges küldetést.
Megint nem kell sokat várnunk, és az események gyorsulni kezdenek. Az önszántukból olvasó diákok szemöldöke felszalad, amint arról olvasnak, hogy a fizika törvényei uralmukat veszteni látszanak. A kényszerített olvasók arcán a remény mosolya lebben át: hátha kiderül, hogy amit tanulni kellene, az nincs is úgy, viszont hogy hogyan is van akkor, az nem derül ki egyhamar. Ahogy haladnak előre a tudósok, elsősorban a légnyomás adatok, illetve a víz forráspontjának alakulása képeszti el őket. Ők csak mennek előre a kutyaszánnal, de már viszonylag hamar azzal kell szembesülniük, hogy a víz 120 meg 125 fokon forr. Mintha egy hegyről mennének le, noha látják, hogy nem ez a helyzet, ráadásul a tengerszint alatti 5.000 méteres mélység tulajdonképpen értelmezhetetlen.
Hamarosan kiderül, hogy valamiféle óriási üreg belseje, végső soron pedig a Föld gyomra felé haladnak, így nem a fizika törvényei omlanak össze, hanem az ismert világról alkotott elképzelések. De amikor a rossz tanulók elillanni látnák a csalfa reményt, egyszer csak mamutokba botlanak a főhősök. Nem a jégben konzerválódott múmiákra, hanem élő, hús-vér állatokra. Ezen a ponton bocsássuk meg a szerzőnek, hogy 1951-ben megírt szereplői - a korrekt eljárásnak tekinthető fényképezés mellett - sikeres, célzott puskalövéseket is leadnak az agyaras jószágokra.
Kisvártatva találnak még gyapjas orrszarvút, és egyik meglepetésből a másikba esve, nagy tempóban haladnak tovább, újabb és újabb kihaltnak hitt állatokat felfedezve. Dolgukat könnyíti, hogy folyamatosan nappal van, de nem a Föld tengelyének Naphoz viszonyított dőlése miatt, hanem mert ennek az óriási üregnek egy ősi kozmikus ütközésből származó saját kis "Napja" van. Vöröses izzása miatt Plutónak nevezik el, mit sem törődve azzal, hogy később ezt a nevet egy égitest fogja megkapni. (A szerző azért képbe rázza olvasóit ezzel kapcsolatban is, ahogy számos más tényt is lábjegyzetben magyaráz).
Az események lassítás nélkül pörögnek tovább, és hamarosan kiderül, hogy ahogy egyre beljebb jutnak az új terülten, úgy jutnak egyre régebbre az időben is. A növényzet és az állatvilág is folyamatosan e szerint változik: eljutnak a dinoszauruszokig és az egy méteres hangyákig. Minden fajjal akad kalandjuk bőven, a természettel maguknak kell megbirkózniuk, alapvetően saját leleményességükre és a soha nem látott környezet erőforrásaira kell hagyatkozniuk. Hogy ne csak a flóráról és a faunáról legyen szó, asszisztálnak két különböző vulkán kitöréséhez, ömlő láva elől menekülnek, stb.
Kellemes meglepetés, hogy a visszafelé útra is marad izgalom. Mivel a télies környezet megszűnt, sőt trópusivá alakult az út során, az utazók megszabadultak melegebb ruhadarabjaiktól, amiknek viszont hasznát vették volna, amikor újra a téli zónába értek. Mivel azonban orosz emberekről van szó, az ingujjban átvészelt fagypont körüli hőmérséklet inkább csak kellemetlenség, mint baj.
Az ősemberekkel való kalandos találkozás számomra a legizgalmasabb rész volt, de nem a slusszpoén. Elődeinket ötletesen, hitelesnek tűnően írja le a szerző. Az egyedüli homályos pont számomra az volt, hogy a hordában a nőké volt a vezető szerep az alávetett férfiak fölött, melyhez alapvetően nagyobb testükből merítették a fedezetet. A szerepek is felcserélődtek az általunk alapértelmezettnek gondolthoz képest: a nők vadásztak, és a férfiak őrizték a tábort. (Az okokat – gondolom – Obrucsev pszichoszexuális fejlődésének vargabetűiben kell keresni).
A hajóhoz visszaérve rengeteg zsákmányt és bizonyítékot pakolnak ki, és osztoznak az örömben, hogy megbízójuk teóriája helyesnek bizonyult. Pár hónapot vesztegelniük kell az őket fogságban tartó jég miatt, de aztán elindulhatnak, hogy hamarosan feltartóztassa őket az Osztrák-Magyar Monarchia egyik hadihajója. Közben kitört ugyanis az I. világháború.
A véget nem mondanám egyértelmű happy endnek, de az az érzés fogalmazódik meg az olvasóban, hogy van valahol egy felfedezett, de újra elfelejtett világ. Amit újra fel lehet kutatni. Vagy valamit.
