Ó, de hülye vagyok! Hát miért nem veszek csirkemájat, sütöm meg rövid lángon szalonnával, aztán rá a hagymát, a pirospaprikát, és utána a paprikát meg sót? Miért nem rottyantom össze, amíg le nem fő a lé, aztán zúdítom utána a paradicsomot, és sütöm össze azzal is?! Hát közben a rizs is megfőne!

Találtam valamit, ami ékesebben szól minden elméletnél a nyugati civilizációban munkáló reflexekről.

Már korábban is olvastam, hogy (mi magyarok) sereghajtók vagyunk a blogok olvasásában és az azokhoz való hozzászólásban. Most annyival lettem okosabb, hogy megtudtam: "blogírás tekintetében is szükség van a fejlődésre".

Én is hajlamos vagyok rávágni, hogy ha utolsók vagyunk, akkor persze, húzzunk bele! De... miért is? A cikkben nem szerepel egyetlen érv sem, pedig nem lenne komoly kihívás összegyűjteni párat.

Azért nem, mert nincs rá szükség. A mi kultúránkban, hacsak nem valami nyilvánvaló önveszélyes baromságról van szó, az a megkérőjelezetlen alapértelmezés, hogy versenyezzünk, kerüljünk előrébb másoknál, lehetőleg mindenki másnál.

A kávéházba lépve rögtön megláttam őket. A huszonnyolc körüli srác és a valamivel fiatalabb lány egymással szemben ült az egyik kis asztalnál. Odamentem hozzájuk, és elnézést kértem a késésért. Ahogy az előttük fekvő kockás papírra pillantottam, hozzátettem: - Meg sem kérdezem, hogy ti vagytok-e a Pacifista Világszövetségtől. Elmosolyodtak. A papíron egy lejátszott amőba mérkőzés látszott, ahol mindkét játékos a körrel volt.

Ha fejlett empatikus képességekkel megáldottnak gondolod magad, próbáld átélni annak az embernek a szorongatott helyzetét, aki mindennél jobban vágyik arra, hogy legbensőbb titkait kibeszélhesse valakinek, akit aztán - éppen emiatt - meg kell ölnie.

Egyszer sem buktam meg fizikából, de egyszer sem lehettem biztos benne, hogy nem fogok. Az a sajátos körülmény okozta a nehézséget, hogy számolni kellett. Ha egy-egy téma indításakor nyílt lehetőségem felelni, amikor még csak az elméletről volt szó, az nekem ajándék volt, akár ötöst is kaphattam. De a számonkérések döntő többsége a számok lelketlen, erőszakos bevonásával zajlott. Ezekben az esetekben csak osztálytársaim jóindulatában bízhattam.

De ez kevés volt ahhoz, hogy elkerüljem ellenőrzőm sztenderd félévenkénti bejegyzését:

"Értesítem a kedves szülőket, hogy suhodminyák matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll".

Egy alkalommal olyan kiélezett helyzetbe kerültem, hogy - egy ún. kisötös reményében - kénytelen voltam elvállalni egy kiselőadást a térdimenziókról. Balázzsal (aki a mai napig tud számolni is) átvettük a témát, én pedig továbbadtam a többieknek. Beszéltem róla, hogy az egy dimenziós vonalból úgy képezzük a két dimenziós téglalapot, hogy a vonalat párhuzamosan eltoljuk. Meg hogy a harmadik dimenziót úgy kapjuk meg, hogy a téglalap oldalait toljuk el szintén párhuzamosan. Vázoltam azoknak a két dimenziós világban élő képzeletbeli lényeknek a helyzetét, akiknek a világába egy három dimenziós kúpot tolnak be "felülről" (csak egy növekvő átmérőjű kört látnak - és meghatározott hányaduk pánikba esik). Elárultam, hogy a negyedik dimenzió is a többihez hasonló módon, a harmadik kiterjedéseinek párhuzamos eltolásával képezhető, de ne nehezteljenek magukra, ha ezt nem értik, hiszen nekünk ez olyasmi, mint a két dimenziósoknak bármilyen téridom. Tudomásukra hoztam, hogy a fizikusok ennél messzebb is elmennek, és olyan számosságú dimenziókkal is végeznek számításokat, amiknek már az egyszerű összeadása is nehézséget okoz némelyek számára.

Amikor az elképzelhetetlen, érthetetlen részhez értünk, már tulajdonképpen nekem is tetszett ez az egész. De legnagyobb meglepetésemre M néninek is. Annyira, hogy kifejezetten fellelkesült, hozzátett még pár gondolatot az előadásomhoz, és közben, egyszer csak, amikor valami felfedezésről beszélt, úgy fogalmazott, hogy "és ilyenkor az olyan [távlatokat kutató, mindig a megismerésen fáradozó] emberek, mint én (mármint én) elkezdenek gondolkodni, és rájönnek", stb... Mindig a bukás torkában egyensúlyozó nebulóként nem is vágyhattam többre, illetve nem is kellett: ezzel már úgyis megvolt a kettesem.

