Az arcuk ugyanazokat a vonásokat örökölte ki tudja milyen régről. Olyanok voltak, mint két tojás. Egy albatroszé és egy rigóé. Az anya medveszerű, vaskos, szinte durva, a lány madárcsontú, vékony, csaknem áttetsző bőrű.

A púposra pakolt bevásárlókocsit a lány tolta. Illetve pontosabb talán azt mondani, hogy ő küzdött vele. Egész testével nekifeszült, hogy elindítsa, majd oldalról próbálta megakadályozni, hogy a kifelé lejtő járdáról az útra guruljon. Ehhez a művelethez kicsit hátra kellett dőlnie, és be kellett rogyasztania vékonyka lábait, hogy hátizmai megfeszítésével, elfehéredő ujjakkal tartsa vissza a tehetetlen tömeget. Arckifejezése a fizikai erőkifejtésen kívül valami általános, egy egész életről és talán egy egész életre szóló, reményvesztett fáradtságról árulkodott. Nagyon lassan haladt az autó felé.

Az anyja mellette lépkedett furcsa sutasággal, amiről nem tudtam megállapítani, hogy csak egymást akadályozó vaskos combjai okozzák-e, vagy valami évtizedes - nyilván a nehézatlétika valamely ágának gyakorlása közben szerzett - sportsérülés. Akárhogy is, ügyet sem vetett lánya erőfeszítéseire, csak kifejezéstelen arccal bámult az ég alja felé.

Egyszer csak azonban, amikor a kis vézna épp újra elakadt, mert a kocsi eleje kiperdült, ő pedig épp hogy csak meg tudta akadályozni, hogy lehuppanjon a szegélyről, az anya odalépett, és azt monda: - Na várj csak! - és a kocsi felé nyúlt. A lány engedelmesen várt, az anya pedig az egyik kezébe fogott egy fürt banánt a pakk tetejéről, hüvelykujjának egyetlen gyakorlott mozdulatával letörte az egyik gyümölcsöt, és ahogy továbbsétált, rögtön jókora falatokban enni kezdte. A lány megkerülte a kocsit, irányba fordította az elejét, és oldalról testével tartva, az elejét és a végét is fogva terelgette tovább, amerre anyja ment - a korábbinál valamivel nagyobb sikerrel.

Öregszem. És ezt nem csak onnan tudom, hogy többé már nem tagadhatom le magam előtt sem, hogy szőrösödni kezdett mindkét fülem.

A napokban elképedt fültanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, amiben egy fizetett, pályakezdő gyakornoki állásra jelentkező sráccal vagy lánnyal kellett dűlőre jutni egy megváltozott felvételi interjú / teszt időpont ügyében. Az egyetemista a végsőkig azt hitte, hogy öt ember fogja felforgatni az időbeosztását, hogy neki ne kelljen megszakítania a strandolását. Csak akkor derült ki, hogy tulajdonképpen bármelyik alternatívaként felajánlott időpont megfelel neki, amikor finoman a tudomására hozták, hogy a szíve mélyén egyetlen élő embert sem érdekel, hogy az övé lesz-e az állás. Ezek a mai fiatalok...

- Legszívesebben egész nap, megállás nélkül beletúrnék a hajadba, beszívnám az illatát, gyengéden harapdálnám a füledet, össze-vissza csókolnám a nyakadat, meg a szádat, és...

- Jaj, az nagyon jó lenne! Csak ha például vesszük mindjárt a hétfőt, amikor az összevont értekezlet szokott lenni... Meg általában is: ez az egyteres iroda... Szóval attól félek, hogy furcsán venné ki magát, vagy hogy kínos lenne valahogy.

- Hát igen. Ez nekem is eszembe jutott. Ki kell találnunk valamit.

- Igen. Gondolkozzunk rajta.

- Ez rendben is lett volna. De a srácot szó szerint, úgy ahogy mondom, konkrétan Rontó Pálnak hívták. Úgyhogy meg is mondtam neki, hogy ne haragudjon, én sem állítom, hogy ez több lenne valami rossz előérzetnél, vagy hogy bármi személyes problémám lenne vele, de amíg én vagyok a műszaki osztály vezetője, ő nem fog itt dolgozni, az biztos.

Kedvem lenne csinálni egy sült paprikát, tehát hagymát, paprikát olajra, majd tojást rá a végén, de ezúttal a paprikával együtt félbevágott olívabogyókat is tennék bele.

Csak egyáltalán nem vagyok éhes, pedig mindössze egy sajtos zsömlét ettem ma paradicsommal és tejjel, meg három-négy tejeskávét ittam. Ráadásul a tervezett hegyre tekerés előtt nem is lenne okos dolog jóllakni.

Tudom, a problémáim viszonylagosak.