Csak azt nem tudom, hogy az ember eleve olyan, hogy ha ismeretlen látogatók jönnek hozzá, akkor egyből nyilazni kezd, vagy hallották valahonnan, hogy az ember olyan, hogy a legokosabb azonnal lenyilazni, ha felbukkan a környéken...

Mindig nagyon örülök az ilyen izgalmas híreknek, amikor egy új törzset fedeznek fel. Ebben az esetben ráadásul megkettőzött izgalmat érzek, mert úgy látom, a parányi népcsoport tagjai között legalább egy farkasember is van.

- Egyetlen darab kolbász volt a paprikás krumplimban...

- Illetve akkor kettő, mert én is megettem egyet.

- Ugyanarról a kolbászról beszélünk...

Az egyetlen dolog, amire most energiát tudnék szánni, az egy trópusi tengerparton való fékevesztett rohanás lenne - egy darabig a vízzel párhuzamosan, majd éles szögben bele. Ott erősen nevetnék, amíg vizet nem nyelek. Meg utána is. Mivel azonban ennek a tervnek a minimális feltételei sincsenek meg, a legokosabb, ha meg sem mozdulok.

Kedves Naplóm!

Tegnap délután halálos kerékpár-balesetet szenvedtem. Utoljára még szomorú kötelességemnek érzem rögzíteni, hogy  életem során - akárhogy is törekedtem rá - nem sikerült megszabadulnom attól a talán már kényszeresnek mondható szokásomtól, hogy mindent, ami csak történik velem, leírok a Naplómba.

Giuseppe - maffiózóként - csak arra vágyott, hogy ha eljön az ideje, csendben, nyugodtan halhasson meg, nem tucatnyi fülsiketítően kereplő géppisztoly záporozó golyói által szétszaggatva. Amikor valóban eljött az utolsó délutánja, egyetlen lövést kapott hátulról - egy hangtompítós fegyverből. (Meg egy másikat persze, a biztonság kedvéért). Barátai úgy emlékeztek az esetre, mint olyanra, ami figyelmességével a könnyekig meghatotta volna Giuseppét, ha a fejlövés késedelem nélküli és irreverzíbilis volta ebben meg nem akadályozta volna.

Brit tudósok kimutatták, hogy az álmodozók között szignifikáns mértékben kevesebben vannak a rövidlátók, mint a népesség egészében. A jelenséget azzal magyarázzák, hogy a gyakori távolba révedés edzésben tartja a fókuszálásban főszerepet játszó szemizmokat. (Ezek görcsös rögzülése idézi elő a szem működésének e kóros elváltozását - például a számítógéppel dolgozók esetében).

Jakab tudta, hogy ritka, egyedi tudással rendelkezni aranyat ér. Nem is volt versenytársa, amikor a krumpliszirom forgalmazó vállalkozás kínaiul értő embert keresett, akinek le kellett fordítania a zacskók hátuljára írt írásjeleket.

Jakab keze munkájának köszönhetően például az édes-savanyú szirmok magyar változatának hátulján a következő szöveg olvasható:

Az édes és savanykás ízek, mint a jin és a jang találkoznak egymással ebben az igényes fogyasztók számára megalkotott, prémium burgonyasziromban, hogy a keleti fűszerekkel karöltve az ízek harmóniájának egy magasabb szintjén egyesüljenek. A páratlan gasztronómiai élménynek hódolni bármikor érdemes, de baráti összejövetelek során különösen javasoljuk. Magában, saláták mellé vagy köretként egyaránt ajánljuk.

Megbízói olyannyira elégedettek voltak az igényes, a konkurens termékek színvonalát magasan meghaladó műfordítással, hogy pl. a szokásos 45 napos fizetési határidőt - saját kezdeményezéssel(!) - 15 napra csökkentették. Sőt. Meg merem kockáztatni, hogy annyira elégedettek voltak, hogy akkor sem haragudtak volna meg, ha megtudják, hogy Jakab egyetlen szót sem tud kínaiul, nem hogy az írásjelek titkát ismerné.

Nem állítanám, hogy érdekelték az autók (igazából meg sem tudta különböztetni a márkákat egymástól), de tény, hogy a hétmillió alattiakban fulladt.

Pár hónapja örömmel fedeztem fel a menzán, hogy olyan alacsony poharakat állítottak csatarendbe, amiket nem kell levenni a tálcáról, amikor visszavisszük az ebéd romjait, hanem beférnek a tartó szintjei közé.

Ma kiderült, hogy nem fejlesztés, hanem hiba történt. Rajtakaptak, hogy élek a fent említett lehetőséggel, és megkértek, hogy a poharat oda tegyem, ahova való: a pohártartó állványra.