Az édesanya kénytelen-kelletlen megállt a szobor mellett a kislányával. - Anya, ez micsoda? - kérdezte a gyerek, és a földről egyként induló, de aztán kétfelé váló törzsű bronz fára mutatott, aminek a két szára először eltávolodott egymástól (talán mint egy stilizált termékenység szimbólum? - gy.k. muff), majd egy enyhe csavarral újra összetalálkozott, sőt össze is fonódott, hogy az ég felé tartó útját együtt folytassa tovább.

- Ez egy fát ábrázoló szobor - válaszolta az anya - csak azt nem tudom, minek ábrázolni, amikor ott vannak az igazi fák is. Na, gyere, menjünk.

Én nem hiszek a körülmények szerencsétlen alakulásában. Az emberek ezzel mentegetik magukat saját maguk előtt, ha nem tettek meg mindent a boldogulásuk érdekében, aztán meg törvényszerűen elbuknak. Én abban hiszek - G.B. Shaw-val egyetértve -, hogy az ember tűzzön ki célokat, és szükség esetén alakítsa a körülményeit olyanná, amelyek között sikert érhet el. Soha, egyetlen pillanatra sem tévesztem szem elől ezt az alapelvet, amikor az apámtól örökölt vállalatbirodalmat irányítom.

Megint elolvastam egyet az Új-Kaledóniai mítoszok közül - A halál és a jam eredete címűt. Az egyik szemem sír, a másik nevet.

Azért nevet az egyik, mert értem (vagy érteni vélem) a történetet: úgy tűnik, hogy semmi kulturális vagy az idők homályába vesző háttértudásra nincs szükség ahhoz, hogy felfogjam, mi történik, nem úgy, mint a gyíkemberről szóló történet esetében, ahol csak találgatni tudtam.

De ez a mese ismerős valahonnan. Egy fiú patkánnyá változott (ezt mondjuk ellenzem), hogy egy kis felfedező körútra induljon. A föld belseje felé vette az irányt, ahol az alvilág urával, egy öregemberrel találkozott. Az öreg rendesen megvendégelte a látogatót, de a jamból nem adott neki. Azt mondta, hogy ez klasszikuson olyan élelem, amit csak ő ehet. A fiú ezért egy alkalmas pillanatban ellopott egy darabot, és hazavitte. Ott aztán látták, hogy ez tényleg finomabb, mint bármi, amit eddig ettek, ezért a főnök kiadta, hogy mindenki változzon valami mássá, mint ami, és lopjon még a növényből. Az akció után ültetvényt hoznak létre, és innentől kezdve nem lesz gond a jam ellátással.

A küldetés kudarcba fulladt: az alakváltó tolvajokat felfedezték. Az idős úr pedig úgy döntött, hogy pedagógiai célzattal átáll az emberhúsra, és a törzshöz közvetlenül odatelepíti a halált - vezető beosztásban. Innentől kezdve halandók az emberek.

Szóval az szomorít el valamelyest, hogy pont az eredendő bűn gondolata az egyik, ami ennyire univerzális az egész világon, ami valahogy kipattan az emberek fejéből akkor is, ha óceánok választják el őket egymástól. Miért nem tud az ember meglenni anélkül a semmirevaló hit nélkül, hogy már a sípszó elhangzása előtt bajt csinált? Miért az az alapértelmezés, hogy örüljünk, hogy egyáltalán arra van lehetőségünk, hogy - megfelelő életvitel esetén - legalább saját magunk számára enyhítsük a büntetést? Végülis megvizsgálta valaki valaha, hogy tényleg csak félelemre és bűntudatra alapozva lehet emberek elé célt állítani, vagy kordában tartani őket?

- Juhász Nóra vagyok. Miben segíthetek?

- Rohadt szemétládák! Megint emeltétek a tarifákat, de persze az ügyfélnek nem szóltok, basszátok meg!

- A legutóbbi két számlalevelében, illetve az országos napilapokban olvashatta a tájékoztatást. Sajnálom, ha elkerülte a figyelmét.

- Elkerülte bazmeg! De hát ezt is akartátok, nem?! Apróbetű! Hátsó oldal! De mondok én neked valamit. Apám is, anyám is rendőr. Na? Van neked fogalmad róla, hogy milyen két rendőr gyerekeként felnőni?! Hát mit fogok mondani nekik, ha megkérdezik, hogy mi ez a szar?! Hogy velem bármit meg lehet csinálni?! Erre nem gondoltok! Sunyin apróbetűztük, meg sajnáljátok! De kíváncsi lennék, hogy anyám elé oda mernél-e állni! A kurva életbe, nem bírom tovább, érted?! Értitek már?!

- Ö. Higgye el, hogy nagyon sajnálom... De... Halló. Itt van még? Halló!

- Tehát szerinted minél bonyolultabb valami, vagy ahogy mondod, minél kifinomultabb, annál jobb? Miért, ha miszlikbe vágsz hagymát meg paprikát, rádobod az olajra, összesütöd, megsózod és tojást ütsz rá, aztán az egészet lenyeled nyers paradicsommal, zsömlével meg tejjel, az szerinted nem jó?

Emlékszem, gimnazista koromban reggelente AC/DC-t tettem a walkmanembe, ütközésig feltekertem a hangerőt, és csak így voltam hajlandó kilépni az utcára, hogy az iskola felé induljak. Ez a fajta zene határtalannak tetsző energiával töltött fel, amit a megbotránkozó idős utasok rémült arca, és a fülem mellől áramló, a külvilág számára tisztán kivehető számokat magukban vidáman dúdoló, munkába igyekvő ex-rockerek erkölcsi támogatása csak tovább fokozott. Megállíthatatlannak éreztem magam - hacsak nem kellett röpdolgozatot írni.

Egyetemista koromban szomorúan vettem tudomásul, hogy a rock meghalt. A Deep Purple, az AC/DC, az Iron Maiden lelassultak, érdemi új együtteseket pedig nem alapítottak többé. Az elektronikus zene felé fordultam, illetve nyugodtan láttam hozzá, hogy a továbbiakban már nem gyarapodó metál műfajának legértékesebb darabjait szépen lassan magaménak tudhassam.

Pár napja azonban láttam a Tenacious D in the Pick of Destiny című rockoperát, és nem kevesebbre döbbentem rá, mint arra, hogy a rock haláláról kialakított elképzelésem egyszerű tévedés. A film két tehetséges, kedves idiótáról szól, akik rocksztárok akarnak lenni, de szüleik ezirányú törekvéseiket nem támogatják.

A történet szövése végtelenül egyszerű, bele sem akarok menni, csak azt említem meg, hogy akik attól tartottak, hogy a rock az ördögtől való, azoknak meg kell tanulniuk együttélni azzal a vészterhes gondolattal, hogy igazuk volt. Kiderül, hogy a műfaj nagyjait az köti össze, hogy mindahányan egy, az ördög szemfogából származó pengetővel nyüstölték gitárjukat, azaz nem a saját, hanem a gonosz erejéből lettek óriássá. Persze a főhősök is megszerzik a pengetőt.

Az első ránézésre bárgyú történetet kitűnő muzsika emeli a magasba: a párbeszédek jelentős része dalban zajlik. Ezen kívül elegáns, ahogy a főszereplők pont annyira veszik komolyan magukat, mint pl. Bud Spencer és Terence Hill: egyáltalán nem.

Szóval tényleg úgy néz ki, hogy akik arról énekeltek, hogy rock'n'roll will never die, azoknak így vagy úgy, de igazuk lett. Most már én is így gondolom.

Életemben nem kaptam kettőnél több spamet - egészen az utóbbi egy-két hónapig. Azóta napi kettő-öt érkezik.

Ma újabb mérföldkőhöz érkeztem, amennyiben az 5 ok, amiért a férfiak nem tudják kielégíteni a nőket és a nagyon szeretlek / te vagy az igazi típusú üzenetek mellé saját magamtól kaptam egy levelet, aminek a tárgya szerint a júliusnak nem kevesebb, mint 89%-át megúszhatom munka nélkül.

A levél küldője amúgy jó helyen kapiskál, ami az ajánlat jellegét illeti...

Dolgozik egyáltalán azon valaki, hogy úgy találhassak meg egy dalt a neten, hogy csak egy foszlányát tudom beledúdolni egy mikrofonba?

Én láttam, hogy a srác nem akar több időt veszteni, hogy megpróbál úgy átmenni a hídon, hogy le sem néz a sínekre, de hát ott állt az a régi mozdony. Látta a szeme sarkából. Megállt. Nem fordította el a fejét sem, csak állt a reggeli napsütésben.

Haja akkurátusan fésült volt, de hátul, ahol a tükör nem lehetett segítségére, az ég felé meredve, érintetlenül őrizte az ébredés pillanatát. Drapp nadrágját olyan közel húzta mellbimbóihoz, amennyire az fizikailag lehetséges, azaz a köldökénél számottevően magasabbra. Így jól láthattam elgyengült gumijú, fehér frottír zokniját, ahogy redőkbe roskadva trónol alkalmi cipőnek látszani akaró műbőr lábbelijén.

Épp, mikor a közelébe értem, döntött. Mégiscsak visszament a híd sarkához, mélyen előrehajolt, és habzsolni kezdte a mozdony látványát. Átszellemült tekintettel, enyhe lúdbőrzéssel bámulta a gépszörnyet, magába szívta az amperszagot és a newtonmétereket, a rozsdás vas illatát és az olaj sötétjét. Aztán hirtelen, mint aki egy régi, íratlan megállapodás rá eső részét teljesíti, elfordult, és határozott léptekkel továbbment eredeti útján, és vissza se nézett.

Egy praktikus értelemben vett működő jogállamban nem átdörömbölnek, meg hőzöngenek, ha valaki - eredeti szándékaitól valamelyest eltérve - részegen ordít egy jobbára hasonló körülmények között örökzölden tartott Máté Péter dalt, hanem feljelentik hangképző szervekkel való visszaélésért.